Zöld számok



Hiába is próbáltam, képtelen voltam a teljes arab térség, összes, napjainkban folyó, kíméletet nem ismerő, vallási, törzsi, nemi, etnikai polgárháborúit és palotaforradalmait két kezemen megszámolni. Az is kétségtelen, hogy ha ezt a számtant az egész iszlám világra terjesztettem volna ki, még vagy 5-6 kézre lett volna szükségem. Amennyiben azon országokat is számba veszem, melyek nem tartoznak az 57-59 kifejezetten Iszlám Konferencia tagállamok közé, de jelentős számú iszlám lakossággal rendelkeznek, – Kína, Kongó, Fülöp Szigetek, Indiai, stb…– és ahol a szélsőséges iszlám, különböző megjelenési formái súlyos konfliktusokat és háborús helyzetet okoznak, terrorcselekedetek, vagy puccsok formájában, akkor egy más vallásból kölcsönvett Síva isten kezei is alig lennének elegek. Egy térképen neon-finccel besatíroztva a világ akut háborús régióit, szinte teljesen összefüggő amőbaként megkaptam a fent felvázolt világnézeti internacionálé országait, fejedelemségeit, kalifátusait, emirátusait és iszlám köztársaságait, illetve az ezekkel határos és befolyásolt államokat körös-körben.                                                                
    Már a rendszerváltás előtti nyolcvanas években igyekeztem személyes benső hírfeldolgozásomat egy aránylag nagy látószögű objektívvel felszerelni, szélesítve így is periférikus politikai látásomat. A csőlátástól azóta is irtóztam, mint ahogy az a tantusz is rég leesett már, hogy nem egy ország minél nagyobb területe és agresszív hódító magatartása határozza meg „nagyságát”, jelentőségét, értékét, életszínvonalát és nem utolsó sorban katonai erejét. Ausztria, Luxemburg, Hollandia, Belgium vagy Dánia is egyszerre tartoznak az inkább kis országok, és mégis a világ leggazdagabbjai közé, oda, ahol béke honol bent és köztük, pedig se olajuk, se gázuk, se területi követeléseik. Nem az imént felvázolt neonzöld, folyvást burjánzó amőba nagysága volt tehát az, ami gondolkodóba ejtett, hanem inkább az a látványában megdöbbentő körülmény, ahogyan ennek a fluoreszkáló spenótnak a kellős közepében Izrael helyet foglal, egy teljesen más politikát és más kultúrát képviselő enkláveként, egy zárványhoz, légbuborékhoz hasonlatosan, egy bitang nagy borostyánkőben. Az enkláve ehelyütt úgy értendő, mint a földkerekség szempontjából, kvázi egy másik világnak, esetleg egy más bolygónak olyan elkerített területrésze, melyet minden égtáj irányába az ő szárazföldi területe zár körül. A térképet ekképpen szuggerálva, teljesen képtelen vállalkozásnak tűnik a herzeli álom-állam, a Judenstaat mai valós és vitathatatlanul virágzó léte. A vizsgálódás folytatásában szintén abszurdnak, az összehasonlítás arányában ésszerűtlennek és a hajánál fogva előrángatott ideának tűnik azonnal pár megcsontosodott hipotézis. Habzószájú nyilasok hirdetik messiási meggyőződéssel, vállvetve ama békeapostolokkal, akik félreértett baloldaliságukat, szalonpacifizmusba burkolt antiszemitizmuson kívül, másra használni nem tudják, hogy a zsidók, vagy „baloldaliul”, az izraeli imperialisták és más cionista-tőkés elemek világhatalomra törnek. Mi több, ez jószerével már meg is történt, az illuminátusok és drónjaik itt vannak köztünk. Nem csupán, a majd 60 muszlim államformációról és befolyási területük további 40-50 államáról van szó, mint cionista célterület, hanem mindenről, pontosabban mondva a Mindenségről. Hogy éppen az arab olajbárók vásárolnak fel mindent, Európa vezető futballcsapataitól kezdve angol és német autócégekig, egyetemeken és kastélyokon keresztül a Zsolnay-gyárig és magyar luxus-szállodákig, az elkerülte a nyájas közönség figyelmét. Kénytelen vagyok a gyanúperrel élni, hogy a Peresz-féle botrányt keltő mondat, „konim Polin veHungária..” nem is az izraeliekről szólt, hanem az arabokról… Ezt a lehetőséget simán felajánlja az ivrit, mivel nem rendelkezik jelenidejű igével, és a himnemű többesszámú melléknévi igenév, az lehet „mi”, de lehet bizony „ők” is. Bár…, Peresz, Mahmuddal és Ferenccel abszolvált közös imája óta sajnos ezt az összetett gondolkozást nem nézem ki belőle, fényes múltja ellenére.
    Azok a magyar pilisi-csakra hívők, akik éppen a csakra-csenő, csaló kazártőkésektől féltik a hun- és turáni tudatúak Grálját, úgy sem adnak el semmit Simonunknak, mert már minek is, erre a rövid időre. Eljött, tudni illik, a nagy korszakváltás ideje. Ezt más szavakkal bár, de a tekintetes kormányzó úr is beharangozta, mint ahogy két héttel azelőtt a megbízott garabonciás javasasszony is célzott erre a Terror Házából, melyet én nem átalkodom Error Plázának eufemizálni. Arcal Kelet és Délkelet felé, ahol szintén leszámoltak már a liberális demokráciákkal, ha voltak arrafelé egyáltalán ilyesmik, tehát a nagy zöld flekk irányába veti vigyázó szemeit a magyar mostanában, hiába ropognak arrafele mindig  a fegyverek.
    A még folyamatban lévő és az újság megjelenésekor sem – még – szűnni tudó háborúskodás késztet természetesen az elmélkedésre. A zöld foltot továbbra is fixálva, próbálom megfejteni, miért pont Izraelre és okvetlenül Jeruzsálemre van szüksége ennek a nagy zöld amőbának. Előkotortam a még az NDK-ban vásárolt korán-kötetemet, s több helyütt beleolvasgattam, hátha találkozom Jeruzsálem, vagy Al Quds nevével. Persze régről is tudtam, hogy fölösleges minden ilyen irányú kutakodás, csak arra gondoltam, hogy a nyolcvanas években kiadott kötetbe, talán csak belecsalták valamilyen rafinált összefüggésben az iszlám hirtelen keletkezett szentségét, akár csupán fegyverbarátságból, az NDK-ban igen szívesen vendégeskedő Arafat kedviért. A muszlimok nem igen zarándokolnak /eddig/ Jeruzsálembe, és a Sziklamecset sem játszik vallásilag tulajdonképpen semmi szerepet köreikben. Nyilvánvalónak tűnik, és erre vannak tárgyi bizonyítékaim is, hogy a muszlimok érdeklődése csupán a Hatnapos Háború, de főleg a „nagy arab álom” ellenére csúnyán elbukott Jom Kipur-háború után ébredt fel Dávid városa iránt. Ekkor Izráel, Jeruzsálem felszabadításával és egyesítésével, hozzásegítette az arab világot egy „ellenállási szimbólumhoz”, a Sziklamecset képében. Az már az ugratás kategória, Al Quds-ról, a Szent Városról beszélni, miközben az igazhitűek ennek a híres-nevezetes sziklának hátat fordítva imádkoznak, mert hát ők Mekka felé címezve borulnak le.
    Mindazonáltal 1972-es kartájában úgy határozott az Iszlám Konferencia kongresszusa, ahogy az alapításkor is közös nevezőre jutottak: továbbra is kiemelt célkitűzésük Al Quds és az Al-Aqsa-mecset felszabadítása, a jelenleg is a környékén található, de el nem ismert állam megszüntetése révén.  A záróokirat az iszlám szolidaritás fejlesztését húzza alá, első sorban a muszlimok erőfeszítésének pártolását méltóságukért, függetlenségükért, nemzeti jogaikért. A kávészünetek és folyosói légyottok intimebb csevegéseiről nem beszél konferencia protokollja, de röviddel utána támadja meg a szolidaritás jegyében az arab világ Izraelt a legnagyobb zsidó ünnep napján, hogy a hatalmas spenót közepéről a parányi tükörtojást eltávolítsák. 1990-ben, a már régen várt és felemelő nyilatkozattal bővülhetett az Iszlám Konferencia határozattára. Megható jelenet volt, amikor egyhangúan elfogadták az emberi jogok iszlám változatát, mely a tagállamok és barátaik számára azóta is zsinórmértékként szolgál. Ebben a sária, a Korán által legitimált iszlám jog vált az egyetlen elfogadott jogforrássá, s ennek optimalizálására 2009-ban sor kerülhetett végre az emberi jogok ultimatív kinyilatkoztatására.  
    Demokráciát, emberi jogokat, alapvető szabadságjogot, jogállamot, jogegyenlőséget és felelőségteljes kormányzást ír elő kötelezően az IK, a majd 60 ország kormányának.  Ennek a fényében kicsit derűsebben kéne tekintenünk az amőbára és a gázai-arab keszonmunkásokra, akik éltek méltósághoz, munkához való jogukkal, és akkor is áldozatkészen dolgoztak az UNWRA-val válvetve a Gáza-Askelon-Asdod metró-vonalon, amikor a kicsit vontatott izraeli bürokrácia ezt sajnálatosan akadályozta.



 Surányi András írása

Megjegyzések