TÉVUTON
Adtuk nekik Gázát
s a szennyvizek helyett csatornát
a sikátorok eltüntek
lakótelepek meredeztek
elmúlt a munkanélküliség nyomora
kivirúlt az asszony kosara.
Adtuk nekik Hebront
pedig ott Ábrahám nyugodott
hagytuk néptelenül a zsinagógát
holott,hallottuk még testvéreink imáját
lincselés is volt nemrég
ám a megmûvelt föld még épp.
Adtuk nekik Bethlehemt
hol a kereszténység üzent
a takaros falvakat-mezõket
megmûvelt szõllõket
s a templomok mellé mostan
"miszgádot" építenek szorosan.
Adtuk nekik Jerichot
hol a bibliai falak
egy nap alatt leomlottak
s azóta
vörösek a naplementék
tanúként a Wadi Keltén.
Adtuk nekik Ramallát
hol funkcionál az oktatás
törvényesség és igazgatás
rendõrség és põre népség
mégis a matracokban
fegyverek lapulnak halmokban.
Adtuk nekik Schemet
az õsi zsidó hont
s gyermekeik tanulhatnak ott
de felcseperedvén a gyülõlet
elöntve eget-földet
irtó-hadjárathoz vezet.
Adtuk nekik Tulkaremet
mely termõ vidék odafent
kertészet és narancsosok
gazdagodnak,ha okosok
ám terrorban hallnak
lakói Natanyának.
Adtuk nekik Jenint
s minden zöld termést megint
igérgettek-halogattak
mézes szóval csalogattak
de,mikor új robbanás rázta meg Chederát
Isten felemelte poharát.
Istentelen nép mit akar még
pusztit a dzsihád
ha valakinek nem elég!
föld nem kell már nekik
s mint vérengzõ fenevad
pusztít s a vért nyeli!
Világuralom
a célja-rendelése
s ezért õl szerzõdésre
még nem tudja,
hogy a foga
beletõrik Meggidóba.
Unti Ildikó verse
Ofra Haza
2012. február 19., vasárnap
Vándormotívum
Vándormotívum
Az Internet egy hatalmas sztráda, melyen tengersokan vándorolunk a csúcsforgalomban… No, ennél elcsépeltebb, bombasztikusabb közhellyel és ál-bölcsességgel aligha lehetett volna ezen az indiánnyári délutánon előhozakodnom. De hát végül is attól közhely egy közhely, mert hogy igaz. Vándorolgatunk tehát nap, mint nap, és tesszük ezt – mi sem természetesebb – ülve. Már-már rutinosan siklunk át a bezuhanó megnyilatkozások túlnyomó többségén és ugyanilyen otthonos jártassággal, írogatunk pillanatnyi szellemi és fizikai állapotunknak megfelelő félperceseket, de többnyire inkább csak tíz másodperceseket, vagy dobjuk ki tömegesen az értesítőket a Net-társak éppeni megnyilvánulásairól. Felröppen egy hír, megkapom húsz különböző helyről ugyanazt a cikket, amit az éjszaka már megkaptam a hírforrás médiaszolgálatától, egy hetilaptól. Erre megfontoltan, körültekintően, magamra kényszeríttet higgadtsággal reagálok, nehogy áthágjam a demokrácia játékszabályait, melyek engem is védeni hivatottak. Már ismernek és én is ismerem a többieket, a fogáskeresésen már túl vagyunk. A poénkodást és a vaskosabb reakciókat megőrzöm a kisebb érdekcsoportokat összekovácsoló posztoknak. Itt nincsenek komoly következményei a rosszul elsült poénoknak, illetve a nyilvánosság kizárásával is tisztázni lehet a félreértéseket. Itt figyeltem fel a vándormotívumok felvirágzására, hogy ne mondjam elburjánzására. Hónapokkal ezelőtt hívott fel egy barátom külföldről, hogy most azonnal mondjam meg, hogy mit csinált tulajdonképpen a „mádi zsidó”, de most ne poénkodjak, hogy filmet Holywoodban, hanem hogy miről szól ez a mondás, illetve mit mond ez a szólás. És ez most jó-e a zsidóknak vagy nem? Hát, ezt Zuglóban úgy mondták: „ott vagyunk, ahol a mádi zsidó..” és a zuglói mondakörben ez körülbelül annyit szándékozott kifejezni: nagy hű-hó után ugyanott tartunk, mint annak előtte. Miért mádi a zsidó és jól jön-e ki ebből a kiszólásból? Én úgy emlékszem, leragadt valamilyen kocsmában megtervezni a napját, aztán onnan ment másnap haza… valami ilyesmi dereng – válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel. Hazatérve azonnal beütöttem a gépbe: MÁDI ZSIDÓ. Pillanatok alatt kiderült, széles tömegek problémája ez és több legenda is élteti. Összegezve: sok fáradsággal keveset elérni egy fontos ügyben, és a mádi illetőségű zsidó kifejezetten szimpatikus, ha nem is szerencsés szereplője e történetnek, mert elalszik hajnalban a szekéren, melyet a tréfás zombori legények visszafordítanak Mád felé, ahol a főszereplő dolgavégezetlenül ébred és elszenvedi a róla faragott mondást. Ezt tehát megoldottuk volna, és Horvátországban nyaraló, aggódó hitsorsosunk is megnyugodhatott, hogy a felemlített anekdota reá sem vethet rossz fényt.
Nem sokkal később egy rövid, de heves nettes pengeváltás során vitapartnerem „tapintatosan” rá szerette volna irányítani a szélesebb közönség figyelmét sémi származásomra, és az „ott tartasz, mint a makói zsidó..” fordulatot tartotta erre rendkívül alkalmasnak. Kaptam a lehetőségen és úgy tanárosan végigvertem rajta: „ez, barátom, egy eltévelygett vándormotívum és nem is tudom, hogy fog ez a makói zsidó Jeruzsálembe eljutni”. Mi, ismerjük a szólást: „messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”. Azt is tudjuk milyen messze is van Makó Jeruzsálemtől, viszont a közhiedelemmel ellentétben azt is, hogy a szóban forgó Makónak semmi köze a hagymájáról híres, Csongrád megyei városkához. II. Endre királyunk, a „Szentföld” felszabadítására indult seregében volt tudni illik egy Makó nevezetű vitéz, akinek már az induló hajón sikerült úgy berúgnia, hogy Split tornyait vélte Jeruzsálemnek, ahová persze sosem érkezett meg. Akkóba is elvándorolt a motívum, mi szerint szintén nem józan vitézek vélték úgy, hogy ott érték el Jeruzsálemet. Ők is "messze voltak, mint Akko Jeruzsálemtől!". Gyakori azonosságok, számos hangzási és formai egyezés vagy egyszerű félreértés sejtet valami eltűnt egységet, egy közös kultúra és anekdotakincs emlékét, legalább is a népi fantázia számára. Nem várt helyen, Lipóciában viszont, egy bizonyíthatóan valódi, klasszikus vándormotívumra bukkantam. Az antiszemiták által „egyoldalú etnikai összetételű” kerületnek mondott Újlipótváros egyik utcájában tüntetést rendeztek. Az ok egy kultúraéhes ifjú hölgy volt, aki richtig egy általa is „zsidónak” titulált jegyirodájában akart minden áron jegyet venni egy Hungarica nevezetű, deklaráltan szélsőjobboldali együttes koncertjére. Nem kapott és a későbbiekben persze fel is gyújtották az irodát Molotov-koktélokkal, ahogy ezt ilyenkor illik. Ez volt az apropó, hogy belehallgassak a nevezett együttes zenéjébe a Youtube-on, ekkor akadtam egy másik igencsak elkötelezett együttes, a Kárpátia egy dalára. Trianonont gyászolta a tánczenekar meglepő módon az izraeli himnusz, a Há’tikvá-ra nagyon emlékeztető dallamokkal. Nem hagyott nyugodni a dolog, ezért a végére jártam: a La Mantovana, egy reneszánszkori talján melódia, mely Saint Saens-t és Smetana-t is megihlette, de volt zsoltár, sőt lengyel és ukrán népdal is, hogy végül egy moldvai román variánsból a zsidó állam himnuszává lehessen; szóval, mindig van Remény. Nem így gondolták a hatvanas évek Kairójában, itt a Magyar Vasutasok Szimfonikus Zenekara zendített hihetetlen naivan és kékszeműen rá Smetana Moldvájára, s lett ebből kolosszális botrány, minekután a zenekar is dicstelenül kényszerült távozni a fáraók földjéről. Egy-egy vándormotívum útjai szinte kifürkészhetetlenek, de Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is megpróbálkozott a motívum-vándoroltatással. A zsidó viccek már számos pszichológiai tanulmány tárgyát képezték, ezekből is tanulva megállapítható, hogy a zsidók nem igazán szeretik, ha viccelődnek rajtuk. Megelőzve ezért a rosszindulatú gúnyolódókat és rágalmazókat, kivesznek az ellenség szájából minden érvet és maguk fogalmazták meg, az életük viszontagságaiból és a társadalom környezeti ártalmaiból származó tanulságokat, tömör és csattanós formában. A miniszterelnök úr nem átalotta eme zsidó önirónia szülte igazságokat a saját javára fordítani. Az általam olvasott hírportál szerint egy Kohn és Grün-viccel tolmácsolta a jobboldali politikusokból és értelmiségiekből álló hallgatóság előtt a devizahiteleseket érintő, fix árfolyamú végtörlesztésre vonatkozó döntésének esszenciáját. Az elnöki szóvivő előtte még azt ecsetelte érzékletesen, hogy nem adósnak jó lenni, hanem hitelezőnek. Az államfő egy zsidóviccel igyekezett az ellenkezőjét és rendelkezéseinek helyes voltát igazolni. Kohn a szemét nem tudja lehunyni, csak forgolódik az ágyban. Kérdi is a felesége, mi ennek az oka. Kohn erre töredelmesen bevallja, hogy roppant összeggel tartozik Grünnek, és képtelen megadni. Felesége erre átmegy Grünékhez és elmondja, hogy a férje a csőd szélén áll, majd hazajön és azt mondja Kohnnak: Na, már aludhatsz nyugodtan, mostantól forgolódjon a Grün álmatlanul. Az újraértelmezett vándormotívum üzenete, – hogy a gonosz bankokat kínozza csak az álmatlanság – érdekes, főleg Kohnék szájából, amikor a jobboldali sajtó nem győzi sugallani a bankok és a külföldi tőke „zsidó” mivoltát. Tovább vándorolhatna már ez a motívum innen…
Surányi András
Az Internet egy hatalmas sztráda, melyen tengersokan vándorolunk a csúcsforgalomban… No, ennél elcsépeltebb, bombasztikusabb közhellyel és ál-bölcsességgel aligha lehetett volna ezen az indiánnyári délutánon előhozakodnom. De hát végül is attól közhely egy közhely, mert hogy igaz. Vándorolgatunk tehát nap, mint nap, és tesszük ezt – mi sem természetesebb – ülve. Már-már rutinosan siklunk át a bezuhanó megnyilatkozások túlnyomó többségén és ugyanilyen otthonos jártassággal, írogatunk pillanatnyi szellemi és fizikai állapotunknak megfelelő félperceseket, de többnyire inkább csak tíz másodperceseket, vagy dobjuk ki tömegesen az értesítőket a Net-társak éppeni megnyilvánulásairól. Felröppen egy hír, megkapom húsz különböző helyről ugyanazt a cikket, amit az éjszaka már megkaptam a hírforrás médiaszolgálatától, egy hetilaptól. Erre megfontoltan, körültekintően, magamra kényszeríttet higgadtsággal reagálok, nehogy áthágjam a demokrácia játékszabályait, melyek engem is védeni hivatottak. Már ismernek és én is ismerem a többieket, a fogáskeresésen már túl vagyunk. A poénkodást és a vaskosabb reakciókat megőrzöm a kisebb érdekcsoportokat összekovácsoló posztoknak. Itt nincsenek komoly következményei a rosszul elsült poénoknak, illetve a nyilvánosság kizárásával is tisztázni lehet a félreértéseket. Itt figyeltem fel a vándormotívumok felvirágzására, hogy ne mondjam elburjánzására. Hónapokkal ezelőtt hívott fel egy barátom külföldről, hogy most azonnal mondjam meg, hogy mit csinált tulajdonképpen a „mádi zsidó”, de most ne poénkodjak, hogy filmet Holywoodban, hanem hogy miről szól ez a mondás, illetve mit mond ez a szólás. És ez most jó-e a zsidóknak vagy nem? Hát, ezt Zuglóban úgy mondták: „ott vagyunk, ahol a mádi zsidó..” és a zuglói mondakörben ez körülbelül annyit szándékozott kifejezni: nagy hű-hó után ugyanott tartunk, mint annak előtte. Miért mádi a zsidó és jól jön-e ki ebből a kiszólásból? Én úgy emlékszem, leragadt valamilyen kocsmában megtervezni a napját, aztán onnan ment másnap haza… valami ilyesmi dereng – válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel. Hazatérve azonnal beütöttem a gépbe: MÁDI ZSIDÓ. Pillanatok alatt kiderült, széles tömegek problémája ez és több legenda is élteti. Összegezve: sok fáradsággal keveset elérni egy fontos ügyben, és a mádi illetőségű zsidó kifejezetten szimpatikus, ha nem is szerencsés szereplője e történetnek, mert elalszik hajnalban a szekéren, melyet a tréfás zombori legények visszafordítanak Mád felé, ahol a főszereplő dolgavégezetlenül ébred és elszenvedi a róla faragott mondást. Ezt tehát megoldottuk volna, és Horvátországban nyaraló, aggódó hitsorsosunk is megnyugodhatott, hogy a felemlített anekdota reá sem vethet rossz fényt.
Nem sokkal később egy rövid, de heves nettes pengeváltás során vitapartnerem „tapintatosan” rá szerette volna irányítani a szélesebb közönség figyelmét sémi származásomra, és az „ott tartasz, mint a makói zsidó..” fordulatot tartotta erre rendkívül alkalmasnak. Kaptam a lehetőségen és úgy tanárosan végigvertem rajta: „ez, barátom, egy eltévelygett vándormotívum és nem is tudom, hogy fog ez a makói zsidó Jeruzsálembe eljutni”. Mi, ismerjük a szólást: „messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”. Azt is tudjuk milyen messze is van Makó Jeruzsálemtől, viszont a közhiedelemmel ellentétben azt is, hogy a szóban forgó Makónak semmi köze a hagymájáról híres, Csongrád megyei városkához. II. Endre királyunk, a „Szentföld” felszabadítására indult seregében volt tudni illik egy Makó nevezetű vitéz, akinek már az induló hajón sikerült úgy berúgnia, hogy Split tornyait vélte Jeruzsálemnek, ahová persze sosem érkezett meg. Akkóba is elvándorolt a motívum, mi szerint szintén nem józan vitézek vélték úgy, hogy ott érték el Jeruzsálemet. Ők is "messze voltak, mint Akko Jeruzsálemtől!". Gyakori azonosságok, számos hangzási és formai egyezés vagy egyszerű félreértés sejtet valami eltűnt egységet, egy közös kultúra és anekdotakincs emlékét, legalább is a népi fantázia számára. Nem várt helyen, Lipóciában viszont, egy bizonyíthatóan valódi, klasszikus vándormotívumra bukkantam. Az antiszemiták által „egyoldalú etnikai összetételű” kerületnek mondott Újlipótváros egyik utcájában tüntetést rendeztek. Az ok egy kultúraéhes ifjú hölgy volt, aki richtig egy általa is „zsidónak” titulált jegyirodájában akart minden áron jegyet venni egy Hungarica nevezetű, deklaráltan szélsőjobboldali együttes koncertjére. Nem kapott és a későbbiekben persze fel is gyújtották az irodát Molotov-koktélokkal, ahogy ezt ilyenkor illik. Ez volt az apropó, hogy belehallgassak a nevezett együttes zenéjébe a Youtube-on, ekkor akadtam egy másik igencsak elkötelezett együttes, a Kárpátia egy dalára. Trianonont gyászolta a tánczenekar meglepő módon az izraeli himnusz, a Há’tikvá-ra nagyon emlékeztető dallamokkal. Nem hagyott nyugodni a dolog, ezért a végére jártam: a La Mantovana, egy reneszánszkori talján melódia, mely Saint Saens-t és Smetana-t is megihlette, de volt zsoltár, sőt lengyel és ukrán népdal is, hogy végül egy moldvai román variánsból a zsidó állam himnuszává lehessen; szóval, mindig van Remény. Nem így gondolták a hatvanas évek Kairójában, itt a Magyar Vasutasok Szimfonikus Zenekara zendített hihetetlen naivan és kékszeműen rá Smetana Moldvájára, s lett ebből kolosszális botrány, minekután a zenekar is dicstelenül kényszerült távozni a fáraók földjéről. Egy-egy vándormotívum útjai szinte kifürkészhetetlenek, de Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is megpróbálkozott a motívum-vándoroltatással. A zsidó viccek már számos pszichológiai tanulmány tárgyát képezték, ezekből is tanulva megállapítható, hogy a zsidók nem igazán szeretik, ha viccelődnek rajtuk. Megelőzve ezért a rosszindulatú gúnyolódókat és rágalmazókat, kivesznek az ellenség szájából minden érvet és maguk fogalmazták meg, az életük viszontagságaiból és a társadalom környezeti ártalmaiból származó tanulságokat, tömör és csattanós formában. A miniszterelnök úr nem átalotta eme zsidó önirónia szülte igazságokat a saját javára fordítani. Az általam olvasott hírportál szerint egy Kohn és Grün-viccel tolmácsolta a jobboldali politikusokból és értelmiségiekből álló hallgatóság előtt a devizahiteleseket érintő, fix árfolyamú végtörlesztésre vonatkozó döntésének esszenciáját. Az elnöki szóvivő előtte még azt ecsetelte érzékletesen, hogy nem adósnak jó lenni, hanem hitelezőnek. Az államfő egy zsidóviccel igyekezett az ellenkezőjét és rendelkezéseinek helyes voltát igazolni. Kohn a szemét nem tudja lehunyni, csak forgolódik az ágyban. Kérdi is a felesége, mi ennek az oka. Kohn erre töredelmesen bevallja, hogy roppant összeggel tartozik Grünnek, és képtelen megadni. Felesége erre átmegy Grünékhez és elmondja, hogy a férje a csőd szélén áll, majd hazajön és azt mondja Kohnnak: Na, már aludhatsz nyugodtan, mostantól forgolódjon a Grün álmatlanul. Az újraértelmezett vándormotívum üzenete, – hogy a gonosz bankokat kínozza csak az álmatlanság – érdekes, főleg Kohnék szájából, amikor a jobboldali sajtó nem győzi sugallani a bankok és a külföldi tőke „zsidó” mivoltát. Tovább vándorolhatna már ez a motívum innen…
Surányi András
"All you can eat"
Kedves Barátaim!
Emlékeztek még a régi, vasárnap déli Carmel hangulatra, mikor te és családod eljöttetek ebédelni, és mindig találkoztatok ismerősökkel is? Sajnos ez már nosztalgia (ami azt jelenti, régen volt). Azt gondoltam, kitalálunk valami új dolgot, a régi hangulatot idézve: Sokan kérdezték, miért nem csinál a Carmel étterem vasárnap "All you can eat" étkezést, mely kicsi betekintést is enged a kóser ételek világába! Most megpróbáljuk. Vasárnap délben (esetleg, igény szerint este is) korlátlan étel (svédasztalról), üdítő és csapolt sör fogyasztás 12-16 óra között. Az első alkalom ezen a héten, február 19-én lesz. Ára: 3990 Ft/fő. Gyerekeknek 6 éves korig ingyenes, 6-13 éves kor között 1990 Ft/fő. Az engedményes kártyák erre az alkalomra nem érvényesek. Asztalfoglalás 10-22 óra között a 06-1-3221834 vagy a 06-1-3424585 telefonszámon. Várlak bennetek szeretettel, Szántó Gyuri
Emlékeztek még a régi, vasárnap déli Carmel hangulatra, mikor te és családod eljöttetek ebédelni, és mindig találkoztatok ismerősökkel is? Sajnos ez már nosztalgia (ami azt jelenti, régen volt). Azt gondoltam, kitalálunk valami új dolgot, a régi hangulatot idézve: Sokan kérdezték, miért nem csinál a Carmel étterem vasárnap "All you can eat" étkezést, mely kicsi betekintést is enged a kóser ételek világába! Most megpróbáljuk. Vasárnap délben (esetleg, igény szerint este is) korlátlan étel (svédasztalról), üdítő és csapolt sör fogyasztás 12-16 óra között. Az első alkalom ezen a héten, február 19-én lesz. Ára: 3990 Ft/fő. Gyerekeknek 6 éves korig ingyenes, 6-13 éves kor között 1990 Ft/fő. Az engedményes kártyák erre az alkalomra nem érvényesek. Asztalfoglalás 10-22 óra között a 06-1-3221834 vagy a 06-1-3424585 telefonszámon. Várlak bennetek szeretettel, Szántó Gyuri
2012. február 18., szombat
2012. február 14., kedd
Az óriás
A márciusi tel - avivi
könyvfesztivál Gantner Ádám vendég írójának a tollából.
Szoborszerűen állnak az Eilati út két oldalán a hegyek.
Fenségesek, vörösen izzanak a nap sugarában.
Reggelente még a tetejüket sem látni, felhőkbe burkolóznak, tejszerű titokzatos köd lengi körül őket.
Az új kibucom - Yahel- fölé is emelkedik egy óriás: hívogatóan, büszkén néz le ránk, reggel még szürkébe játszik- csúcsa homályba vész -délutánra izzó óriássá változik.
Állandóan beleütközünk, mindenhol ott van.
Munkába menet, reggelizés után, esténként, ahová csak megyünk, ott látjuk.
Ránk telepszik.
Éjszakakánként a legszebb, amikor már elcsendesül a kibuc, a nap is nyugovóra tért, sivatagból sem hallatszanak a neszek, csillagos az ég, és a csillagok megvilágítják az éjszakai sötétségben.
Világos makettként áll előttünk, kifehérlik az éjszakából.
Sivatag vesz körül minket, az apró kavicsokat, öklömnyi sziklákat, homok rengetek váltja fel.
Lent délen, Jordánia és Egyiptom közé szorítva, a Negev - sivatagban.
A hegyek hullámoznak előttünk, körbe vesznek bennünket.
Védve érezzük magunkat.
Az óriásunkat mindenki meg akarja mászni, sokan meg is próbálják, de nem mindenkit enged magához.
Fel kell rá készülni.
A helyiek több utat is tudnak, hágókon keresztül, hátulról, vezetővel.
Én is elindultam egy szombat délután.
Lefordultam az útról, hátam mögött hagytam a kibucot, és neki vágtam a sivatagnak.
Minél közelebb jártam az óriáshoz, annál jobban távolodott el és tornyosodott felém, egy pillanatra megrémültem.
A sivatagban élet nyomát sem látni, pár tüskés bokor, cserje, elfehéredett kiszáradt csont darabok, a madarak hangját nem hallani.
Ahogy enged be magába a sivatag, az úgy csendesedik.
Elszórtan, egymástól nagyon távol, magányos cédrusokat váltják egymást, kifakultan, megtörten állnak.
Kiszáradtnak látszanak.
A sivatagi homok vihar szemcséit fogják fel, elszáradt ágai, levelei.
A sziklákat, apró kavicsos homok váltja fel, minden arcát megmutatja a sivatag.
Kifulladva érek az óriás lábához.
Hátra nézek, a kibucot alig látni a messzeségben, csak a fehérre meszelt házak világítanak.
Neki durálom magamat a hegymászásnak, oldalazva kezdek, könnyen megy, tempósan haladok felfelé.
Sikerülni fog, nehezebbre számítottam bízom el rögtön magamat az elején.
Félúton járhatok, kimelegedve, és kiizzadva, veszítek a lendületemből, lelassítok.
Terepváltás.
Most mutatja meg csak igazán magát az óriás.
Hirtelen meredekké vállnak a lágynak tűnő lankák, amiket napközben megcsodáltam, apró hordalék kavicsszerűséget érzek a lábam alatt, nincs mire támaszkodni, nem fogja a lábamat szikla- semmi-, csúszkálok.
Botladozom, már régen nem vagyok ura a lábaimnak.
A kezdeti lendületemet elveszítettem, óvatosan, méterenként közelitek.
Magasan járok, a szél zúgását hallom, szinte semmi mást, bedugul a fülem –kiálltok -nem hallom a saját hangomat.
Apró kihágásokba kapaszkodom, úgy kell felhúznom magamat, négykézlábra ereszkedem,
Könnyebb.
Percenként megállok.
A nap vakítóan tűz a szemembe, az út elején megfordítottam a sapkámat-nem láttam ki alóla-, csípi a szememet a homlokomról folyó izzadság.
Kifulladva pihenek, a hátralévő távolságot próbálom felmérni.
Talán lesz elég erőm-, gondolom magamban, és újra neki veselkedem.
Egyre meredekebbé válik az út, az ujjbegyemmel, berepedezett véres körmömmel küzdök meg minden hátra lévő centiméterért.
Az izzadságtól, vértől és kosztól ragacsos a kezem, zihálva veszem a levegőt.
Lábaimmal nagyon félve lépkedek, minden egyes mozdulatnál, lavinaszerűségként gurulnak az apró kavicsok.
Újra megállok, és kifújom magamat.
Kitörlöm az izzadságot a szememből-végre, látok - messze még a csúcs-konstatálóm.
Elfog a düh, és a rémület.
Lenézek, az út háromnegyedét már megtettem, magasan vagyok, minden apró ponttá zsugorodott alattam.
Nincs mibe kapaszkodnom, nincs mire támaszkodni-, ismerem be.
Tovább hajt a versenyszellem, a hegyet, de legfőképpen magamat kell legyőznöm, nem mehetek vissza szégyenszemre a kibucba, hogy nem másztam meg az óriást, és a végén fordultam vissza.
Persze hazudhatok a többieknek, de magamnak nem.
Megnézem a telefonomat, van térerő, ha esetleg baleset érne-gondolom- de kit hívjak, senkinek sem ismerem a számát!
Ma sabat, mindenki alszik, pihen, holnap reggeli munkakezdésig nem tűnne fel a hiányom-, szövöm tovább a szálakat.
Elfáradtam, tele vagyok sebekkel és horzsolással, vérzem mindenfelé, a vizem is elfogyott.
A nap a hegytetőn jár, vörösbe játszanak a hegyek.
A csúcsot nézem, oda kiáltok az óriásnak-, és jól megjegyzem magamnak.
Hátamra fekszem, az eget bámulom, a szél zúgását hallom.
Csalódottságomat, mosoly váltja fel:
Legyőzött a természet!
Gantner Ádám
könyvfesztivál Gantner Ádám vendég írójának a tollából.
Szoborszerűen állnak az Eilati út két oldalán a hegyek.
Fenségesek, vörösen izzanak a nap sugarában.
Reggelente még a tetejüket sem látni, felhőkbe burkolóznak, tejszerű titokzatos köd lengi körül őket.
Az új kibucom - Yahel- fölé is emelkedik egy óriás: hívogatóan, büszkén néz le ránk, reggel még szürkébe játszik- csúcsa homályba vész -délutánra izzó óriássá változik.
Állandóan beleütközünk, mindenhol ott van.
Munkába menet, reggelizés után, esténként, ahová csak megyünk, ott látjuk.
Ránk telepszik.
Éjszakakánként a legszebb, amikor már elcsendesül a kibuc, a nap is nyugovóra tért, sivatagból sem hallatszanak a neszek, csillagos az ég, és a csillagok megvilágítják az éjszakai sötétségben.
Világos makettként áll előttünk, kifehérlik az éjszakából.
Sivatag vesz körül minket, az apró kavicsokat, öklömnyi sziklákat, homok rengetek váltja fel.
Lent délen, Jordánia és Egyiptom közé szorítva, a Negev - sivatagban.
A hegyek hullámoznak előttünk, körbe vesznek bennünket.
Védve érezzük magunkat.
Az óriásunkat mindenki meg akarja mászni, sokan meg is próbálják, de nem mindenkit enged magához.
Fel kell rá készülni.
A helyiek több utat is tudnak, hágókon keresztül, hátulról, vezetővel.
Én is elindultam egy szombat délután.
Lefordultam az útról, hátam mögött hagytam a kibucot, és neki vágtam a sivatagnak.
Minél közelebb jártam az óriáshoz, annál jobban távolodott el és tornyosodott felém, egy pillanatra megrémültem.
A sivatagban élet nyomát sem látni, pár tüskés bokor, cserje, elfehéredett kiszáradt csont darabok, a madarak hangját nem hallani.
Ahogy enged be magába a sivatag, az úgy csendesedik.
Elszórtan, egymástól nagyon távol, magányos cédrusokat váltják egymást, kifakultan, megtörten állnak.
Kiszáradtnak látszanak.
A sivatagi homok vihar szemcséit fogják fel, elszáradt ágai, levelei.
A sziklákat, apró kavicsos homok váltja fel, minden arcát megmutatja a sivatag.
Kifulladva érek az óriás lábához.
Hátra nézek, a kibucot alig látni a messzeségben, csak a fehérre meszelt házak világítanak.
Neki durálom magamat a hegymászásnak, oldalazva kezdek, könnyen megy, tempósan haladok felfelé.
Sikerülni fog, nehezebbre számítottam bízom el rögtön magamat az elején.
Félúton járhatok, kimelegedve, és kiizzadva, veszítek a lendületemből, lelassítok.
Terepváltás.
Most mutatja meg csak igazán magát az óriás.
Hirtelen meredekké vállnak a lágynak tűnő lankák, amiket napközben megcsodáltam, apró hordalék kavicsszerűséget érzek a lábam alatt, nincs mire támaszkodni, nem fogja a lábamat szikla- semmi-, csúszkálok.
Botladozom, már régen nem vagyok ura a lábaimnak.
A kezdeti lendületemet elveszítettem, óvatosan, méterenként közelitek.
Magasan járok, a szél zúgását hallom, szinte semmi mást, bedugul a fülem –kiálltok -nem hallom a saját hangomat.
Apró kihágásokba kapaszkodom, úgy kell felhúznom magamat, négykézlábra ereszkedem,
Könnyebb.
Percenként megállok.
A nap vakítóan tűz a szemembe, az út elején megfordítottam a sapkámat-nem láttam ki alóla-, csípi a szememet a homlokomról folyó izzadság.
Kifulladva pihenek, a hátralévő távolságot próbálom felmérni.
Talán lesz elég erőm-, gondolom magamban, és újra neki veselkedem.
Egyre meredekebbé válik az út, az ujjbegyemmel, berepedezett véres körmömmel küzdök meg minden hátra lévő centiméterért.
Az izzadságtól, vértől és kosztól ragacsos a kezem, zihálva veszem a levegőt.
Lábaimmal nagyon félve lépkedek, minden egyes mozdulatnál, lavinaszerűségként gurulnak az apró kavicsok.
Újra megállok, és kifújom magamat.
Kitörlöm az izzadságot a szememből-végre, látok - messze még a csúcs-konstatálóm.
Elfog a düh, és a rémület.
Lenézek, az út háromnegyedét már megtettem, magasan vagyok, minden apró ponttá zsugorodott alattam.
Nincs mibe kapaszkodnom, nincs mire támaszkodni-, ismerem be.
Tovább hajt a versenyszellem, a hegyet, de legfőképpen magamat kell legyőznöm, nem mehetek vissza szégyenszemre a kibucba, hogy nem másztam meg az óriást, és a végén fordultam vissza.
Persze hazudhatok a többieknek, de magamnak nem.
Megnézem a telefonomat, van térerő, ha esetleg baleset érne-gondolom- de kit hívjak, senkinek sem ismerem a számát!
Ma sabat, mindenki alszik, pihen, holnap reggeli munkakezdésig nem tűnne fel a hiányom-, szövöm tovább a szálakat.
Elfáradtam, tele vagyok sebekkel és horzsolással, vérzem mindenfelé, a vizem is elfogyott.
A nap a hegytetőn jár, vörösbe játszanak a hegyek.
A csúcsot nézem, oda kiáltok az óriásnak-, és jól megjegyzem magamnak.
Hátamra fekszem, az eget bámulom, a szél zúgását hallom.
Csalódottságomat, mosoly váltja fel:
Legyőzött a természet!
Gantner Ádám
2012. február 12., vasárnap
A kék madár
Kék madár definíciója az internetes társkeresőben kiéget, a márciusi tel - avivi
könyvfesztivál Gantner Ádám vendég írójának a tollából.
KÉK MADAR eltérő aspektusból
A kék madár
Mindenki keresi a saját kék madarát.
Én is
Tavaly megtaláltam.
De azért ez nem ilyen egyszerű.
Nem ismertem ezt a kifejezést,
a nővéremtől hallottam: kék madár.
Rosszkedvem volt.
Megkérdezte mi bajom, van?
Szomorú vagyok-feleltem.
És miért vagy szomorú?- kérdezte
- nem tudom, valami nagyon hiányzik innen belülről,
és ezt már nagyon régóta érzem -feleltem.
Akkor te a kék madaradat, keresed- mondja halkan
- Ki az a kék madár? Kérdem
Kék madár-az, amit minden ember keres, sokan megtalálják de nagyon sokan nem.
Én megtaláltam.
Nem éreztem rögtön, hogy Ő az csak jóval később.
De akkor, mát tudtam ez a lány sokkal több.
Már nagyon régen nem szerettem senkit,
és Őt csak szeretni akartam,
ahogy még nem tettem, gyengéden.
A kék madár, nem egy éjszaka, nem egy nap, nem egy hónap
mint eddig.
A kék madár az örök.
Nehezen indult, el sem kezdődött, és be sem fejeződött.
Megkaptam, egy év után enyém lett, de csak a teste.
A lelkét nem adta Kértem, sírtam, könyörögtem- Kék madár add a lelked!
Adná- de, nem tudja valami mindig visszatartja.
Lelked nélkül nem kellesz:
Szépen kérlek, szállj el Kék madár!
Gantner Ádám
könyvfesztivál Gantner Ádám vendég írójának a tollából.
KÉK MADAR eltérő aspektusból
A kék madár
Mindenki keresi a saját kék madarát.
Én is
Tavaly megtaláltam.
De azért ez nem ilyen egyszerű.
Nem ismertem ezt a kifejezést,
a nővéremtől hallottam: kék madár.
Rosszkedvem volt.
Megkérdezte mi bajom, van?
Szomorú vagyok-feleltem.
És miért vagy szomorú?- kérdezte
- nem tudom, valami nagyon hiányzik innen belülről,
és ezt már nagyon régóta érzem -feleltem.
Akkor te a kék madaradat, keresed- mondja halkan
- Ki az a kék madár? Kérdem
Kék madár-az, amit minden ember keres, sokan megtalálják de nagyon sokan nem.
Én megtaláltam.
Nem éreztem rögtön, hogy Ő az csak jóval később.
De akkor, mát tudtam ez a lány sokkal több.
Már nagyon régen nem szerettem senkit,
és Őt csak szeretni akartam,
ahogy még nem tettem, gyengéden.
A kék madár, nem egy éjszaka, nem egy nap, nem egy hónap
mint eddig.
A kék madár az örök.
Nehezen indult, el sem kezdődött, és be sem fejeződött.
Megkaptam, egy év után enyém lett, de csak a teste.
A lelkét nem adta Kértem, sírtam, könyörögtem- Kék madár add a lelked!
Adná- de, nem tudja valami mindig visszatartja.
Lelked nélkül nem kellesz:
Szépen kérlek, szállj el Kék madár!
Gantner Ádám
Magyarán szólva…
Magyarán szólva…
A véres üldözések melyek miatt először az askenáziak Németországból, majd a szefárdok Spanyolországból és Portugáliából menekülni kényszerültek, az akkori Magyarországon nem fordultak elő. Igaz, a Habsburgok nem nézték jó szemmel a zsidók aránylag felhőtlen viszonyát a törökkel a háborúk idején, – Mária Terézia ki is tiltotta a zsidókat Budáról és „türelmi adót” vetett ki a magyarországi hitközségekre – de fia II. József már a zsidóságot is bevonta a felvilágosodott abszolutizmus reformjaiba. Zsidó elemi iskolákat állítottak fel, de a szabad költözés, az iparűzés és a földművelés joga is a „kalapos király” rendeleteinek hozadéka.
Pár héttel ezelőtti pesti sétánk helyszíne éppen a II.József alatt, az anyacsászárnőről 1777-ben elnevezett – akkori Theresien Stadt – mai Terézváros, a későbbi pesti Broadway, a terézvárosi Nagymező utca volt. A zsidók eleinte határozottan azért telepedtek Terézvárosba, mert Pestre nem költözhettek be, és az új kerület közvetlenül a városfalon kívül húzódott. Itt, a Königgasse, a mai Király utca környéke egy kis stételévé alakult, ahol a birodalom összes nyelve fel-fel csendült, de elsősorban a német és a jiddis, a magyar akkor még szinte egyáltalán nem. Az 1840-es törvények már megadták a szabad lakhatást, az ingatlanszerzés, gyáralapítás jogát is, bár a teljes recepció még váratott magára 1895-ig. A pesti hitközség – a pesti zsidóság szinte kizárólag a terézvárosi volt – kezdeményezésére viszont már 1842-ben megalakult a MIKÉFE. A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelődési Egyesület élenjárt a magyarosodásban, és az ipar és a földművelés tudományát is ő kezdte zsidóság körében terjeszteni. Méltán állapíthatta meg Pest alpolgármestere a negyvenes évek elején, hogy „a zsidó tanulók nemcsak szorgalomról és szép haladásról, hanem a magyar nyelvben szerzett ismereteikről is adtak bizonyítékot”. Ha pesti zsidóság elkötelezettségét a magyar nyelv irányában ecsetelnünk kéne, Baumann Károly életével illusztrálhatnánk ezt a legfényesebben.
Baumann Carl Grünbaumként látja meg a világot. Vendéglős apja korai halála tizenhárom évesen családfenntartóvá teszi. Nyomdászinasnak áll, de közben a világot jelentő deszkák után vágyódik. Ez a vágya már tizennégy éves korában teljesül a legendás Kék Macskában, ahol napi egy forintért lép fel. Alig húszévesen a Király utcai Armin Mulató színpadán játszik, egy évvel rá már a Folies Caprices komikusa, 1898-ban a már magyarul is játszó Somossy Orfeumban lép fel. Követi Somossyt Király utcai orfeumába is, majd visszatér a Nagymező utcába Waldmann Orfeumába. Itt alapítja meg, mint kupléénekes a műfaj magyarnyelvű változatát, tudatosan bizonyítva, hogy magyar nyelven is lehet varietét és kabarét csinálni. Zerkovicz Bélával megteremtik a „honi sanzont”, a magyar dalt és ezzel előkészítik a terepet a magyar nyelvű kabaré számára is. Az öt Baumann-gyerek már a Kőmíves névre hallgatott. Kőmives Erzsi és Kőmives Sándor később a magyar színészet legjobbjai közé tatoztak. A cikk szerzőjével hasonló korúak talán még emlékeznek a Kömíves Sándor hangján megszólaló Moha Bácsi-ra, a törpére, aki az ötvenes/hatvanas évek rádiójából szólt a gyermekekhez hétről-hétre.
A fiatal bécsi színész, Siegismund Feld is a magyar nyelv mellett tette le a voksot. A Városligetben épített színházat, és bár tíz éven keresztül német nyelvű előadásokat tartott, 1889-ban közhírré tette, hogy színházát „magyarosítja”, azaz minden tekintetben a magyar ajkú közönség szolgálatába állítja. A Feldéhez hasonló nemes jóindulat vezette az 1890-ben, a Schramek vendéglőben – zömében zsidó felszolgálókból – alakult Magyar Pincér Asztaltársaságot. Negyven, mindenre elszánt felszolgáló-hazafi kötött itt szövetséget a vendéglátóipar nyelvének magyarosítására. Így fellegzett be a Wiener Schnitzel-nek, ami bécsiszelet néven kezdte új hazai karrierjét.
A Honfoglalás ezredik évfordulója körül a német szóra amúgy is rájárt a rúd. Az országgyűlésben egymást követték az interpellációk a magyarosítás mellett. 1895-ben már Perczel belügyminiszter rendelete kötelezte a mulatók és varieték tulajdonosait a felerészt magyar nyelvű műsorok adására. Ez a gyakorlatban nem valósult meg, mint ahogy a lakosság sem vált az egyik napról a másikra magyarnyelvűvé. Budapest lakóinak talán 40 %-a beszélt akkor magyarul, az első sorban zsidó lakosságú Terézváros esetében ez 20% volt. A németnek kedvező számadat ellenére többnyire a magyar nyelv rugalmatlanságát és kifejezéstelen mivoltát hozták fel a rendelet megszegői kifogásként, ugyanakkor szabályos mozgalom indult, a túlnyomó többségben német nyelvű dalárdák, zengerájok, orfeumok, és zenés kávéházak ellen. Állandóvá váltak a diákság nem egyszer antiszemita akciókba torkolló megmozdulásai is. Ötven egyetemista foglalta el - példának okáért - a Király utcai Három Grádicsot, Mandl Albert nívós mulatóját. Mandl „Moni” néven a Folies Caprice-ben és a Somossy Orfeumban lépett fel ennek előtte, és mint kupléénekes komoly népszerűségre tett szert Pest-szerte. Itt is német nyelven folyt a műsor, hisz a publikum zöme is németül beszélt. A joghallgatók az egyik előadás csúcsán az asztalok tetejére hágtak, elénekelték a Kossuth-nótát, majd távoztak. A rákövetkező napon már vagy száz diák követelte a magyarnyelvű műsort és mindennapos demonstrációval fenyegettek. A dologból rendőri intézkedés lett, azaz egy-egy nap zárka és tíz korona büntetés a hangadó diákoknak. Mandl egyébként önként vállalta, hogy a továbbiakban, a műsor felében magyar darabokat tűz műsorra. Ekkor keveredett Grüner Jakab, a Király utcai Tátra Mulató tulajdonosa is, ugyanazon diákokkal konfliktusba. A tizenkét tagú női énekkar itt is németül szólalt meg, sértve nemzeti érzéseiben a hazafias ifjúságot, ám Grünerben emberükre találtak. A vendégszereplő svéd erőművész, Muldon és társulata, illetve a biliárddákókkal felszerelkezett pincérek, együtt szörnyen ellátták a nyelvőrök baját. Az egyik helybenhagyott egyetemista apja - az Államvasutak egyik hatalmassága - bosszút esküdött és nyomozásba kezdett. A nemzeti érzelmű és sértett apa rövid kutakodás után kiderítette, hogy itt nem csak németül énekeltek, de illegálisan fogadtak lóversenyre is. Súlyosbították a tényállást a szokatlanul könnyű öltözékű hölgyek, akikről bebizonyosodott, hogy nem értenek a lósporthoz. A rendőrkapitány személyesen olvasta fel a „A kéjnőkről” című paragrafust, ezzel is tanúságot téve a magyar nyelv mellett: Köteles a kéjnő utczai csavargástól és minden illetlen, szemérmetlen magaviselettől nyilvános helyen tartózkodni. Közillemet sértő ruházatot nyilvános helyen viselni és kibontott hajjal és szembeötlő módon kitakart mellel az utczára kimenni tilos…
Ezek száztíz évvel ezelőtti történetek, amikor románok a tót atyafiakkal, németek a zsidókkal magyarosodtak versenyt és tették együtt visszafordíthatatlanná a Monarchia keleti fővárosában a magyar nyelv térnyerését. Legközelebb a jövő héten kezdődő a 2011-es népszámlálás ürügyén tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy nem okoz számunkra problémát egyszerre zsidónak és magyarnak lenni.
Surányi András
A véres üldözések melyek miatt először az askenáziak Németországból, majd a szefárdok Spanyolországból és Portugáliából menekülni kényszerültek, az akkori Magyarországon nem fordultak elő. Igaz, a Habsburgok nem nézték jó szemmel a zsidók aránylag felhőtlen viszonyát a törökkel a háborúk idején, – Mária Terézia ki is tiltotta a zsidókat Budáról és „türelmi adót” vetett ki a magyarországi hitközségekre – de fia II. József már a zsidóságot is bevonta a felvilágosodott abszolutizmus reformjaiba. Zsidó elemi iskolákat állítottak fel, de a szabad költözés, az iparűzés és a földművelés joga is a „kalapos király” rendeleteinek hozadéka.
Pár héttel ezelőtti pesti sétánk helyszíne éppen a II.József alatt, az anyacsászárnőről 1777-ben elnevezett – akkori Theresien Stadt – mai Terézváros, a későbbi pesti Broadway, a terézvárosi Nagymező utca volt. A zsidók eleinte határozottan azért telepedtek Terézvárosba, mert Pestre nem költözhettek be, és az új kerület közvetlenül a városfalon kívül húzódott. Itt, a Königgasse, a mai Király utca környéke egy kis stételévé alakult, ahol a birodalom összes nyelve fel-fel csendült, de elsősorban a német és a jiddis, a magyar akkor még szinte egyáltalán nem. Az 1840-es törvények már megadták a szabad lakhatást, az ingatlanszerzés, gyáralapítás jogát is, bár a teljes recepció még váratott magára 1895-ig. A pesti hitközség – a pesti zsidóság szinte kizárólag a terézvárosi volt – kezdeményezésére viszont már 1842-ben megalakult a MIKÉFE. A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelődési Egyesület élenjárt a magyarosodásban, és az ipar és a földművelés tudományát is ő kezdte zsidóság körében terjeszteni. Méltán állapíthatta meg Pest alpolgármestere a negyvenes évek elején, hogy „a zsidó tanulók nemcsak szorgalomról és szép haladásról, hanem a magyar nyelvben szerzett ismereteikről is adtak bizonyítékot”. Ha pesti zsidóság elkötelezettségét a magyar nyelv irányában ecsetelnünk kéne, Baumann Károly életével illusztrálhatnánk ezt a legfényesebben.
Baumann Carl Grünbaumként látja meg a világot. Vendéglős apja korai halála tizenhárom évesen családfenntartóvá teszi. Nyomdászinasnak áll, de közben a világot jelentő deszkák után vágyódik. Ez a vágya már tizennégy éves korában teljesül a legendás Kék Macskában, ahol napi egy forintért lép fel. Alig húszévesen a Király utcai Armin Mulató színpadán játszik, egy évvel rá már a Folies Caprices komikusa, 1898-ban a már magyarul is játszó Somossy Orfeumban lép fel. Követi Somossyt Király utcai orfeumába is, majd visszatér a Nagymező utcába Waldmann Orfeumába. Itt alapítja meg, mint kupléénekes a műfaj magyarnyelvű változatát, tudatosan bizonyítva, hogy magyar nyelven is lehet varietét és kabarét csinálni. Zerkovicz Bélával megteremtik a „honi sanzont”, a magyar dalt és ezzel előkészítik a terepet a magyar nyelvű kabaré számára is. Az öt Baumann-gyerek már a Kőmíves névre hallgatott. Kőmives Erzsi és Kőmives Sándor később a magyar színészet legjobbjai közé tatoztak. A cikk szerzőjével hasonló korúak talán még emlékeznek a Kömíves Sándor hangján megszólaló Moha Bácsi-ra, a törpére, aki az ötvenes/hatvanas évek rádiójából szólt a gyermekekhez hétről-hétre.
A fiatal bécsi színész, Siegismund Feld is a magyar nyelv mellett tette le a voksot. A Városligetben épített színházat, és bár tíz éven keresztül német nyelvű előadásokat tartott, 1889-ban közhírré tette, hogy színházát „magyarosítja”, azaz minden tekintetben a magyar ajkú közönség szolgálatába állítja. A Feldéhez hasonló nemes jóindulat vezette az 1890-ben, a Schramek vendéglőben – zömében zsidó felszolgálókból – alakult Magyar Pincér Asztaltársaságot. Negyven, mindenre elszánt felszolgáló-hazafi kötött itt szövetséget a vendéglátóipar nyelvének magyarosítására. Így fellegzett be a Wiener Schnitzel-nek, ami bécsiszelet néven kezdte új hazai karrierjét.
A Honfoglalás ezredik évfordulója körül a német szóra amúgy is rájárt a rúd. Az országgyűlésben egymást követték az interpellációk a magyarosítás mellett. 1895-ben már Perczel belügyminiszter rendelete kötelezte a mulatók és varieték tulajdonosait a felerészt magyar nyelvű műsorok adására. Ez a gyakorlatban nem valósult meg, mint ahogy a lakosság sem vált az egyik napról a másikra magyarnyelvűvé. Budapest lakóinak talán 40 %-a beszélt akkor magyarul, az első sorban zsidó lakosságú Terézváros esetében ez 20% volt. A németnek kedvező számadat ellenére többnyire a magyar nyelv rugalmatlanságát és kifejezéstelen mivoltát hozták fel a rendelet megszegői kifogásként, ugyanakkor szabályos mozgalom indult, a túlnyomó többségben német nyelvű dalárdák, zengerájok, orfeumok, és zenés kávéházak ellen. Állandóvá váltak a diákság nem egyszer antiszemita akciókba torkolló megmozdulásai is. Ötven egyetemista foglalta el - példának okáért - a Király utcai Három Grádicsot, Mandl Albert nívós mulatóját. Mandl „Moni” néven a Folies Caprice-ben és a Somossy Orfeumban lépett fel ennek előtte, és mint kupléénekes komoly népszerűségre tett szert Pest-szerte. Itt is német nyelven folyt a műsor, hisz a publikum zöme is németül beszélt. A joghallgatók az egyik előadás csúcsán az asztalok tetejére hágtak, elénekelték a Kossuth-nótát, majd távoztak. A rákövetkező napon már vagy száz diák követelte a magyarnyelvű műsort és mindennapos demonstrációval fenyegettek. A dologból rendőri intézkedés lett, azaz egy-egy nap zárka és tíz korona büntetés a hangadó diákoknak. Mandl egyébként önként vállalta, hogy a továbbiakban, a műsor felében magyar darabokat tűz műsorra. Ekkor keveredett Grüner Jakab, a Király utcai Tátra Mulató tulajdonosa is, ugyanazon diákokkal konfliktusba. A tizenkét tagú női énekkar itt is németül szólalt meg, sértve nemzeti érzéseiben a hazafias ifjúságot, ám Grünerben emberükre találtak. A vendégszereplő svéd erőművész, Muldon és társulata, illetve a biliárddákókkal felszerelkezett pincérek, együtt szörnyen ellátták a nyelvőrök baját. Az egyik helybenhagyott egyetemista apja - az Államvasutak egyik hatalmassága - bosszút esküdött és nyomozásba kezdett. A nemzeti érzelmű és sértett apa rövid kutakodás után kiderítette, hogy itt nem csak németül énekeltek, de illegálisan fogadtak lóversenyre is. Súlyosbították a tényállást a szokatlanul könnyű öltözékű hölgyek, akikről bebizonyosodott, hogy nem értenek a lósporthoz. A rendőrkapitány személyesen olvasta fel a „A kéjnőkről” című paragrafust, ezzel is tanúságot téve a magyar nyelv mellett: Köteles a kéjnő utczai csavargástól és minden illetlen, szemérmetlen magaviselettől nyilvános helyen tartózkodni. Közillemet sértő ruházatot nyilvános helyen viselni és kibontott hajjal és szembeötlő módon kitakart mellel az utczára kimenni tilos…
Ezek száztíz évvel ezelőtti történetek, amikor románok a tót atyafiakkal, németek a zsidókkal magyarosodtak versenyt és tették együtt visszafordíthatatlanná a Monarchia keleti fővárosában a magyar nyelv térnyerését. Legközelebb a jövő héten kezdődő a 2011-es népszámlálás ürügyén tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy nem okoz számunkra problémát egyszerre zsidónak és magyarnak lenni.
Surányi András
2012. február 11., szombat
2012. február 9., csütörtök
A KÉK MADÁR
Izrael felett sötét felhők
mindenhonnan gyülekezők
szikrázik az ég
dühöng a szél
felborzolt tollú varjak
veszni hagyják odújukat
kár-kár-kár
hát hol a kék madár?
Izrael felett sötét felhők
mindenhonnan gyülekezők
vértől vöröslik az ég
robbanástól foszlik a test
felbolydúlt a nép
már a gyermek sem kér
kár-kár-kár
hol jár a zöld lábú madár?
Izrael felett sötét felhők
mindenhonnan gyülekezők
már nem tud kelni a Nap
a rügyek kátrány alá szorúltak
gyönyörű olajfák völgyében
elszabadúlt ösztönök ölnek
kár-kár-kár
hát hol a sárga szárnyú madár?
Izrael felett sötét felhők
mindenhonnan gyülekezők
acél izzik a szív helyett
zöld uton jár a gonosz sereg
de, meglásd világ nemsokára!
Megálljt kiálltunk e hazában
kár-kár-kár
megérkezett a kék madár.
Unti Lőwenheim Ildikó
írónő
Magyar Irószövetség tagja
E-mail: runtil@nitzanim.org.il
mindenhonnan gyülekezők
szikrázik az ég
dühöng a szél
felborzolt tollú varjak
veszni hagyják odújukat
kár-kár-kár
hát hol a kék madár?
Izrael felett sötét felhők
mindenhonnan gyülekezők
vértől vöröslik az ég
robbanástól foszlik a test
felbolydúlt a nép
már a gyermek sem kér
kár-kár-kár
hol jár a zöld lábú madár?
Izrael felett sötét felhők
mindenhonnan gyülekezők
már nem tud kelni a Nap
a rügyek kátrány alá szorúltak
gyönyörű olajfák völgyében
elszabadúlt ösztönök ölnek
kár-kár-kár
hát hol a sárga szárnyú madár?
Izrael felett sötét felhők
mindenhonnan gyülekezők
acél izzik a szív helyett
zöld uton jár a gonosz sereg
de, meglásd világ nemsokára!
Megálljt kiálltunk e hazában
kár-kár-kár
megérkezett a kék madár.
Unti Lőwenheim Ildikó
írónő
Magyar Irószövetség tagja
E-mail: runtil@nitzanim.org.il
2012. február 7., kedd
TU BISVÁT
Ma este tarjuk a tu bisvát - ot amelyet a Talmud fák újéveként említi. Ettől a dátumtól számítják a fa gyümölcsére vonatkozó különböző törvényekkel kapcsolatos időpontokat. Ezeken a napokon sokféle gyümölcsöt fogyasztunk, mint például a Tórában említett gyümölcsöket: szőlőt, fügét, gránátalmát, datolyát, olajbogyót. Vannak olyan szokások Izraelben ahol akár tizenötféle gyümölcs kerül a család asztalára.
Receptek TU BISVÁTRA
Receptek TU BISVÁTRA
Kuszkusz saláta
Hozzávalók:
• 20 dkg kuszkusz
• egy nagyobb fej paradicsom
• 6 szem aszalt barack
• 6 aszalt szilva apróra vágva
• fél citrom leve
• 1 evőkanál méz
• fél kiskanál fahéj
• fél kiskanál őrölt kömény
• egy csipetnyi őrölt tarkabors
• kb. fél dl olívaolaj
• Fitnesz saláta-mix
Elkészítés:
A kuszkuszt helyezzük bele egy öblös tálba, annyi forró vízzel öntsük le, amennyi két ujjnyira befedi. Tetejét egy tányérral takarjuk le, hagyjuk hogy a kuszkusz a gőzben megduzzadjon (kb.20 perc).
Készítsük el az öntetet: a mézet keverjük össze a fél citrom levével, a fűszerekkel, és öntsük fel kb. 0,5 dl olívaolajjal.
Elkészítése: a kuszkuszt keverjük össze az aszalt gyümölcsökkel, a cikkekre vágott paradicsommal és szórjuk a salátára, majd öntsük rá az öntetet.
Gyümölcsös sárgabarackos csirke
1-2 evőkanál olaj
1 közepes hagyma
2 gerezd fokhagyma, összezúzva
6 kicsontozott csirkecomb
20-25 db szárított sárgabarack
1 csésze fehér bor
2 teáskanál fahéj
2 teáskanál reszelt gyömbér 1-2 evőkanál darált mandula (nem kötelező)
Melegítsük fel az olajat egy serpenyőben, adjuk hozzá a hagymát, fokhagymát, pároljuk rövid ideig, majd tegyük félre. Tegyük a befűszerezett kicsontozott csirkecombokat egymás mellé egy másik serpenyőbe egy kis olajjal és süssük arany barnára mindkét oldalát. adjuk Hozzá a párolt hagymát, fokhagymát, valamint a többi hozzávalót, kivéve a darált mandulát. Fedjük le és főzzük alacsony lángon 45 percig. Ha a csirke már megpuhul, a szósz kezd szirupossá válni, és azt szeretnénk, hogy besűrűsödjön a szósz, hozzáadjuk a darált mandulát is. Melegen tálaljuk rizzsel vagy sült burgonyával.
Egyszerű Tu Bisvát süti
Hozzávalók:
7 evőkanál liszt
4 evőkanál cukor
3 egész tojás
2 evőkanál olaj
½ Csomag sütőpor
Elkészítés:
A hozzávalókat egy tálba helyezzük, jól elkeverjük és sütőformába helyezzük. Előmelegített sütőben 20 – 30 percig,170 Celsius fokon készre sütjük.
Kihűlt állapotban kettévághatjuk, a közepét megkenjük, lekvárral majd ráhelyezzük a tészta másik felét, a tetejét is megkenhetjük lekvárral, felszeleteljük, és erre helyezzük a szeletelt gyümölcsöt. Tetszés szerint a tetejét kirakhatjuk kandírozott gyümölcs darabokkal,(vagy friss Füge, datolya, narancs, banán)
Jó étvágyat.
Kuszkusz saláta
Hozzávalók:
• 20 dkg kuszkusz
• egy nagyobb fej paradicsom
• 6 szem aszalt barack
• 6 aszalt szilva apróra vágva
• fél citrom leve
• 1 evőkanál méz
• fél kiskanál fahéj
• fél kiskanál őrölt kömény
• egy csipetnyi őrölt tarkabors
• kb. fél dl olívaolaj
• Fitnesz saláta-mix
Elkészítés:
A kuszkuszt helyezzük bele egy öblös tálba, annyi forró vízzel öntsük le, amennyi két ujjnyira befedi. Tetejét egy tányérral takarjuk le, hagyjuk hogy a kuszkusz a gőzben megduzzadjon (kb.20 perc).
Készítsük el az öntetet: a mézet keverjük össze a fél citrom levével, a fűszerekkel, és öntsük fel kb. 0,5 dl olívaolajjal.
Elkészítése: a kuszkuszt keverjük össze az aszalt gyümölcsökkel, a cikkekre vágott paradicsommal és szórjuk a salátára, majd öntsük rá az öntetet.
Gyümölcsös sárgabarackos csirke
1-2 evőkanál olaj
1 közepes hagyma
2 gerezd fokhagyma, összezúzva
6 kicsontozott csirkecomb
20-25 db szárított sárgabarack
1 csésze fehér bor
2 teáskanál fahéj
2 teáskanál reszelt gyömbér 1-2 evőkanál darált mandula (nem kötelező)
Melegítsük fel az olajat egy serpenyőben, adjuk hozzá a hagymát, fokhagymát, pároljuk rövid ideig, majd tegyük félre. Tegyük a befűszerezett kicsontozott csirkecombokat egymás mellé egy másik serpenyőbe egy kis olajjal és süssük arany barnára mindkét oldalát. adjuk Hozzá a párolt hagymát, fokhagymát, valamint a többi hozzávalót, kivéve a darált mandulát. Fedjük le és főzzük alacsony lángon 45 percig. Ha a csirke már megpuhul, a szósz kezd szirupossá válni, és azt szeretnénk, hogy besűrűsödjön a szósz, hozzáadjuk a darált mandulát is. Melegen tálaljuk rizzsel vagy sült burgonyával.
Egyszerű Tu Bisvát süti
Hozzávalók:
7 evőkanál liszt
4 evőkanál cukor
3 egész tojás
2 evőkanál olaj
½ Csomag sütőpor
Elkészítés:
A hozzávalókat egy tálba helyezzük, jól elkeverjük és sütőformába helyezzük. Előmelegített sütőben 20 – 30 percig,170 Celsius fokon készre sütjük.
Kihűlt állapotban kettévághatjuk, a közepét megkenjük, lekvárral majd ráhelyezzük a tészta másik felét, a tetejét is megkenhetjük lekvárral, felszeleteljük, és erre helyezzük a szeletelt gyümölcsöt. Tetszés szerint a tetejét kirakhatjuk kandírozott gyümölcs darabokkal,(vagy friss Füge, datolya, narancs, banán)
Jó étvágyat.
Modern izraeli irodalom
Yosef Haim Brenner
Joszéf Haim Brenner (1881 - 1921 Ukrajna) vallásos családban nőtt fel.
Fiatalon csatlakozott a Bund, a zsidó szocialista mozgalomhoz, majd később cionista elveket vallott. Később ezeket a cionista gondolatokat 1900-ban kiadta könyv formájában.
Az orosz hadseregben három éven szolgált az az orosz-japán háborúban.
A háború alatt megszökött Londonba barátok segítségével.
Sikerült munkát találnia egy nyomdában, mint betűszedő, ahol héber kiadványokat szerkesztettek.
1909-ben Emigrált Erec Izraelbe.
Brenner kezdetben Haderán dolgozott, mint mezőgazdasági munkás majd később középiskolában tanított héber nyelvtant és irodalmat.
évekkel később Jaffa városába költözött.
Brenner Esszéista, kritikus, a kommentátor, fordító, író és költő volt.
A maga idejében Erec Izrael legkiemelkedőbb irodalmi alakja, ennek a pozitív hatása még Európában is érezhető volt a héber irodalom művelői között.
Brenner, 1921-ben kifejtette véleményét megölt arab lázongókkal kapcsolatban, ami látszólag paradox. Egy lelkes cionista, aki szenvedélyesen ösztönözni a bevándorlást heves kritikusa volt a politikai életnek és a cionizmusnak egyaránt.
A becsületes pesszimista természetű ember, akinek prózája mégis vallja a hitet, művészi igazságot ott, ahol minden más nem sikerült.
A Brenner írásiban, az életben soha véget nem érő nehézségek és katasztrófák jelennek meg . A létért való küzdelem és menekülési vágy egy olyan világból, ahol sötétség, és a halál uralkodik.
Sharon Asher
2012. február 5., vasárnap
Szentjánoskenyér torta
Ceratonia siliqua
Szent János kenyere
A jánoskenyérfa az egyiptomi, majd keresztény kultúrák kísérője volt. Görögországba feltehetően az egyiptomi növények termései jutottak el, mert utalásokat találhatunk az „egyiptomi fügéről", vagyis a jánoskenyérről.
Az ősi kereskedőutakon kezdte vándorútját, és zöld növényei az utak mentén lassan megtelepültek, és el is vadultak, ezért eredeti hazáját nehéz megtalálni. Anatólia déli partjain és Szíriában a termesztés régmúlt nyomaira bukkanhatunk, de otthonosan tenyésznek Algírban, Szicíliában és Görögországban. Legnagyobb jelentősége az őskereszténység idejében volt. Ebben az időben termesztésével is foglalkoztak. Elnevezése régi legendát idéz: Szent János a pusztában terméseivel tengette életét.
Édeskés termése az ember táplálékán kívül állatoknak is kedves volt. Némely vidékeken marhákkal etették. Még a századfordulón is híresek voltak a ciprusi jánoskenyerek. Olyan sok cukrot tartalmaztak, hogy a sajtolással kapott édes nedvét cukor és méz helyett gyümölcsök befőzésére és ételek ízesítésére használták. Sűrű levével, a Kaftan-mézzel a különleges ciprusi borokat édesítették. Sok apró, egyforma magját a középkori aranyművesek súly helyett használták. Feltehető, hogy a karát szavunk a jánoskenyér magjainak régi arab nevéből származik. A jánoskenyér, a gyermekek csemegéje lassan feledésbe merül. Apáink dicséretét már alig-alig érdemelnék ki a hozzánk érkező kemény, alig édes termései.
A századforduló népszerű csemegéje mára kissé feledésbe merült. Forró tejbe reszelve a kakaóhoz hasonló italt kapunk, és bátran használjuk különböző sütemények, elsősorban kelt tészták megbolondítására is.
Forrás : http://terebess.hu/tiszaorveny/gyumolcs/szentjanos.html
Szentjánoskenyér – torta
15 dkg cukor,
4 tojás keményre vert habja,
4 tojássárgája,
5 deka apróra vágott citronád, (Etrog)
fél csomag sütőpor,
14 dkg őrölt mandula,
3 dkg zsemlemorzsa,
14 dkg szentjánoskenyér, 14 dkg szentjánoskenyér liszt
eper, vagy barackíz,
15 dkg bevonó csokoládé,
margarin a formához
Elkészítése:
A szentjánoskenyeret lereszeljük és megszitáljuk, hozzáadjuk az őrölt mandulát, a sütőport, a zsemlemorzsát és a citronádot, majd a többi alapanyagot is, legvégül a 4 tojás kemény habját. Margarinnal megkent tortaformában 170 fokon, nagyjából negyedóráig, két részben sütjük meg a tésztát. Ha kihűlt, a két lapot barackízzel megkenjük. Az összeállított tortát csoki mázzal vonjuk be, és a tetejét hosszúra vágott citronáddal díszíthetjük.
Jó étvágyat
Szent János kenyere
A jánoskenyérfa az egyiptomi, majd keresztény kultúrák kísérője volt. Görögországba feltehetően az egyiptomi növények termései jutottak el, mert utalásokat találhatunk az „egyiptomi fügéről", vagyis a jánoskenyérről.
Az ősi kereskedőutakon kezdte vándorútját, és zöld növényei az utak mentén lassan megtelepültek, és el is vadultak, ezért eredeti hazáját nehéz megtalálni. Anatólia déli partjain és Szíriában a termesztés régmúlt nyomaira bukkanhatunk, de otthonosan tenyésznek Algírban, Szicíliában és Görögországban. Legnagyobb jelentősége az őskereszténység idejében volt. Ebben az időben termesztésével is foglalkoztak. Elnevezése régi legendát idéz: Szent János a pusztában terméseivel tengette életét.
Édeskés termése az ember táplálékán kívül állatoknak is kedves volt. Némely vidékeken marhákkal etették. Még a századfordulón is híresek voltak a ciprusi jánoskenyerek. Olyan sok cukrot tartalmaztak, hogy a sajtolással kapott édes nedvét cukor és méz helyett gyümölcsök befőzésére és ételek ízesítésére használták. Sűrű levével, a Kaftan-mézzel a különleges ciprusi borokat édesítették. Sok apró, egyforma magját a középkori aranyművesek súly helyett használták. Feltehető, hogy a karát szavunk a jánoskenyér magjainak régi arab nevéből származik. A jánoskenyér, a gyermekek csemegéje lassan feledésbe merül. Apáink dicséretét már alig-alig érdemelnék ki a hozzánk érkező kemény, alig édes termései.
A századforduló népszerű csemegéje mára kissé feledésbe merült. Forró tejbe reszelve a kakaóhoz hasonló italt kapunk, és bátran használjuk különböző sütemények, elsősorban kelt tészták megbolondítására is.
Forrás : http://terebess.hu/tiszaorveny/gyumolcs/szentjanos.html
Szentjánoskenyér – torta
15 dkg cukor,
4 tojás keményre vert habja,
4 tojássárgája,
5 deka apróra vágott citronád, (Etrog)
fél csomag sütőpor,
14 dkg őrölt mandula,
3 dkg zsemlemorzsa,
14 dkg szentjánoskenyér, 14 dkg szentjánoskenyér liszt
eper, vagy barackíz,
15 dkg bevonó csokoládé,
margarin a formához
Elkészítése:
A szentjánoskenyeret lereszeljük és megszitáljuk, hozzáadjuk az őrölt mandulát, a sütőport, a zsemlemorzsát és a citronádot, majd a többi alapanyagot is, legvégül a 4 tojás kemény habját. Margarinnal megkent tortaformában 170 fokon, nagyjából negyedóráig, két részben sütjük meg a tésztát. Ha kihűlt, a két lapot barackízzel megkenjük. Az összeállított tortát csoki mázzal vonjuk be, és a tetejét hosszúra vágott citronáddal díszíthetjük.
Jó étvágyat
2012. január 24., kedd
Sholem Aleichem
From Wikipedia, the free encyclopedia
Sholem Aleichem (Yiddish: שלום־עליכם, Russian and Ukrainian: Шолом-Алейхем) (March 2, 1859 – May 13, 1916) was the pen name of Solomon Naumovich Rabinovich, a leading Yiddish author and playwright. The musical Fiddler on the Roof, based on his stories about Tevye the Milkman, was the first commercially successful English-language stage production about Jewish life in Eastern Europe.
Solomon Naumovich Rabinovich (Salomon Nochem Vevik) was born in 1859 into a Hasidic family in Pereyaslav and grew up in the nearby shtetl (small town with a large Jewish population) of Voronko, in the Poltava Governorate of the Russian Empire (now in the Kiev Oblast of central Ukraine) His father, Menachem-Nukhem Rabinovich, was a rich merchant at that time.[2] However, a failed business affair plunged the family into poverty and Solomon subsequently grew up in reduced circumstances. When he was 13 years old, the family moved back to Pereiaslav, where his mother, Chaye-Esther, died in a cholera epidemic.
His first venture into writing was an alphabetic glossary of the epithets used by his stepmother. At the age of fifteen, inspired by Robinson Crusoe, he composed a Jewish version of the novel. He adopted the pseudonym Sholem Aleichem, a Yiddish variant of the Hebrew expression shalom aleichem, meaning "peace be with you" or "hello".
In 1876, after graduating from school in Pereyaslav, he spent three years tutoring a wealthy landowner's daughter, Olga (Golde) Loev (1865 – 1942) On May 12, 1883, they married, against the wishes of her father. They had six children. Their son, Norman Raeben, became a painter and an influential art teacher and their daughter Lyalya (Lili) Kaufman, became a Yiddish writer. Lyalya's daughter Bel Kaufman, also a writer, was the author of Up the Down Staircase, which was also made into a successful film.
In 1905, as pogroms swept through southern Russia, he resettled in New York City. His family set up house in Geneva, Switzerland, but when he saw he could not afford to maintain two households, he joined them in Geneva. Despite his great popularity, he was forced to take up an exhausting schedule of lecturing to make ends meet. In 1914, the family moved to the Lower East Side, Manhattan. His son Misha, ill with tuberculosis, was inadmissible under United States immigration laws. He remained in Switzerland with his sister Emma and died in 1915.
A volume of Sholem Aleichem stories in Yiddish, with the author's portrait and signature
At first, Sholem Aleichem wrote in Russian and Hebrew. From 1883 on, he produced over forty volumes in Yiddish, thereby becoming a central figure in Yiddish literature by 1890. Most writing for Russian Jews at the time was in Hebrew, the liturgical language used largely by learned Jews. Yiddish, however, was the vernacular language of nearly all literate East European Jews. It was often derogatorily called "jargon", but Sholem Aleichem used this term in an entirely non-pejorative sense.
Apart from his own literary output, Sholem Aleichem used his personal fortune to encourage other Yiddish writers. In 1888-1889, he put out two issues of an almanac, Di Yidishe Folksbibliotek ("The Yiddish Popular Library") which gave important exposure to young Yiddish writers. In 1890, Sholem Aleichem lost his entire fortune in a stock speculation, and could not afford to print the almanac's third issue, which had been edited but was subsequently never printed. Over the next few years, while continuing to write in Yiddish, he also wrote in Russian for an Odessa newspaper and for Voskhod, the leading Russian Jewish publication of the time, as well as in Hebrew for Ha-melitz, and for an anthology edited by Y.H. Ravnitzky. It was during this period that Sholem Aleichem first contracted tuberculosis.
Sholem Aleichem monument in Kiev. His name is written in Ukrainian and Yiddish.
In August 1904, Sholem Aleichem edited Hilf: a Zaml-Bukh fir Literatur un Kunst ("Help: An Anthology for Literature and Art"; Warsaw, 1904) and himself translated three stories submitted by Tolstoy (Esarhaddon, King of Assyria; Work, Death and Sickness; Three Questions) as well as contributions by other prominent Russian writers, including Chekhov, in aid of the victims of the Kishinev pogrom.
In July 1908, during a reading tour in Russia, Sholem Aleichem collapsed on a train going through Baranowicze. He was diagnosed with a relapse of acute hemorrhagic tuberculosis and spent two months convalescing in the town's hospital. He later described the incident as "meeting his majesty, the Angel of Death, face to face", and claimed it as the catalyst for writing his autobiography, Funem yarid [From the Fair].[1] He thus missed the First Conference for the Yiddish Language, held in 1908 in Czernovitz; his colleague and fellow Yiddish activist Nathan Birnbaum went in his place. Sholem Aleichem spent the next four years living as a semi-invalid. During this period the family was largely supported by donations from friends and admirers.
[edit]Critical reception
Sholem Aleichem's narratives were notable for the naturalness of his characters' speech and the accuracy of his descriptions of shtetl life. Early critics focused on the cheerfulness of the characters, interpreted as a way of coping with adversity. Later critics saw a tragic side in his writing.
Sholem Aleichem was an impassioned advocate of Yiddish as a national Jewish language, one which should be accorded the same status and respect as other modern European languages. He did not stop with what came to be called "Yiddishism", but devoted himself to the cause of Zionism as well. Many of his writings[8] present the Zionist case. In 1888, he became a member of Hovevei Zion. In 1907, he served as an American delegate to the Eighth Zionist Congress held in The Hague.
Sholem Aleichem was often referred to as the "Jewish Mark Twain" because of the two authors' similar writing styles and use of pen names. Both authors wrote for both adults and children, and lectured extensively in Europe and the United States. When Twain heard the writer called "the Jewish Mark Twain", he replied "please tell him that I am the American Sholem Aleichem."
Sholem Aleichem had a mortal fear of the number 13. His manuscripts never have a page 13; he numbered the thirteenth pages of his manuscripts as 12a[10] and his headstone carries the date of his death as "May 12a, 1916".
Sholem Aleichem's funeral on 15 May 1916
Sholem Aleichem's gravestone in the Old Mount Carmel Cemetery
Sholem Aleichem died in New York on 13 May 1916 from tuberculosis and diabetes, aged 57, while working on his last novel, Motl, Peysi the Cantor's Son, and was buried at Old Mount Carmel cemetery in Queens. At the time, his funeral was one of the largest in New York City history, with an estimated 100,000 mourners. The next day, his will was printed in the New York Times and was read into the Congressional Record of the United States.
[edit]Commemoration and legacy
A 1959 Soviet Union postage stamp commemorating the centennial of Sholem Aleichem's birth
Sholem Aleichem's will contained detailed instructions to family and friends with regard to burial arrangements and marking his yartzheit. He told his friends and family to gather, "read my will, and also select one of my stories, one of the very merry ones, and recite it in whatever language is most intelligible to you." "Let my name be recalled with laughter," he added, "or not at all." The celebrations continue to the present-day, and, in recent years, have been held at at the Brotherhood Synagogue on Gramercy Park South in New York City, where they are open to the public.
In 1997, a monument dedicated to Sholem Aleichem was erected in Kiev; another was erected in 2001 in Moscow.
The main street of Birobidzhan is named after Sholem Aleichem; streets were named after him also in other cities in the Soviet Union, among them Kiev, Odessa, Vinnytsya, Lviv, Zhytomyr and Mykolaiv. In 1996, a stretch of East 33rd Street in New York City between Park and Madison Avenue was renamed "Sholem Aleichem Place". Many streets in Israel are named after him.
Postage stamps of Sholem Aleichem were issued by Israel (Scott #154, 1959); the Soviet Union (Scott #2164, 1959); Romania (Scott #1268, 1959); and Ukraine (Scott #758, 2009).
An impact crater on the planet Mercury also bears his name.
On March 2, 2009 (150 years after his birth) the National Bank of Ukraine issued an anniversary coin celebrating Aleichem with his face depicted on it.
In Melbourne, Australia a small yiddish school is named after him. Several Jewish schools in Argentina were also named after him.
2012. január 18., szerda
Budapest, Hungary - Hungary Launches Wallenberg Memorial Year
Budapest, Hungary - Government ministers from Hungary, Sweden and Israel on Tuesday launched the Raoul Wallenberg Year, commemorating the centennial of the birth of the Swedish diplomat who saved the lives of tens of thousands of Hungarian Jews during the Holocaust.
Advertisement:
While serving as Swedish envoy in the Hungarian capital, Budapest, from July 1944, Wallenberg gave Jews Swedish travel documents and set up safe houses for them. He is also credited with dissuading German officers from massacring the 70,000 inhabitants of the city’s ghetto.
Hungarian Foreign Minister Janos Martonyi, Swedish counterpart, Carl Bildt and Israeli Cabinet member Yossi Peled were joined at the inaugural event at the National Museum in Budapest on Tuesday by members of Wallenberg’s family and Holocaust survivors he saved.
Speakers stressed Wallenberg’s heroics and the importance of passing on the lessons of the Holocaust.
“He risked his life in a struggle against one of the evil ideologies that has haunted our continent,” Bildt said. “There is a duty never to forget, always to remember. We have to pass on the knowledge of what happened during the Holocaust to generations to come.”
The Nazis, who occupied Hungary in early 1944, launched mass deportations of Hungarian Jews to concentration camps such as Auschwitz with the collaboration of local authorities.
Martonyi said the Holocaust was the “tragedy of the whole Hungarian nation.”
“During the Holocaust, the Hungarian state was weighed in the balance and found wanting ... It was unable to defend its citizens and, while under occupation, assisted their deaths,” he said.
Wallenberg disappeared after being arrested in Hungary by the Soviet Red Army in 1945. The Russians have said he was executed on July 17, 1947, but unverified witness accounts and newly uncovered evidence suggest he may have lived beyond that date.
“We can’t (even) take flowers to Wallenberg’s grave,” Martonyi added. “We are still waiting for the full historical revelation of his life and death.”
Wallenberg commemorations and celebrations of his efforts in Hungary include a memorial concert on April 15, the issue of a Wallenberg postal stamp on May 10, conferences, and a September memorial event at the Dohany Street Synagogue — the largest in Europe.
From: http://www.vosizneias.com/99043/2012/01/17/budapest-hungary-hungary-launches-wallenberg-memorial-year
Advertisement:
While serving as Swedish envoy in the Hungarian capital, Budapest, from July 1944, Wallenberg gave Jews Swedish travel documents and set up safe houses for them. He is also credited with dissuading German officers from massacring the 70,000 inhabitants of the city’s ghetto.
Hungarian Foreign Minister Janos Martonyi, Swedish counterpart, Carl Bildt and Israeli Cabinet member Yossi Peled were joined at the inaugural event at the National Museum in Budapest on Tuesday by members of Wallenberg’s family and Holocaust survivors he saved.
Speakers stressed Wallenberg’s heroics and the importance of passing on the lessons of the Holocaust.
“He risked his life in a struggle against one of the evil ideologies that has haunted our continent,” Bildt said. “There is a duty never to forget, always to remember. We have to pass on the knowledge of what happened during the Holocaust to generations to come.”
The Nazis, who occupied Hungary in early 1944, launched mass deportations of Hungarian Jews to concentration camps such as Auschwitz with the collaboration of local authorities.
Martonyi said the Holocaust was the “tragedy of the whole Hungarian nation.”
“During the Holocaust, the Hungarian state was weighed in the balance and found wanting ... It was unable to defend its citizens and, while under occupation, assisted their deaths,” he said.
Wallenberg disappeared after being arrested in Hungary by the Soviet Red Army in 1945. The Russians have said he was executed on July 17, 1947, but unverified witness accounts and newly uncovered evidence suggest he may have lived beyond that date.
“We can’t (even) take flowers to Wallenberg’s grave,” Martonyi added. “We are still waiting for the full historical revelation of his life and death.”
Wallenberg commemorations and celebrations of his efforts in Hungary include a memorial concert on April 15, the issue of a Wallenberg postal stamp on May 10, conferences, and a September memorial event at the Dohany Street Synagogue — the largest in Europe.
From: http://www.vosizneias.com/99043/2012/01/17/budapest-hungary-hungary-launches-wallenberg-memorial-year
RAOUL WALLENBERG AND THE RESCUE OF JEWS IN BUDAPEST
RAOUL WALLENBERG AND THE RESCUE OF JEWS IN BUDAPEST
Raoul Wallenberg was born on August 4, 1912, in Stockholm, Sweden.
Having studied in the United States in the 1930s and having established himself in a business career in Sweden, he was recruited by the U.S. War Refugee Board (WRB) in June 1944 to travel to Hungary. Given status as a diplomat by the Swedish legation, Wallenberg's task was to do what he could to assist and save Hungarian Jews.
Assigned as first secretary to the Swedish legation in Hungary, Wallenberg arrived in Budapest on July 9, 1944. Despite a complete lack of experience in diplomacy and clandestine operations, he led one of the most extensive and successful rescue efforts during the Holocaust. His work with the WRB and the World Jewish Congress prevented the deportation of tens of thousands of Hungarian Jews to the Auschwitz-Birkenau killing center.
Hungary had been an ally of Germany, but German defeats and mounting Hungarian losses led Hungary to seek an armistice with the western Allies. To forestall these peace feelers, German forces occupied Hungary on March 19, 1944 and forced the Hungarian head of state, Miklos Horthy, to appoint a pro-German government under Dome Sztojay. The Sztojay government was prepared not only to continue the war, but also to deport Hungarian Jews to German-occupied Poland. Shortly after the occupation, Hungarian officials began to round up Hungarian Jews and to transfer them into German custody.
By July 1944, the Hungarians and the Germans had deported nearly 440,000 Jews from Hungary, almost all of them to the Auschwitz-Birkenau, where the SS killed approximately 320,000 of them upon arrival and deployed the rest at forced labor in Auschwitz and other camps. Nearly 200,000 Jews remained in Budapest; the Hungarian authorities intended to deport them as well in compliance with German requests.
With authorization from the Swedish government, Wallenberg began distributing certificates of protection issued by the Swedish legation to Jews in Budapest shortly after his arrival in Hungarian capital. He used WRB and Swedish funds to establish hospitals, nurseries, and a soup kitchen, and to designate more than 30 “safe” houses that together formed the core of the "international ghetto" in Budapest. The international ghetto was reserved for those Jews and their families holding certificates of protection from a neutral country.
After the Hungarian fascist Arrow Cross movement seized power with the help of the Germans on October 15, 1944, the Arrow Cross government resumed the deportation of Hungarian Jews, which Horthy had halted in July before the Budapest Jews could be deported. As Soviet troops had already cut off rail transport routes to Auschwitz, Hungarian authorities forced tens of thousands of Budapest Jews to march west to the Hungarian border with Austria. During the autumn of 1944, Wallenberg repeatedly and, often personally, intervened to secure the release of bearers of certificates of protection and those with forged papers from the columns of marching people, saving as many as possible.
Wallenberg's colleagues in the Swedish legation and diplomats from other neutral countries also participated in rescue operations. Carl Lutz, the Consul General in the Swiss legation, issued certificates of emigration, placing nearly 50,000 Jews in Budapest were under Swiss protection as potential emigrants to Palestine. Italian businessman Giorgio Perlasca posed as a Spanish diplomat; he issued forged Spanish visas and established safe houses, including one for Jewish children.
When Soviet forces liberated Budapest in February 1945, more than 100,000 Jews remained, mostly because of the efforts of Wallenberg and his colleagues. Wallenberg was last seen in the company of Soviet officials in mid-January 1945. He died in a Soviet prison reportedly on July 17, 1947, although the exact circumstances of his death are still unknown.
From: http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005211
Raoul Wallenberg was born on August 4, 1912, in Stockholm, Sweden.
Having studied in the United States in the 1930s and having established himself in a business career in Sweden, he was recruited by the U.S. War Refugee Board (WRB) in June 1944 to travel to Hungary. Given status as a diplomat by the Swedish legation, Wallenberg's task was to do what he could to assist and save Hungarian Jews.
Assigned as first secretary to the Swedish legation in Hungary, Wallenberg arrived in Budapest on July 9, 1944. Despite a complete lack of experience in diplomacy and clandestine operations, he led one of the most extensive and successful rescue efforts during the Holocaust. His work with the WRB and the World Jewish Congress prevented the deportation of tens of thousands of Hungarian Jews to the Auschwitz-Birkenau killing center.
Hungary had been an ally of Germany, but German defeats and mounting Hungarian losses led Hungary to seek an armistice with the western Allies. To forestall these peace feelers, German forces occupied Hungary on March 19, 1944 and forced the Hungarian head of state, Miklos Horthy, to appoint a pro-German government under Dome Sztojay. The Sztojay government was prepared not only to continue the war, but also to deport Hungarian Jews to German-occupied Poland. Shortly after the occupation, Hungarian officials began to round up Hungarian Jews and to transfer them into German custody.
By July 1944, the Hungarians and the Germans had deported nearly 440,000 Jews from Hungary, almost all of them to the Auschwitz-Birkenau, where the SS killed approximately 320,000 of them upon arrival and deployed the rest at forced labor in Auschwitz and other camps. Nearly 200,000 Jews remained in Budapest; the Hungarian authorities intended to deport them as well in compliance with German requests.
With authorization from the Swedish government, Wallenberg began distributing certificates of protection issued by the Swedish legation to Jews in Budapest shortly after his arrival in Hungarian capital. He used WRB and Swedish funds to establish hospitals, nurseries, and a soup kitchen, and to designate more than 30 “safe” houses that together formed the core of the "international ghetto" in Budapest. The international ghetto was reserved for those Jews and their families holding certificates of protection from a neutral country.
After the Hungarian fascist Arrow Cross movement seized power with the help of the Germans on October 15, 1944, the Arrow Cross government resumed the deportation of Hungarian Jews, which Horthy had halted in July before the Budapest Jews could be deported. As Soviet troops had already cut off rail transport routes to Auschwitz, Hungarian authorities forced tens of thousands of Budapest Jews to march west to the Hungarian border with Austria. During the autumn of 1944, Wallenberg repeatedly and, often personally, intervened to secure the release of bearers of certificates of protection and those with forged papers from the columns of marching people, saving as many as possible.
Wallenberg's colleagues in the Swedish legation and diplomats from other neutral countries also participated in rescue operations. Carl Lutz, the Consul General in the Swiss legation, issued certificates of emigration, placing nearly 50,000 Jews in Budapest were under Swiss protection as potential emigrants to Palestine. Italian businessman Giorgio Perlasca posed as a Spanish diplomat; he issued forged Spanish visas and established safe houses, including one for Jewish children.
When Soviet forces liberated Budapest in February 1945, more than 100,000 Jews remained, mostly because of the efforts of Wallenberg and his colleagues. Wallenberg was last seen in the company of Soviet officials in mid-January 1945. He died in a Soviet prison reportedly on July 17, 1947, although the exact circumstances of his death are still unknown.
From: http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005211
Raoul Wallenberg
Raoul Wallenberg
Raoul Wallenberg (Stockholm, 1912. augusztus 4. – feltételezések szerint 1947. július 16.) svéd diplomata. A második világháború éveiben Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. (Halála időpontja felől 2010-ben előkerült újabb dokumentumok kapcsán kérdések merültek fel, így elképzelhető, hogy az említettnél jóval később hunyt el.
Raoul Wallenberg néhány hónappal apja, Raoul Oscar Wallenberg halála után, 1912. augusztus 4-én született az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb svéd nagytőkés családban. Apja halála miatt neveltetését nagyapja, Gustav Wallenberg kereskedő és diplomata irányította. Mivel átfogó, nemzetközi szellemű neveltetésre törekedett, az ifjú Wallenberg sok időt töltött külföldön, és több nyelvet is megtanult. A nagyapa fő célja az volt, hogy Raoul „tapasztalt és jó emberismerő” legyen közvetlen gyakorlati célként azt készítette elő, hogy Raoul átvehesse egy külföldön működő kereskedelmi bank vezetését.
Tanulmányai és banki munkája
A gyermek Wallenberg
Raoul az iskolát közepes eredménnyel végezte, de megtanult angolul, franciául és németül. Édesanyja azt szerette volna, ha a Harvard Egyetemen tanul tovább, de oda nem vették fel. Ehelyett a michigani Ann Arbor Egyetemen kezdett építészetet hallgatni, de nem fejezte be tanulmányait. Egy rövidebb stockholmi kitérő után nagyapja további „tanulmányi utakra” küldte először Dél-Afrikába, ahol a különböző építő- és vegyipari cikkek kereskedelmével ismerkedett, majd a palesztinai Haifába, ahol egy holland érdekeltségű banknál dolgozott, mint gyakornok. Itt került először kapcsolatba a Németországból elmenekült zsidókkal.
Haifai útja előtt nem volt túlságosan jó véleménye a zsidókról. Amikor például megtudta, hogy kétszáz cionista is utazik azon a hajón, amivel ő megy Génuától Haifáig, ezt írta: „ismerve a dél-afrikai zsidókat, eléggé pesszimista vagyok. Ennek ellenére azért lehet, hogy az út kellemes lesz”. Úgy tűnik, véleménye valamivel kedvezőbbre fordult Palesztinában, mivel több levélben szembeállítja a zsidók szorgalmát az arabok lustaságával. A kibucok „szocialista kollektivizmusa” sem váltotta ki rosszallását, de a zsidók továbbra sem érdekelték különösebben. Egyik levelében azt írja, hogy inkább arabul tanul meg, mint héberül, bár ott (valószínűleg a munkahelyén, a bankban) a hébert tekintik a fontosabb nyelvnek.
Wallenberg nem szeretett a bankban dolgozni; a munkát „nehezen érthetőnek és bonyolultnak” érezte. Nem is nagyon igyekezett azt megérteni: egyik levelében azt írta nagyapjának, hogy „a banki munkáról már majdnem teljesen megfeledkeztem”, és inkább palesztinai utazásairól mesélt. Wallenberg építész akart lenni, hogy megállhasson a saját lábán. Valószínűleg krónikus pénzhiányban is szenvedett, mert Haifábol való hazautazása előtt a következőket írta nagyapjának, Gustav Wallenbergnek, aki többek között a házasulási szándékait firtatta: "nagyon szeretnék már pénzt szerezni, lehetőleg sok pénzt. Egy feleséget is szeretnék, de egyelőre a pénzszerzést előtérbe helyezem" (svédül: ”jag har en stark längtan att skaffa mig pengar, helst mycket pengar. En hustru vill jag nog också ha, men jag tro att än så länge sätter [jag] pengar först.”. L. Älskade farfar, s. 207).
Anyja és a nagyapja is azt szerette volna, ha Raoul Wallenberg a nagy családi bankban, a stockholmi Enskilda Bankenban fut be karriert, de erre a lehetőségre id. Marcus Wallenberg, aki nagyapja testvére és a bank vezérigazgatója volt, „szkepticizmussal tekintett”, mert komolytalannak és szószátyárnak tartotta a fiatal Raoult. 1935-ben az idős Marcus Wallenberg ezt írta fiának, ifj. Marcus Wallenbergnek: ”meggyőződésem, hogy Raoul valójában be akar kerülni a bankba, és ott minél tovább akar jutni”. Mivel azonban komolyan kételkedett Raoul Wallenberg rátermettségében, fiaitól, Marcustól és Jacobtól kért tanácsot. Ifj. Marcus Wallenberg javasolta, hogy várjanak, hadd lássák, hogyan fejlődött az ifjú Raoul hosszú külföldi útjain. Raoul Wallenberg a végén nem kapott állást a banknál, és nagyon nehezen kapott munkát Stockholmban. A végén, 1941-ben Jacob Wallenberg elhelyeztette Raoult egyik üzlettársa, Sven Salén egy kis, élelmiszerekkel kereskedő cégében (Mellaneuropeiska Handels AB), amit a magyar zsidó Lauer Kálmán vezetett, és elsősorban magyar-svéd kereskedelemmel foglalkozott. Raoul hamarosan az 5-6 embert foglalkoztató cég „külföldi ügyekkel foglalkozó” igazgatója lett, és sokat utazott. Magyarországon először 1942 februárjában járt (három hétig), majd 1943 szeptemberétől október 13-ig maradt. Lauer Bukarestbe is szerette volna elküldeni, de Raoul nem ment el: vagy nem törődött Lauer utasításaival, vagy nem kapott román vízumot.
Magyarországon.
A német megszállás következményei
Magyarország az 1944. március 19-i német megszállás előtt még mindig a biztonság szigete volt Európában a magyar zsidóság számára. A Kállay Miklós vezette kormány és Horthy Miklós kormányzó mindaddig sikeresen ellenállt a németek ama követelésének, hogy Magyarország zsidó lakosságát átadják Németországnak. A Kállay kormány „hintapolitikája” és a nyugati hatalmakhoz való közeledési próbálkozásai azonban mindinkább kiváltották a német vezetés rosszallását. A németek Magyarország megszállását – a Margarethe hadműveletet – már 1943 szeptemberének végén elkezdték előkészíteni, a német hadvezetés Hitler parancsára várt, hogy elindítsák. A parancs azonban csak 1944 márciusában érkezett. Hitler Horthyt először a klessheimi kastélyba hívta megbeszélésre. Azt akarta, hogy Horthy bocsássa el Kállayt, helyette egy németbarát miniszterelnököt nevezzen ki. Horthy megtagadta a kérést, így a német támadást Hitler azonnal, még Horthy ott tartózkodása idején megindíttatta. A megszállás március 18-a és 19-e közötti éjjelen indult (éjszakai felfejlődés), és teljesen meglepte a magyar védelmi erőket. A fölösleges vérontás elkerülésére Szombathelyi főparancsnok, Horthy távollétében, megtiltotta az ellenállást, így a németek már ugyanaznap az ország nagy részét elfoglalták. A német megszálló erőkkel érkezett Adolf Eichmann is, akit a „zsidókérdés” megoldására küldtek Magyarországra.
1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már 1942-ben megkezdődtek. Ezekre való tekintettel kb. 100 000 zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. A német megszállást követően azonban itt is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk. Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, amely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták.[ Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. A zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.
(Eichmann 1944 március 21-i utasítására Stern Samu vezetésével megalakul az ország egész zsidósága feletti hatóság, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa. A Zsidó Tanács tagjai: Boda Ernő, Pető Ernő, Wilhelm Károly a pesti, Csobádi Samu a budai neológ hitközség elnöke, Kahan-Frankl Samu és Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség vezetője, valamint Kahan Niszon, a cionisták képviseletében. A Tanács tagjainak legkevésbé érhető, védhető és magyarázható lépése az volt, hogy a birkenaui tömegmegsemmisítésről kezükbe került dokumentumokat (az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket) miért nem jutatták el hamarabb a hozzájuk legalább is nem ellenszenvvel viszonyuló magyar tényezőkhöz, illetve a semleges diplomáciai testületekhez. A jegyzőkönyvek április végén-május elején már nagy valószínűséggel a budapesti cionista vezetők (Kasztner Rezső, Komoly Ottó) kezében voltak, és elképzelhetetlen, hogy tartalmukat ne osztották volna meg a velük egyébként kapcsolatban lévő tanácstagokkal. De ha esetleg Kasztner és köre mégis megtartotta magának az információkat, a német nyelvű dokumentumok június elején már biztosan a Tanács asztalára kerültek. A Zsidó Tanács azonban június második feléig mégsem juttatta el a jegyzőkönyveket sem Horthy köréhez, sem a diplomatákhoz. Beszédes tény, hogy a Zsidó Tanács legtöbb tagja visszaemlékezéseiben mélyen hallgatott a jegyzőkönyvekről. Török Sándor, a testület keresztény tagja, majd a keresztény tanács elnökhelyettese említést tesz a dokumentumokról: "Dokumentáció anyagunkkal, így pl. az auschwitzi táborból akkor már meglévő igen fontos titkos jelentésekkel különböző vezető embereknél eljártam; a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy ezek nem igazak, csak 'zsidó túlzások'." Ez a mondat azonban nem ad magyarázatot a késlekedésre. Freudiger Fülöp éppúgy hallgatott a dokumentumokról, mint Stern Samu, aki 29 gépelt oldalt kitevő, részletes visszaemlékezésében meg sem említi a jegyzőkönyveket.
A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint az ekkor már általa is ismert Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat.
A németek már a megszállás első napján elfoglaltak minden vasútállomást és az összes, ott tartózkodó zsidót letartóztatták. A következő intézkedés több, ismert zsidó személy letartóztatása és a zsidók számára a teljes utazási tilalom bevezetése volt. A zsidókkal egyidejűleg jelentős számú, általuk németellenesnek tartott politikust és más személyt is letartóztattak, összesen kb. 10 000 embert. Azok a mérsékelt politikusok, akik elkerülték a letartóztatást – köztük Bethlen István – elrejtőztek a várható üldöztetés elől.
Március 24-én pedig megalakult az új, németbarát kormány a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme vezetésével. Ez a kormány teljes támogatását adta a németeknek a „végső megoldás” megvalósítására Magyarországon. A sértődött Horthy vonakodott az új kormány dolgaiba beleavatkozni, így a mérsékelt politikai erők megbénultak és minden hatalom a németbarát politikusok kezébe került.
A megszállás után néhány héttel a németek Edmund Veesenmayer-rel az élen, és Adolf Eichmann, mint felhatalmazott „zsidószakértő” vezetésével szörnyű ügyességgel és hatékonysággal láttak neki a „zsidókérdés” végső megoldásának Magyarországon, magyar csatlósaik segítségével.
Április elején Magyarország keleti részét háborús zónának nyilvánították, és mint „biztonsági intézkedést” elrendelték a zsidók gettóba tömörítését ott. Ez később Budapesten kívül kiterjedt az egész országban. Az április 7-én kelt belügyminisztériumi rendelet nem sok kétséget hagyott a kormány szándékai felől: „a m.kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”.
A deportálásokat Eichmann és a magyar belügyi államtitkár vezetése alatt az ország legkeletibb részeiben kezdték meg május elején. Minden zsidót – kivétel nélkül – deportáltak. Speciálisan erre a feladatra kiválogatott, nagy arányban német származású csendőrből álló egységeket bocsátottak a Birodalom rendelkezésére. Sehol Európában nem sikerült a deportálásokat ilyen gyorsan lebonyolítani. Rövid két hónap alatt, „május 14-től a mai napig (július 9.) 147 vonattal 434 351 zsidót deportáltak Magyarországról”, írja Ferenczy László csendőr alezredes aznapi jelentésében.
A budapesti zsidókat még nem deportálták. Egy június 21-én kiadott rendelet nyomán azonban a legtöbbjüket megfosztották lakhelyüktől, és arra kényszeríttették őket, hogy csak zsidóknak kijelölt és sárga csillaggal megjelölt házakba költözzenek. A magyar hatóságok részleges kijárási tilalmat rendeltek el ellenük és egy sor más megszorító intézkedést is foganatosítottak. A „végső megoldás” a fővároshoz is közeledett.
A németek által kinevezett kormány és Horthy között azonban – és maga a kormányon belül is – mind élesebb ellentétek kezdtek kialakulni a „zsidókérdés” megoldása körüli módszerek helyességéről. Annak ellenére, hogy a németek mindent megtettek Horthy elszigetelésére, egyre több jelentés érkezett hozzá a zsidókkal való bánásmód kegyetlenségéről. Saját környezete nyomására Horthy mind nagyobb figyelemmel követte a „zsidókérdés” megoldását, és mindinkább hangoztatta a zsidókkal szembeni bánásmód miatti elégedetlenségét. Horthy felháborodását csak fokozta az a német propagandafilm, amit a magyarországi deportálásokról többek között Svájcban is bemutattak. A filmben a németek következetesen a magyar csendőrökre hárították a deportálások kegyetlen véghezvitelét, amit a svájci magyar követ jelentett is Budapestre. Stern [23] Horthy az elkövetők és a parancsnokaik felelősségre vonását követelte. Amikor a kegyetlenkedésekről szóló jelentések nem szűntek meg és az Auschwitz Protokoll is elérte a palotát, Horthy cselekvésre szánta el magát. A bel- és külföldről érkező mind határozottabb tiltakozások is jelentős szerepet játszottak ebben az elhatározásában.
A magyarországi protestáns egyház június 20-án tiltakozott a deportálások ellen, a Zsidó Tanács levélben könyörgött június 23-án, amelyben részletesen leírta a kegyetlen bánásmódot, ami a zsidókat érte. A pápai nuncius és Serédi hercegprímás is több alkalommal tiltakozott. [Serédi Jusztinián] esztergomi érsek Sztójay Döme miniszterelnököt is megfenyegette egy, a deportálásokat elítélő pásztorlevél felolvasásával az ország összes templomában. Sztójay Serédinek június 19-én küldött válaszlevele és a július 7-i, a nunciussal tartott tárgyalásairól készített feljegyzések mutatják, hogy ezeket a tiltakozásokat és fenyegetéseket Sztójay is komolyan vette. Ezt talán azért is, mert az auschwitz-i borzalmak június végén a kormány minden tagjának a tudomására jutottak, sőt, Ferenczi alezredesnek is kezébe jutott az Auschwitzi Protokoll egy példánya. Horthyt saját fia is cselekvésre biztatta.
Külföldről tiltakozó levelek vagy táviratok érkeztek a pápától, a svéd királytól, Anthony Eden brit külügyminisztertől, a Canterbury érsektől és az amerikai szenátustól, kormányzóktól, Nobel-díjas tudósoktól és New York katolikus érsekétől. Roosevelt elnök nyilvánosan fenyegette meg a felelősöket és a háború utáni szigorú felelősségre vonásról beszélt. A németek egyre rosszabbra forduló hadi helyzete és a szövetségesek normandiai partraszállása különös súlyt adott ennek a fenyegetésnek és cselekvésre ösztönözték Horthyt. A kormányban levő nyilas államtitkárok ekkor még megpróbáltak egy Horthy ellenes államcsínyt is. A Budapestre hozott vidéki csendőri egységeket azonban a felbőszült Horthy, az esztergomi páncéloshadosztály Budapestre rendelésével, elűzette és július 7-én leállíttatta a deportálásokat.
Budapesti feladatai és tevékenysége.
A budapesti feladatra Raoul Wallenberget az amerikai War Refugee Board (WRB – Háborús Menekültek Bizottsága) és az OSS (amerikai hírszerző szolgálat) stockholmi ügynöke, Iver Olsen választotta, a gazdag hajózási vállalkozó, Sven Salen javaslatára. Ezt a választást a stockholmi amerikai követ, Herschel Johnson is jóváhagyta, és már az ő javaslatára fogadta el a svéd külügyminisztérium Raoul Wallenberg személyét. A választás több szempontból is meglepő volt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy Raoul Wallenberg erre a feladatra alkalmas lett volna. 32 éves kora és előkelő származása ellenére sem kezdett még semmilyen figyelemreméltó pályafutást. A családi bankban sem alkalmazták. Míg unokabátyjai Svédország érdekeit képviselték az akkori nagyhatalmakkal szemben, ő egy kis cégnél dolgozott egy magyarországi bevándorolt zsidó vezetése alatt, aki még svéd állampolgár sem volt. Ezt a munkát is az unokabátyja, Jacob Wallenberg szerezte számára. Tehát sem tiszteletreméltó beosztása, sem olyan komolysága vagy különleges képessége nem volt, amely erre a felelősségteljes feladatra őt rendelte volna. Raoul Wallenberg ugyan azelőtt kétszer is járt Magyarországon, de viszonylag rövid időre. Magyarul egyáltalán nem tudott. Tehát biztosan más tényezők, mint Wallenberg addig megismert képességei döntötték el a választást.
Az egyik ilyen tényező Lauer Kálmán és az ő személyes érdekei voltak. Lauer két okból beszélte rá már 1944 májusába Wallenberget, hogy Magyarországra utazzon: részben azért, hogy az 1944. március 19-e után megszakadt üzleti kapcsolataikat újrarendezze, részben pedig azért, hogy Lauer apósát és anyósát, valamint néhány más hozzátartozóját valamiképpen svéd védelem alá vegye, és ideiglenes útlevéllel Svédországba vigye. De Wallenberg akkor már nem jutott német átutazási vízumhoz, így magánúton nem utazhatott. Lauer Kálmán és Raoul Wallenberg későbbi levélváltásából, a Lauer, Per Anger, Sven Salen és Jacob Wallenberg közti levelezéséből, valamint a levéltárakba levő többi dokumentumból, valamint Lévai és Philipp leírásaiból következtetni lehet arra is, hogy a tárgyalásokban Sven Salen hajózási vállalkozó üzleti érdekei is szerepet játszottak, és hogy az ő közbelépésének döntő szerepe volt úgy az amerikaiak választására, mind a svéd külügyminisztériumban a választás jóváhagyására. Ehrenpreis főrabbinak, akit kizárólag a zsidómentő tevékenység sikere érdekelt, kétségei voltak Raoul Wallenberg képességeivel kapcsolatban, de engednie kellett, hisz nem az övé volt a döntő szó.
Wallenberget követségi titkárrá nevezték ki, így Magyarországra utazhatott. Az ő szempontjából ez a feladat hatalmas lépést jelentett az addigi pályafutásában. Diplomáciai megbízatást kapott. Wallenberg ugyanakkor azért akart Budapestre menni, mivel Lauer és az üzleti érdek meggyőzték. Wallenberg eredeti szándéka tehát nem egy átfogó mentőakció megszervezése volt. Az út valódi célja eredetileg eléggé korlátozott volt.
Wallenbergnek több szempontból is érdeke volt elfogadni a feladatot, de ez még semmi esetre sem jelentette azt – mint ahogy sokan sugallni próbálják –, hogy már csupán ezzel hősies tettet követett volna el. Több svéd diplomata, így Lars Berg és Göte Carlsson is, még utána érkeztek Budapestre anélkül, hogy ezt az utazást veszélyesnek tartották volna. Wallenberg sem jelezte, egyetlen jelentésében vagy levelében sem, hogy feladatát önmaga számára veszélyesnek tartja. Ekkor még (két hónap után) visszatérni szándékozott, így az esetleges orosz ostrom alatti budapesti tartózkodás egyáltalán nem szerepelt az elvárások között.
Úgy tűnik, hogy Raoul Wallenberg kiválasztása különböző, személyes és szervezeti érdekek, valamint véletlenek összejátszásának az eredménye volt. Ő kéznél volt és hajlandó volt menni. Saját személyes érdekei fűződtek a feladat elfogadásához, de a feladat maga, az akkori hatalmi viszonyok között, még semmi esetre sem tűnhetett életveszélyesnek. Raoul Wallenberg útlevélosztó vagy más jellegű zsidómentő tevékenységének a „felfedezése” magyar vagy német részről valószínűleg még egy kiutasításhoz sem vezetett volna.
Raoul Wallenberg közvetlen feladata úgy, ahogy a WRB megfogalmazta, az volt, hogy támogassa a zsidómentő tevékenységet Budapesten. Ez a munka már folyt, amikor Wallenberg Budapestre érkezett, úgy a svéd követségen, mind a nunciatúrán vagy a svájci követségen. A svéd követségen Wallenberg érkezése után kialakult kedvező körülmények között a kiadott védődokumentumok mennyisége valóban megemelkedett, de Wallenberg vezető szerepe a védő- és az ideiglenes útlevelek kiadási feltételeinek a megszigorítását is magával hozta. A védőútlevelek számának megnövekedése nagy valószínűséggel a svájci gyakorlat példáját követte, mert a svájciak minden Palesztina-igazolványt családi dokumentumnak tekintettek, és így tízezer számra adhattak ki védleveleket. Ennek nyomán Wallenberg is azt állította, hogy minden svéd beutazási vízum családi vízum és ezt a magyar hatóságok „elhitték” neki. 1944 augusztusában 4 500 védőútlevél kibocsátására adtak engedélyt.
Az, hogy Wallenberg mögött a WRB és hatalmas pénzügyi támogatók állnak, hamarosan ismertté vált Budapesten, bizonyos körökben. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy mennyire könnyen szerzett hiteleket budapesti tevékenysége számára. Itt mindkét részről különösen előnyös üzletekről volt szó. A hitelező előnyösen tudta a már sok esetben elveszettnek hitt pénz vagy árutőkéjét elhelyezni, Wallenberg pedig azonnal és valószínűleg olcsón hozzájutott ahhoz, amire szüksége volt. A hitelezők Svájcban, valutában kapták volna vissza a Wallenbergnek adott hitel megfelelőjét. Wallenberg befolyása ezen körökben valószínűleg a háta mögött sejtett hatalomnak tulajdonítható. Wallenberg svéd diplomataként, a svéd külügyminisztérium beosztottjaként működött Budapesten, de utasításait a WRB-től kapta, és végső soron a WRB-nek tartozott felelősséggel is. A svéd követség által kiadott okmányok hitelesítése azonban – például a védőútlevelek – nem az ő felelősségkörébe tartoztak. Ezeket magának a követnek kellett aláírnia ahhoz, hogy elismertté váljanak. A WRB első utasításai szerint Wallenbergnek az volt a feladata, hogy kapcsolatba lépjen egy sor személlyel, támogassa őket egy széles zsidómentő hálózat kiépítésében, amelynek – többek között – menekülési útvonalakat kellett volna hogy szervezzen Magyarországról Románia vagy Jugoszlávia felé. Raoul Wallenberg kapcsolatba lépett e személyek egy részével, de később semmi jele sincs annak, hogy a menekülési útvonalak megszervezésével, vagy hogy az összes budapesti mentőakció összehangolásával foglakozott volna. Az ellenállással való együttműködésére vagy ennek a támogatására sincs semmilyen bizonyíték. Inkább fordítva: úgy tűnik, hogy Wallenberg kapott támogatást a svéd védett házak és saját biztonsága védelmére.
Raoul Wallenberg – a nunciussal, a svéd és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőivel vagy a többi semleges állam diplomatáival összehasonlítva – megérkezésekor még naiv és tapasztalatlan volt. Nem volt meg neki e személyek által már megszerzett széles kapcsolatkör sem. E szempontból még nagyobb hátrányban volt, ha a Zsidó Tanácsban, a svájci vagy a svéd követségen dolgozó zsidókkal, az ő tudásukkal és összeköttetéseivel hasonlítanánk össze. Ebben a helyzetben nem is lett volna természetes, ha Wallenberg egy minden mentőakció fölé helyezett koordinátor szerepét kapta volna. Ami a diplomáciai kapcsolatokat illeti, azokat kormány szinten svéd részről kizárólag Danielsson vagy Per Anger tartotta, és a pénzügyi műveletek elvégzése is lassan Danielsson felelősségi körébe kerül. Wallenberg azonban szorgalmasan dolgozott kapcsolatainak kiépítésében és eközben befolyása mindinkább nőtt. A számadásaiból kiderül, hogy nagy összegeket költött reprezentációs kiadásokra, vacsorákra.
Hatalmas támasz volt Wallenberg számára az a befolyásos zsidó kis csoport volt, amely Wohl Hugó vezetése alatt már Budapestre jövetelekor a svéd követségen működött. Tagjai már korábban megkezdték a tárgyalásaikat a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetőségével az ideiglenes útlevelek elismeréséről, és fontos eredményeket értek el.
Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét a magyar társadalom „zsidókérdéssel” szembeni megosztottsága és az a tény, hogy a német és a magyar vezetés között mély ideológiai különbségek voltak, nagymértékben segítette. A magyar főrendek és az őt utánzó nagypolgárság, valamint a magyar középosztály nagy része nem kedvelte a német nácik és magyar cinkostársaik nyers populista politikáját, amelynek a durva zsidóellenes politika szerves része volt. Ennek a vezető rétegnek nagy része nem is kívánt együttműködni a nácikkal. A durva zsidóellenes politika megvalósításának magyar eszköze elsősorban a nácikkal szimpatizáló magyar szélsőjobboldal, a hungarista nyilaskeresztes mozgalom volt. A német náci vezetés azonban jól tudta, hogy a magyar szélsőjobb képviselői nem képesek az országot vezetni, ők maguk pedig Magyarországot csak egy jelentős erőket lefoglaló megszálló hadsereggel tudták volna közvetlenül irányítani. Ezért hagyták meg, még az ország megszállása után is, a helyén az idős Horthyt és megpróbáltak vele együttműködni, igyekezvén a magyar függetlenség látszatát fenntartani.
A skizofrénnek mondható magyar politika tovább folytatódott a német megszállás után is. Azáltal, hogy Horthy megmaradt a helyén, a németellenes politikai körök számára fennmaradt az a lehetőség, hogy Horthyt megpróbálják rábírni a deportálások leállítására és egy németektől függetlenebb politika alakítására. Ezek a mérsékelt politikai erők felvették a kapcsolatot és megpróbálták újraindítani a zsidóság vezető köreivel való együttműködést, még annak ellenére is, hogy sokan közülük is antiszemita érzelmeket tápláltak. Amikor Horthy végül a deportálások leállítására elszánta magát, ez a zsidókkal szembeni jellegzetes magyar skizofrénia, még a németek addigi hű kiszolgálóinál is számos esetben kiütközött. Úgy Sztójay Döme miniszterelnök, mint Jaross Andor belügyminiszter hozzájárultak a Nemzetközi Vöröskereszt, a nuncius és a semleges követségek által elindított „kivándorlási” akcióhoz, sőt, előzékenyeknek és segítőkészeknek mutatkoztak. A hatalmi egyensúly lassan újra a németektől való eltávolodási politika híveinek a javára billent, ami nagymértékben segítette, sőt, bizonyos esetekben bátorította a svéd mentőakciót, lehetővé tette annak kiszélesítését. A magyar hatóságok már Wallenberg érkezése előtt elismerték a bizonyos zsidó magyar állampolgároknak adott svéd ideiglenes útlevelek érvényességét, és késznek mutatkoztak ezeknek az útleveleknek a tulajdonosait külföldi állampolgárként kezelni. Sok jel utal arra, hogy ezeken a tárgyalásokon jelentős szerep jutott a svéd követségen alkalmazott zsidóknak, valamint arra, hogy a védőútlevelek külső formáját is ezek a zsidók dolgozták ki, a KEOKH-gal történt egyeztetés után.
Az augusztus végén megvalósult kormányátalakítás még inkább kedvezett a mentőakciók folytatásához. Az új magyar kormány enyhített a zsidóellenes politikán és még inkább nyitott a zsidó vezetőkkel való együttműködés felé. A cél Magyarország háborúból való kivonása és a szövetségesek jóindulatának megnyerése volt. Így könnyűvé vált meggyőzni a magyar hatóságokat, hogy több ezer magyar állampolgárságú zsidót külföldi állampolgárként kezeljenek és a különböző védőokmányokat külföldi állampolgári státust adó okmányként ismerjék el. Azok a követelmények, amelyeket a svéd követség állított, oda vezettek, hogy elsősorban a jómódú zsidók jutottak svéd védőútlevélhez.
A magyar megenyhült zsidópolitikán kívül kedvezően hatott a svéd-német viszony alakulása is. Itt az erőegyensúly mindjobban a svédek javára alakult. Ez nagymértékben növelte a svéd követség cselekvési lehetőségeit és biztonságát a németekkel szemben. A svédekkel szembeni előzékenységre amúgy is hajlamos német követségen „a dolgok rosszra fordulása esetén különleges bánásmódot” ígértek a svéd védettekkel szemben.
A Budapesten 1944 nyarán és kora őszén domináló hatalmi struktúra tehát kedvező volt a svéd mentőakciók sikeres folytatására. Azt lehet állítani, hogy Raoul Wallenberg ezen hatalmi szerkezet részeként, és nem az ellenfeleként működött. A svéd védelem biztosítása és a védőútlevelek kiosztása, a kiosztás körüli adminisztrációs gondokon kívül, nem ütközött különösebb akadályokba. Ezeket az adminisztrációs gondokat pedig elsősorban a Wallenberg által kinevezett zsidó bizottságok oldották meg. Azok az eredmények és engedmények, amelyeket a svéd követség és Raoul Wallenberg ebben az enyhe időszakban a magyar kormánynál elért, azonban döntő fontosságúaknak bizonyultak később, amikor a budapesti hatalmi helyzet 1944. október 15-én kedvezőtlenné vált.
De a kedvező hatalmi helyzet sem szűnt meg teljesen. A Szálasi-kormány furcsa, de állhatatos igyekezete arra, hogy a semleges államok Magyarország törvényes kormányának ismerjék el, kedvező lehetőséget adott a további tárgyalásokra. Ezek során a Szálasi kormány ígéretet tett arra, hogy az előző kormány által elismert védőokmányokat ő is elismerje, azzal a feltétellel, hogy a kölcsönösség elvén, az illető semleges államok az új magyar kormányt ismerjék el. Raoul Wallenberg meglehetősen jó viszonya Kemény külügyminiszterrel már röviddel a puccs után, az október 20-a körüli napokban tárgyalási lehetőséget nyitott, és bizonyos ideiglenes engedmények feltételes kicsikarását tette lehetővé. A védőútlevelek végleges elismerését azonban a pápai nuncius október 21-én történt személyes fellépése, valamint a semleges államok közös tiltakozása és a diplomáciai kapcsolatok megszakításával történő fenyegetése hozta meg. A „zsidókérdésben” általános elvi döntésre egyedül jogosult Szálasival elsősorban a nuncius és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője, Friedrich Born tartotta a kapcsolatot, ők befolyásolták. Szálasi – feltételekhez kötött – kedvező döntését a külföldi védőokmányok elismeréséről október végén felolvasták a rádióban. Ezt a döntést Szálasi november 17.-én újra megerősítette. Ezek a döntések adták meg a semleges követségek képviselőinek a lehetőséget, hogy a védőútlevelesek ellen elkövetett túlkapások, valamint deportálásuk ellen fellépjenek, őket a deportálandó többi zsidó közül kiválasszák, és Budapestre szállítassák vissza. Raoul Wallenberg szerepe ebben az időszakban növekedni kezdett, és minden eddigi bizonyíték arra utal, hogy növekvő befolyását és pénzügyi eszközeit elsősorban a svéd védett zsidók mentésére és élelmezésére használta fel. Ezt tette azokban az esetekben is, amikor okmányokkal bizonyíthatóan közvetlenül részt vett valamilyen mentőakcióban. Nem valószínű azonban, hogy Wallenberg akármilyen veszélynek lett volna kitéve a magyar hatóságok részéről, mivel a fennmaradt okmányok, egy német közvetett vád kivételével, mind arra utalnak, hogy Wallenberg a hatóságokkal való kapcsolatfelvétel után, a hivatalos döntéseknek megfelelően cselekedett. A fent említett mentőakciók elindításánál külügyminisztériumi engedélyt kért, és az engedély mellett még rendőrtiszti kíséretet és támogatást is kapott. A védőútlevelekkel rendelkező munkaszolgálatosok kiválogatását és a nemzetközi 701. munkaszolgálatos századba való összegyűjtését a semleges követségek zsidó alkalmazottai magas rangú magyar katonatisztek támogatásával végezték. November végétől azonban a nyilas kormány megszüntette a védőútlevelesek munkaszolgálat alóli mentesítését és Wallenberg folyamodványai sem vezettek többé eredményre. A mentési kísérletek sikertelenül végződtek, majd megszűntek. A svéd követség nagyon is tudatában volt annak, hogy az egész védőútlevél-akció léte a mindenkori magyar kormány, és a nyilas puccs után, elsősorban Szálasi feltételekhez kötött engedélyétől függ. Ezt az engedélyt és az egész akció létét tehát egyáltalán nem volt bölcs dolog a hatóságok döntései ellenére elkövetett különböző illegális akciókkal veszélyeztetni. Ezt Per Anger, egy különösen ellentmondásos gyenge pillanatában készségesen be is ismerte:
”A Szálasi kormánnyal egyezményünk volt 5000 ilyen útlevél elismerésére… persze nem álltunk meg ennél a számnál. Titokban többször ennyi útlevél lett kiállítva, de kénytelenek voltunk csak olyanoknak adni, akik valamilyen svéd kapcsolatot tudtak felmutatni. Ha engedtünk volna a kísértésnek, és akármilyen zsidónak védőútlevelet adtunk volna, akkor ez a papír teljesen elvesztette volna az értékét. Azon kívül a nácik rájöttek volna, hogy szabotáljuk az egyezményt, és úgy intézkedtek volna, hogy mi egyáltalán nem tudtunk volna többet segíteni… Wallenberg ugyanúgy, mint mi, tudatában volt annak, hogy a követség létét nem szabad veszélyeztetni.”
A svéd követség helyzete december elején különösen nehézzé vált, amikor a nyilas kormány rájött, hogy semmi esetre sem számíthat a svéd kormány elismerésére. A Svéd Vöröskereszt tevékenységét a nyilas kormány betiltotta, készleteit elkobozták, anélkül, hogy a svéd követség tiltakozásával törődtek volna. A követség helyzete különösen meggyengült, miután a nyilas kormány elhagyta Budapestet, és a svéd követségi személyzetet is megpróbálta magával vinni. A követség épületének megszállása után annak ellenére, hogy a nyilasok néhány nap múlva elhagyták az épületet és a védettek visszamehettek, a svéd követség megszűnt a saját épületében működni, és a diplomaták más követségeken vagy titkos lakhelyeken tartózkodtak. Így lehetetlenné vált a svéd védőútlevelesek kivételezése, sőt megmentése a legdurvább nyilas garázdálkodásoktól. Wallenberg erre figyelmeztette is az Üllői utcán levő alkalmazottait. Néhány sikeres mentést ekkor már csak azok a humanitárius osztállyal együttműködő személyek tudtak véghezvinni, akik valamilyen magyar hatósági hatalommal rendelkeztek (Batizfalvy, Parády rendőrtisztek és a nyilas pártban fontos beosztást betöltő Szalai Pál). A nagyobb beavatkozásokat Szalai Pál is a magyar rendőrség segítségével vitte végbe. Ennek ellenére több száz svéd védettet a nyilasok elhurcoltak, megkínoztak, majd a Dunába lőttek.
Budapesten végül a Vörös Hadsereg bevonulása szüntette meg a zsidók elleni nyilas terrort.
Eltűnése és halála.
Az 1944 karácsonya utáni időszakban Wallenberg már fenyegetve érezte magát és állandóan lakhelyet változtatott. A Lévai által közölt tanúvallomások szerint már december 26.-án szeretett volna átmenni (menekülni?) az oroszokhoz, majd január 10.-én újrakezdte a készülődést, hogy a már a város keleti részébe mélyen behatolt orosz csapatokhoz menjen. A Wallenberg testőrének kirendelt csendőr, Bajusz Lajos szerint ezen a napon Wallenberg és sofőrje, Langfelder Vilmos hosszabb útra készítette fel gépkocsijukat. Az autót megrakták a szükséges készletekkel, de nagy mennyiségű aranyat és ékszert is elrejtettek benne. Bajusz azt is elmondta, hogy Wallenberg és Langfelder nagyon idegesek voltak az utazás előtt. Mások nagy pénzösszegről is beszéltek. Az egyik tanút Wallenberg figyelmeztette: briliánsokból és egyéb nagy értékű dolgokból álló titkos letétje van a Hazai Bank széfjében. A svéd követségi másodtitkár január 11-én a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utca 16. sz. alatti irodájában próbált menedéket találni . A következő nap Krausz Miklóshoz ment, és onnan elhozta pénzét és otthagyott iratait. Wallenberg közölte Krausszal: Debrecenbe készül, hogy meggyőzze Malinovszkij tábornagyot, hogy minél hamarabb foglalja el a zsidó gettókat. Vajon tényleg azt remélte Wallenberg, hogy a harci cselekmények megváltoztatására tudja rávenni az orosz marsallt?
Január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcát. A Nemzetközi Vöröskereszt irodáját egy orosz őrnagy által vezetett katonák foglalták el, akinek Wallenberg bemutatkozott, és az orosz őrnagy nagyon udvariasan magával vitte. A szemtanúk szerint Wallenberg saját akaratából követte. A január 13-i szabad akaratból történt kapcsolatfelvételt megerősíti a Vörös Hadsereg 30-as hadtestének parancsnoksági jelentése is. Talán Wallenberg naivitására utal, hogy teljesen megbízott a szovjetekben. Ezt az is alátámasztja, hogy Wallenberg, aki ekkor a 151-es gyalogsági hadtestnél tartózkodott, átadott egy Stockholmba szóló táviratot, amit azonban az oroszok sohase küldtek el. Másnap, egy bizonyos Kuprijanov által aláírt parancs szerint, Wallenberg minden kapcsolatát meg kellett szüntetni a külvilággal, és őt tovább kellett adni Afonyin tábornoknak. A parancsot tartalmazó táviraton kézzel írott széljegyzetként az áll, hogy Wallenberg saját állítása szerint azért nem hagyta el a frontot, mert a város keleti részében 7.000 svéd állampolgár van a felelősségére és védelmére bízva.
Ettől kezdve Wallenberg tehát a szovjet hadsereg foglya volt. Ezt Bulganyin hadügyminiszter-helyettes január 17.-én Malinovszkijnak küldött táviratparancsa is megerősíti. Eszerint Wallenberget le kellett tartóztatni, és Moszkvába kellett küldeni. Az elhárítás erre megkapta a megfelelő utasításokat – áll a táviratban. A távirat egyik másolatát az orosz elhárítás, a SZMERS parancsnoka, Viktor Szemjonovics Abakumov tábornok is kézhez kapta. Ezzel Wallenberg sorsa megpecsételődött.
Egyes szemtanúk szerint Moszkvában az NKVD tartotta fogva, majd követségi munkatársával, Langfelderrel együtt a Lubjankába került. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták. 1957-ben aztán azt állították, hogy 10 évvel korábban a Lubjanka börtönben halt meg.
Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. Van aki 1945-re, más 1947-re teszi, de élnek feltételezések arról is, hogy évekkel később halt meg valamelyik szovjet börtönben. A hírhedt u.n. Szmolcov orvosi jelentést Wallenberg haláláról, amely 1947. július 17-re helyezi Wallenberg halálának dátumát, több svéd történész (Bernt Schiller, Hans Villius, Helene Carlbäck-Isotalo) is hitelesnek találta, legalábbis a halál dátumát illetően. (L. Carlbäck-Isotalo, Helene, ”Arkivdokument kontra fria fantasier: Wallenberg fallet färdigdiskuterat?” vagy “Glasnost and the opening of Soviet archives: time to conclude the Raoul Wallenberg case?”)
Wallenberg koncepciós per (1953).
Svéd Királyi Követség Budapesten 1944, jelvény Szabó Károly hagyatékából
Wallenberg halálával kapcsolatos koncepciós pert terveztek [27] 1953 elején Budapesten. Csak az 1990-es években, Ember Mária [28] a Magyar Nemzet újságírója kutatásának nyomán kerültek a tények és dokumentumok nyilvánosságra.
Wallenberg három vacsoravendége utolsó estéjén Budapesten[29]: Dr. Fleischmann Ottó, Szabó Károly és Szalai Pál 1945. január 12-én a svéd követségen, a Gyopár utcában. A következő napon, 1945. január 13-án Wallenberg szovjet fogságba került.
A koncepció 1953-ban: Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt, Budapesten keresendők, nem a Szovjetunióban. Dr. Benedek László, Stöckler Lajos, Domonkos Miksa, Szalai Pál és Szabó Károly kerültek fogságba. Szabó Károlyt 1953. április 8-án az utcán fogták el, nyomtalanul eltűnt, családja több hónapig semmit nem tudott róla.
Gerő Ernő Rákosihoz írott feljegyzésében, 1953. március 1-jén: "A kihallgatások anyagából világos, hogy a két világháború közti Zsidó Tanács tagjai valamennyien Gestapo ügynökök voltak. (…) A tárgyaláson majd ki fog derülni, hogy nem antiszemitizmusért tartóztattuk le őket, hanem mert Gestapo ügynökként a szegény zsidók gyilkosai és amerikai imperialista kémek." Gerő elgondolásából eredt az a fantazmagória is, hogy (a szovjetek által 1945-ben elhurcolt) Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt keresendők"
Sztálin halálát követően több hónap késésel, csak Berija kivégzése után állították le a titkos pert, a kirakatperben fogvatartott személyeket elengedték, az iratokat titkosították, Domonkos Miksa nem élte túl, szabadlábon belehalt az elszenvedett kínzásokba.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Raoul_Wallenberg
Raoul Wallenberg (Stockholm, 1912. augusztus 4. – feltételezések szerint 1947. július 16.) svéd diplomata. A második világháború éveiben Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. (Halála időpontja felől 2010-ben előkerült újabb dokumentumok kapcsán kérdések merültek fel, így elképzelhető, hogy az említettnél jóval később hunyt el.
Raoul Wallenberg néhány hónappal apja, Raoul Oscar Wallenberg halála után, 1912. augusztus 4-én született az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb svéd nagytőkés családban. Apja halála miatt neveltetését nagyapja, Gustav Wallenberg kereskedő és diplomata irányította. Mivel átfogó, nemzetközi szellemű neveltetésre törekedett, az ifjú Wallenberg sok időt töltött külföldön, és több nyelvet is megtanult. A nagyapa fő célja az volt, hogy Raoul „tapasztalt és jó emberismerő” legyen közvetlen gyakorlati célként azt készítette elő, hogy Raoul átvehesse egy külföldön működő kereskedelmi bank vezetését.
Tanulmányai és banki munkája
A gyermek Wallenberg
Raoul az iskolát közepes eredménnyel végezte, de megtanult angolul, franciául és németül. Édesanyja azt szerette volna, ha a Harvard Egyetemen tanul tovább, de oda nem vették fel. Ehelyett a michigani Ann Arbor Egyetemen kezdett építészetet hallgatni, de nem fejezte be tanulmányait. Egy rövidebb stockholmi kitérő után nagyapja további „tanulmányi utakra” küldte először Dél-Afrikába, ahol a különböző építő- és vegyipari cikkek kereskedelmével ismerkedett, majd a palesztinai Haifába, ahol egy holland érdekeltségű banknál dolgozott, mint gyakornok. Itt került először kapcsolatba a Németországból elmenekült zsidókkal.
Haifai útja előtt nem volt túlságosan jó véleménye a zsidókról. Amikor például megtudta, hogy kétszáz cionista is utazik azon a hajón, amivel ő megy Génuától Haifáig, ezt írta: „ismerve a dél-afrikai zsidókat, eléggé pesszimista vagyok. Ennek ellenére azért lehet, hogy az út kellemes lesz”. Úgy tűnik, véleménye valamivel kedvezőbbre fordult Palesztinában, mivel több levélben szembeállítja a zsidók szorgalmát az arabok lustaságával. A kibucok „szocialista kollektivizmusa” sem váltotta ki rosszallását, de a zsidók továbbra sem érdekelték különösebben. Egyik levelében azt írja, hogy inkább arabul tanul meg, mint héberül, bár ott (valószínűleg a munkahelyén, a bankban) a hébert tekintik a fontosabb nyelvnek.
Wallenberg nem szeretett a bankban dolgozni; a munkát „nehezen érthetőnek és bonyolultnak” érezte. Nem is nagyon igyekezett azt megérteni: egyik levelében azt írta nagyapjának, hogy „a banki munkáról már majdnem teljesen megfeledkeztem”, és inkább palesztinai utazásairól mesélt. Wallenberg építész akart lenni, hogy megállhasson a saját lábán. Valószínűleg krónikus pénzhiányban is szenvedett, mert Haifábol való hazautazása előtt a következőket írta nagyapjának, Gustav Wallenbergnek, aki többek között a házasulási szándékait firtatta: "nagyon szeretnék már pénzt szerezni, lehetőleg sok pénzt. Egy feleséget is szeretnék, de egyelőre a pénzszerzést előtérbe helyezem" (svédül: ”jag har en stark längtan att skaffa mig pengar, helst mycket pengar. En hustru vill jag nog också ha, men jag tro att än så länge sätter [jag] pengar först.”. L. Älskade farfar, s. 207).
Anyja és a nagyapja is azt szerette volna, ha Raoul Wallenberg a nagy családi bankban, a stockholmi Enskilda Bankenban fut be karriert, de erre a lehetőségre id. Marcus Wallenberg, aki nagyapja testvére és a bank vezérigazgatója volt, „szkepticizmussal tekintett”, mert komolytalannak és szószátyárnak tartotta a fiatal Raoult. 1935-ben az idős Marcus Wallenberg ezt írta fiának, ifj. Marcus Wallenbergnek: ”meggyőződésem, hogy Raoul valójában be akar kerülni a bankba, és ott minél tovább akar jutni”. Mivel azonban komolyan kételkedett Raoul Wallenberg rátermettségében, fiaitól, Marcustól és Jacobtól kért tanácsot. Ifj. Marcus Wallenberg javasolta, hogy várjanak, hadd lássák, hogyan fejlődött az ifjú Raoul hosszú külföldi útjain. Raoul Wallenberg a végén nem kapott állást a banknál, és nagyon nehezen kapott munkát Stockholmban. A végén, 1941-ben Jacob Wallenberg elhelyeztette Raoult egyik üzlettársa, Sven Salén egy kis, élelmiszerekkel kereskedő cégében (Mellaneuropeiska Handels AB), amit a magyar zsidó Lauer Kálmán vezetett, és elsősorban magyar-svéd kereskedelemmel foglalkozott. Raoul hamarosan az 5-6 embert foglalkoztató cég „külföldi ügyekkel foglalkozó” igazgatója lett, és sokat utazott. Magyarországon először 1942 februárjában járt (három hétig), majd 1943 szeptemberétől október 13-ig maradt. Lauer Bukarestbe is szerette volna elküldeni, de Raoul nem ment el: vagy nem törődött Lauer utasításaival, vagy nem kapott román vízumot.
Magyarországon.
A német megszállás következményei
Magyarország az 1944. március 19-i német megszállás előtt még mindig a biztonság szigete volt Európában a magyar zsidóság számára. A Kállay Miklós vezette kormány és Horthy Miklós kormányzó mindaddig sikeresen ellenállt a németek ama követelésének, hogy Magyarország zsidó lakosságát átadják Németországnak. A Kállay kormány „hintapolitikája” és a nyugati hatalmakhoz való közeledési próbálkozásai azonban mindinkább kiváltották a német vezetés rosszallását. A németek Magyarország megszállását – a Margarethe hadműveletet – már 1943 szeptemberének végén elkezdték előkészíteni, a német hadvezetés Hitler parancsára várt, hogy elindítsák. A parancs azonban csak 1944 márciusában érkezett. Hitler Horthyt először a klessheimi kastélyba hívta megbeszélésre. Azt akarta, hogy Horthy bocsássa el Kállayt, helyette egy németbarát miniszterelnököt nevezzen ki. Horthy megtagadta a kérést, így a német támadást Hitler azonnal, még Horthy ott tartózkodása idején megindíttatta. A megszállás március 18-a és 19-e közötti éjjelen indult (éjszakai felfejlődés), és teljesen meglepte a magyar védelmi erőket. A fölösleges vérontás elkerülésére Szombathelyi főparancsnok, Horthy távollétében, megtiltotta az ellenállást, így a németek már ugyanaznap az ország nagy részét elfoglalták. A német megszálló erőkkel érkezett Adolf Eichmann is, akit a „zsidókérdés” megoldására küldtek Magyarországra.
1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már 1942-ben megkezdődtek. Ezekre való tekintettel kb. 100 000 zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. A német megszállást követően azonban itt is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk. Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, amely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták.[ Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. A zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.
(Eichmann 1944 március 21-i utasítására Stern Samu vezetésével megalakul az ország egész zsidósága feletti hatóság, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa. A Zsidó Tanács tagjai: Boda Ernő, Pető Ernő, Wilhelm Károly a pesti, Csobádi Samu a budai neológ hitközség elnöke, Kahan-Frankl Samu és Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség vezetője, valamint Kahan Niszon, a cionisták képviseletében. A Tanács tagjainak legkevésbé érhető, védhető és magyarázható lépése az volt, hogy a birkenaui tömegmegsemmisítésről kezükbe került dokumentumokat (az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket) miért nem jutatták el hamarabb a hozzájuk legalább is nem ellenszenvvel viszonyuló magyar tényezőkhöz, illetve a semleges diplomáciai testületekhez. A jegyzőkönyvek április végén-május elején már nagy valószínűséggel a budapesti cionista vezetők (Kasztner Rezső, Komoly Ottó) kezében voltak, és elképzelhetetlen, hogy tartalmukat ne osztották volna meg a velük egyébként kapcsolatban lévő tanácstagokkal. De ha esetleg Kasztner és köre mégis megtartotta magának az információkat, a német nyelvű dokumentumok június elején már biztosan a Tanács asztalára kerültek. A Zsidó Tanács azonban június második feléig mégsem juttatta el a jegyzőkönyveket sem Horthy köréhez, sem a diplomatákhoz. Beszédes tény, hogy a Zsidó Tanács legtöbb tagja visszaemlékezéseiben mélyen hallgatott a jegyzőkönyvekről. Török Sándor, a testület keresztény tagja, majd a keresztény tanács elnökhelyettese említést tesz a dokumentumokról: "Dokumentáció anyagunkkal, így pl. az auschwitzi táborból akkor már meglévő igen fontos titkos jelentésekkel különböző vezető embereknél eljártam; a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy ezek nem igazak, csak 'zsidó túlzások'." Ez a mondat azonban nem ad magyarázatot a késlekedésre. Freudiger Fülöp éppúgy hallgatott a dokumentumokról, mint Stern Samu, aki 29 gépelt oldalt kitevő, részletes visszaemlékezésében meg sem említi a jegyzőkönyveket.
A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint az ekkor már általa is ismert Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat.
A németek már a megszállás első napján elfoglaltak minden vasútállomást és az összes, ott tartózkodó zsidót letartóztatták. A következő intézkedés több, ismert zsidó személy letartóztatása és a zsidók számára a teljes utazási tilalom bevezetése volt. A zsidókkal egyidejűleg jelentős számú, általuk németellenesnek tartott politikust és más személyt is letartóztattak, összesen kb. 10 000 embert. Azok a mérsékelt politikusok, akik elkerülték a letartóztatást – köztük Bethlen István – elrejtőztek a várható üldöztetés elől.
Március 24-én pedig megalakult az új, németbarát kormány a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme vezetésével. Ez a kormány teljes támogatását adta a németeknek a „végső megoldás” megvalósítására Magyarországon. A sértődött Horthy vonakodott az új kormány dolgaiba beleavatkozni, így a mérsékelt politikai erők megbénultak és minden hatalom a németbarát politikusok kezébe került.
A megszállás után néhány héttel a németek Edmund Veesenmayer-rel az élen, és Adolf Eichmann, mint felhatalmazott „zsidószakértő” vezetésével szörnyű ügyességgel és hatékonysággal láttak neki a „zsidókérdés” végső megoldásának Magyarországon, magyar csatlósaik segítségével.
Április elején Magyarország keleti részét háborús zónának nyilvánították, és mint „biztonsági intézkedést” elrendelték a zsidók gettóba tömörítését ott. Ez később Budapesten kívül kiterjedt az egész országban. Az április 7-én kelt belügyminisztériumi rendelet nem sok kétséget hagyott a kormány szándékai felől: „a m.kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”.
A deportálásokat Eichmann és a magyar belügyi államtitkár vezetése alatt az ország legkeletibb részeiben kezdték meg május elején. Minden zsidót – kivétel nélkül – deportáltak. Speciálisan erre a feladatra kiválogatott, nagy arányban német származású csendőrből álló egységeket bocsátottak a Birodalom rendelkezésére. Sehol Európában nem sikerült a deportálásokat ilyen gyorsan lebonyolítani. Rövid két hónap alatt, „május 14-től a mai napig (július 9.) 147 vonattal 434 351 zsidót deportáltak Magyarországról”, írja Ferenczy László csendőr alezredes aznapi jelentésében.
A budapesti zsidókat még nem deportálták. Egy június 21-én kiadott rendelet nyomán azonban a legtöbbjüket megfosztották lakhelyüktől, és arra kényszeríttették őket, hogy csak zsidóknak kijelölt és sárga csillaggal megjelölt házakba költözzenek. A magyar hatóságok részleges kijárási tilalmat rendeltek el ellenük és egy sor más megszorító intézkedést is foganatosítottak. A „végső megoldás” a fővároshoz is közeledett.
A németek által kinevezett kormány és Horthy között azonban – és maga a kormányon belül is – mind élesebb ellentétek kezdtek kialakulni a „zsidókérdés” megoldása körüli módszerek helyességéről. Annak ellenére, hogy a németek mindent megtettek Horthy elszigetelésére, egyre több jelentés érkezett hozzá a zsidókkal való bánásmód kegyetlenségéről. Saját környezete nyomására Horthy mind nagyobb figyelemmel követte a „zsidókérdés” megoldását, és mindinkább hangoztatta a zsidókkal szembeni bánásmód miatti elégedetlenségét. Horthy felháborodását csak fokozta az a német propagandafilm, amit a magyarországi deportálásokról többek között Svájcban is bemutattak. A filmben a németek következetesen a magyar csendőrökre hárították a deportálások kegyetlen véghezvitelét, amit a svájci magyar követ jelentett is Budapestre. Stern [23] Horthy az elkövetők és a parancsnokaik felelősségre vonását követelte. Amikor a kegyetlenkedésekről szóló jelentések nem szűntek meg és az Auschwitz Protokoll is elérte a palotát, Horthy cselekvésre szánta el magát. A bel- és külföldről érkező mind határozottabb tiltakozások is jelentős szerepet játszottak ebben az elhatározásában.
A magyarországi protestáns egyház június 20-án tiltakozott a deportálások ellen, a Zsidó Tanács levélben könyörgött június 23-án, amelyben részletesen leírta a kegyetlen bánásmódot, ami a zsidókat érte. A pápai nuncius és Serédi hercegprímás is több alkalommal tiltakozott. [Serédi Jusztinián] esztergomi érsek Sztójay Döme miniszterelnököt is megfenyegette egy, a deportálásokat elítélő pásztorlevél felolvasásával az ország összes templomában. Sztójay Serédinek június 19-én küldött válaszlevele és a július 7-i, a nunciussal tartott tárgyalásairól készített feljegyzések mutatják, hogy ezeket a tiltakozásokat és fenyegetéseket Sztójay is komolyan vette. Ezt talán azért is, mert az auschwitz-i borzalmak június végén a kormány minden tagjának a tudomására jutottak, sőt, Ferenczi alezredesnek is kezébe jutott az Auschwitzi Protokoll egy példánya. Horthyt saját fia is cselekvésre biztatta.
Külföldről tiltakozó levelek vagy táviratok érkeztek a pápától, a svéd királytól, Anthony Eden brit külügyminisztertől, a Canterbury érsektől és az amerikai szenátustól, kormányzóktól, Nobel-díjas tudósoktól és New York katolikus érsekétől. Roosevelt elnök nyilvánosan fenyegette meg a felelősöket és a háború utáni szigorú felelősségre vonásról beszélt. A németek egyre rosszabbra forduló hadi helyzete és a szövetségesek normandiai partraszállása különös súlyt adott ennek a fenyegetésnek és cselekvésre ösztönözték Horthyt. A kormányban levő nyilas államtitkárok ekkor még megpróbáltak egy Horthy ellenes államcsínyt is. A Budapestre hozott vidéki csendőri egységeket azonban a felbőszült Horthy, az esztergomi páncéloshadosztály Budapestre rendelésével, elűzette és július 7-én leállíttatta a deportálásokat.
Budapesti feladatai és tevékenysége.
A budapesti feladatra Raoul Wallenberget az amerikai War Refugee Board (WRB – Háborús Menekültek Bizottsága) és az OSS (amerikai hírszerző szolgálat) stockholmi ügynöke, Iver Olsen választotta, a gazdag hajózási vállalkozó, Sven Salen javaslatára. Ezt a választást a stockholmi amerikai követ, Herschel Johnson is jóváhagyta, és már az ő javaslatára fogadta el a svéd külügyminisztérium Raoul Wallenberg személyét. A választás több szempontból is meglepő volt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy Raoul Wallenberg erre a feladatra alkalmas lett volna. 32 éves kora és előkelő származása ellenére sem kezdett még semmilyen figyelemreméltó pályafutást. A családi bankban sem alkalmazták. Míg unokabátyjai Svédország érdekeit képviselték az akkori nagyhatalmakkal szemben, ő egy kis cégnél dolgozott egy magyarországi bevándorolt zsidó vezetése alatt, aki még svéd állampolgár sem volt. Ezt a munkát is az unokabátyja, Jacob Wallenberg szerezte számára. Tehát sem tiszteletreméltó beosztása, sem olyan komolysága vagy különleges képessége nem volt, amely erre a felelősségteljes feladatra őt rendelte volna. Raoul Wallenberg ugyan azelőtt kétszer is járt Magyarországon, de viszonylag rövid időre. Magyarul egyáltalán nem tudott. Tehát biztosan más tényezők, mint Wallenberg addig megismert képességei döntötték el a választást.
Az egyik ilyen tényező Lauer Kálmán és az ő személyes érdekei voltak. Lauer két okból beszélte rá már 1944 májusába Wallenberget, hogy Magyarországra utazzon: részben azért, hogy az 1944. március 19-e után megszakadt üzleti kapcsolataikat újrarendezze, részben pedig azért, hogy Lauer apósát és anyósát, valamint néhány más hozzátartozóját valamiképpen svéd védelem alá vegye, és ideiglenes útlevéllel Svédországba vigye. De Wallenberg akkor már nem jutott német átutazási vízumhoz, így magánúton nem utazhatott. Lauer Kálmán és Raoul Wallenberg későbbi levélváltásából, a Lauer, Per Anger, Sven Salen és Jacob Wallenberg közti levelezéséből, valamint a levéltárakba levő többi dokumentumból, valamint Lévai és Philipp leírásaiból következtetni lehet arra is, hogy a tárgyalásokban Sven Salen hajózási vállalkozó üzleti érdekei is szerepet játszottak, és hogy az ő közbelépésének döntő szerepe volt úgy az amerikaiak választására, mind a svéd külügyminisztériumban a választás jóváhagyására. Ehrenpreis főrabbinak, akit kizárólag a zsidómentő tevékenység sikere érdekelt, kétségei voltak Raoul Wallenberg képességeivel kapcsolatban, de engednie kellett, hisz nem az övé volt a döntő szó.
Wallenberget követségi titkárrá nevezték ki, így Magyarországra utazhatott. Az ő szempontjából ez a feladat hatalmas lépést jelentett az addigi pályafutásában. Diplomáciai megbízatást kapott. Wallenberg ugyanakkor azért akart Budapestre menni, mivel Lauer és az üzleti érdek meggyőzték. Wallenberg eredeti szándéka tehát nem egy átfogó mentőakció megszervezése volt. Az út valódi célja eredetileg eléggé korlátozott volt.
Wallenbergnek több szempontból is érdeke volt elfogadni a feladatot, de ez még semmi esetre sem jelentette azt – mint ahogy sokan sugallni próbálják –, hogy már csupán ezzel hősies tettet követett volna el. Több svéd diplomata, így Lars Berg és Göte Carlsson is, még utána érkeztek Budapestre anélkül, hogy ezt az utazást veszélyesnek tartották volna. Wallenberg sem jelezte, egyetlen jelentésében vagy levelében sem, hogy feladatát önmaga számára veszélyesnek tartja. Ekkor még (két hónap után) visszatérni szándékozott, így az esetleges orosz ostrom alatti budapesti tartózkodás egyáltalán nem szerepelt az elvárások között.
Úgy tűnik, hogy Raoul Wallenberg kiválasztása különböző, személyes és szervezeti érdekek, valamint véletlenek összejátszásának az eredménye volt. Ő kéznél volt és hajlandó volt menni. Saját személyes érdekei fűződtek a feladat elfogadásához, de a feladat maga, az akkori hatalmi viszonyok között, még semmi esetre sem tűnhetett életveszélyesnek. Raoul Wallenberg útlevélosztó vagy más jellegű zsidómentő tevékenységének a „felfedezése” magyar vagy német részről valószínűleg még egy kiutasításhoz sem vezetett volna.
Raoul Wallenberg közvetlen feladata úgy, ahogy a WRB megfogalmazta, az volt, hogy támogassa a zsidómentő tevékenységet Budapesten. Ez a munka már folyt, amikor Wallenberg Budapestre érkezett, úgy a svéd követségen, mind a nunciatúrán vagy a svájci követségen. A svéd követségen Wallenberg érkezése után kialakult kedvező körülmények között a kiadott védődokumentumok mennyisége valóban megemelkedett, de Wallenberg vezető szerepe a védő- és az ideiglenes útlevelek kiadási feltételeinek a megszigorítását is magával hozta. A védőútlevelek számának megnövekedése nagy valószínűséggel a svájci gyakorlat példáját követte, mert a svájciak minden Palesztina-igazolványt családi dokumentumnak tekintettek, és így tízezer számra adhattak ki védleveleket. Ennek nyomán Wallenberg is azt állította, hogy minden svéd beutazási vízum családi vízum és ezt a magyar hatóságok „elhitték” neki. 1944 augusztusában 4 500 védőútlevél kibocsátására adtak engedélyt.
Az, hogy Wallenberg mögött a WRB és hatalmas pénzügyi támogatók állnak, hamarosan ismertté vált Budapesten, bizonyos körökben. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy mennyire könnyen szerzett hiteleket budapesti tevékenysége számára. Itt mindkét részről különösen előnyös üzletekről volt szó. A hitelező előnyösen tudta a már sok esetben elveszettnek hitt pénz vagy árutőkéjét elhelyezni, Wallenberg pedig azonnal és valószínűleg olcsón hozzájutott ahhoz, amire szüksége volt. A hitelezők Svájcban, valutában kapták volna vissza a Wallenbergnek adott hitel megfelelőjét. Wallenberg befolyása ezen körökben valószínűleg a háta mögött sejtett hatalomnak tulajdonítható. Wallenberg svéd diplomataként, a svéd külügyminisztérium beosztottjaként működött Budapesten, de utasításait a WRB-től kapta, és végső soron a WRB-nek tartozott felelősséggel is. A svéd követség által kiadott okmányok hitelesítése azonban – például a védőútlevelek – nem az ő felelősségkörébe tartoztak. Ezeket magának a követnek kellett aláírnia ahhoz, hogy elismertté váljanak. A WRB első utasításai szerint Wallenbergnek az volt a feladata, hogy kapcsolatba lépjen egy sor személlyel, támogassa őket egy széles zsidómentő hálózat kiépítésében, amelynek – többek között – menekülési útvonalakat kellett volna hogy szervezzen Magyarországról Románia vagy Jugoszlávia felé. Raoul Wallenberg kapcsolatba lépett e személyek egy részével, de később semmi jele sincs annak, hogy a menekülési útvonalak megszervezésével, vagy hogy az összes budapesti mentőakció összehangolásával foglakozott volna. Az ellenállással való együttműködésére vagy ennek a támogatására sincs semmilyen bizonyíték. Inkább fordítva: úgy tűnik, hogy Wallenberg kapott támogatást a svéd védett házak és saját biztonsága védelmére.
Raoul Wallenberg – a nunciussal, a svéd és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőivel vagy a többi semleges állam diplomatáival összehasonlítva – megérkezésekor még naiv és tapasztalatlan volt. Nem volt meg neki e személyek által már megszerzett széles kapcsolatkör sem. E szempontból még nagyobb hátrányban volt, ha a Zsidó Tanácsban, a svájci vagy a svéd követségen dolgozó zsidókkal, az ő tudásukkal és összeköttetéseivel hasonlítanánk össze. Ebben a helyzetben nem is lett volna természetes, ha Wallenberg egy minden mentőakció fölé helyezett koordinátor szerepét kapta volna. Ami a diplomáciai kapcsolatokat illeti, azokat kormány szinten svéd részről kizárólag Danielsson vagy Per Anger tartotta, és a pénzügyi műveletek elvégzése is lassan Danielsson felelősségi körébe kerül. Wallenberg azonban szorgalmasan dolgozott kapcsolatainak kiépítésében és eközben befolyása mindinkább nőtt. A számadásaiból kiderül, hogy nagy összegeket költött reprezentációs kiadásokra, vacsorákra.
Hatalmas támasz volt Wallenberg számára az a befolyásos zsidó kis csoport volt, amely Wohl Hugó vezetése alatt már Budapestre jövetelekor a svéd követségen működött. Tagjai már korábban megkezdték a tárgyalásaikat a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetőségével az ideiglenes útlevelek elismeréséről, és fontos eredményeket értek el.
Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét a magyar társadalom „zsidókérdéssel” szembeni megosztottsága és az a tény, hogy a német és a magyar vezetés között mély ideológiai különbségek voltak, nagymértékben segítette. A magyar főrendek és az őt utánzó nagypolgárság, valamint a magyar középosztály nagy része nem kedvelte a német nácik és magyar cinkostársaik nyers populista politikáját, amelynek a durva zsidóellenes politika szerves része volt. Ennek a vezető rétegnek nagy része nem is kívánt együttműködni a nácikkal. A durva zsidóellenes politika megvalósításának magyar eszköze elsősorban a nácikkal szimpatizáló magyar szélsőjobboldal, a hungarista nyilaskeresztes mozgalom volt. A német náci vezetés azonban jól tudta, hogy a magyar szélsőjobb képviselői nem képesek az országot vezetni, ők maguk pedig Magyarországot csak egy jelentős erőket lefoglaló megszálló hadsereggel tudták volna közvetlenül irányítani. Ezért hagyták meg, még az ország megszállása után is, a helyén az idős Horthyt és megpróbáltak vele együttműködni, igyekezvén a magyar függetlenség látszatát fenntartani.
A skizofrénnek mondható magyar politika tovább folytatódott a német megszállás után is. Azáltal, hogy Horthy megmaradt a helyén, a németellenes politikai körök számára fennmaradt az a lehetőség, hogy Horthyt megpróbálják rábírni a deportálások leállítására és egy németektől függetlenebb politika alakítására. Ezek a mérsékelt politikai erők felvették a kapcsolatot és megpróbálták újraindítani a zsidóság vezető köreivel való együttműködést, még annak ellenére is, hogy sokan közülük is antiszemita érzelmeket tápláltak. Amikor Horthy végül a deportálások leállítására elszánta magát, ez a zsidókkal szembeni jellegzetes magyar skizofrénia, még a németek addigi hű kiszolgálóinál is számos esetben kiütközött. Úgy Sztójay Döme miniszterelnök, mint Jaross Andor belügyminiszter hozzájárultak a Nemzetközi Vöröskereszt, a nuncius és a semleges követségek által elindított „kivándorlási” akcióhoz, sőt, előzékenyeknek és segítőkészeknek mutatkoztak. A hatalmi egyensúly lassan újra a németektől való eltávolodási politika híveinek a javára billent, ami nagymértékben segítette, sőt, bizonyos esetekben bátorította a svéd mentőakciót, lehetővé tette annak kiszélesítését. A magyar hatóságok már Wallenberg érkezése előtt elismerték a bizonyos zsidó magyar állampolgároknak adott svéd ideiglenes útlevelek érvényességét, és késznek mutatkoztak ezeknek az útleveleknek a tulajdonosait külföldi állampolgárként kezelni. Sok jel utal arra, hogy ezeken a tárgyalásokon jelentős szerep jutott a svéd követségen alkalmazott zsidóknak, valamint arra, hogy a védőútlevelek külső formáját is ezek a zsidók dolgozták ki, a KEOKH-gal történt egyeztetés után.
Az augusztus végén megvalósult kormányátalakítás még inkább kedvezett a mentőakciók folytatásához. Az új magyar kormány enyhített a zsidóellenes politikán és még inkább nyitott a zsidó vezetőkkel való együttműködés felé. A cél Magyarország háborúból való kivonása és a szövetségesek jóindulatának megnyerése volt. Így könnyűvé vált meggyőzni a magyar hatóságokat, hogy több ezer magyar állampolgárságú zsidót külföldi állampolgárként kezeljenek és a különböző védőokmányokat külföldi állampolgári státust adó okmányként ismerjék el. Azok a követelmények, amelyeket a svéd követség állított, oda vezettek, hogy elsősorban a jómódú zsidók jutottak svéd védőútlevélhez.
A magyar megenyhült zsidópolitikán kívül kedvezően hatott a svéd-német viszony alakulása is. Itt az erőegyensúly mindjobban a svédek javára alakult. Ez nagymértékben növelte a svéd követség cselekvési lehetőségeit és biztonságát a németekkel szemben. A svédekkel szembeni előzékenységre amúgy is hajlamos német követségen „a dolgok rosszra fordulása esetén különleges bánásmódot” ígértek a svéd védettekkel szemben.
A Budapesten 1944 nyarán és kora őszén domináló hatalmi struktúra tehát kedvező volt a svéd mentőakciók sikeres folytatására. Azt lehet állítani, hogy Raoul Wallenberg ezen hatalmi szerkezet részeként, és nem az ellenfeleként működött. A svéd védelem biztosítása és a védőútlevelek kiosztása, a kiosztás körüli adminisztrációs gondokon kívül, nem ütközött különösebb akadályokba. Ezeket az adminisztrációs gondokat pedig elsősorban a Wallenberg által kinevezett zsidó bizottságok oldották meg. Azok az eredmények és engedmények, amelyeket a svéd követség és Raoul Wallenberg ebben az enyhe időszakban a magyar kormánynál elért, azonban döntő fontosságúaknak bizonyultak később, amikor a budapesti hatalmi helyzet 1944. október 15-én kedvezőtlenné vált.
De a kedvező hatalmi helyzet sem szűnt meg teljesen. A Szálasi-kormány furcsa, de állhatatos igyekezete arra, hogy a semleges államok Magyarország törvényes kormányának ismerjék el, kedvező lehetőséget adott a további tárgyalásokra. Ezek során a Szálasi kormány ígéretet tett arra, hogy az előző kormány által elismert védőokmányokat ő is elismerje, azzal a feltétellel, hogy a kölcsönösség elvén, az illető semleges államok az új magyar kormányt ismerjék el. Raoul Wallenberg meglehetősen jó viszonya Kemény külügyminiszterrel már röviddel a puccs után, az október 20-a körüli napokban tárgyalási lehetőséget nyitott, és bizonyos ideiglenes engedmények feltételes kicsikarását tette lehetővé. A védőútlevelek végleges elismerését azonban a pápai nuncius október 21-én történt személyes fellépése, valamint a semleges államok közös tiltakozása és a diplomáciai kapcsolatok megszakításával történő fenyegetése hozta meg. A „zsidókérdésben” általános elvi döntésre egyedül jogosult Szálasival elsősorban a nuncius és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője, Friedrich Born tartotta a kapcsolatot, ők befolyásolták. Szálasi – feltételekhez kötött – kedvező döntését a külföldi védőokmányok elismeréséről október végén felolvasták a rádióban. Ezt a döntést Szálasi november 17.-én újra megerősítette. Ezek a döntések adták meg a semleges követségek képviselőinek a lehetőséget, hogy a védőútlevelesek ellen elkövetett túlkapások, valamint deportálásuk ellen fellépjenek, őket a deportálandó többi zsidó közül kiválasszák, és Budapestre szállítassák vissza. Raoul Wallenberg szerepe ebben az időszakban növekedni kezdett, és minden eddigi bizonyíték arra utal, hogy növekvő befolyását és pénzügyi eszközeit elsősorban a svéd védett zsidók mentésére és élelmezésére használta fel. Ezt tette azokban az esetekben is, amikor okmányokkal bizonyíthatóan közvetlenül részt vett valamilyen mentőakcióban. Nem valószínű azonban, hogy Wallenberg akármilyen veszélynek lett volna kitéve a magyar hatóságok részéről, mivel a fennmaradt okmányok, egy német közvetett vád kivételével, mind arra utalnak, hogy Wallenberg a hatóságokkal való kapcsolatfelvétel után, a hivatalos döntéseknek megfelelően cselekedett. A fent említett mentőakciók elindításánál külügyminisztériumi engedélyt kért, és az engedély mellett még rendőrtiszti kíséretet és támogatást is kapott. A védőútlevelekkel rendelkező munkaszolgálatosok kiválogatását és a nemzetközi 701. munkaszolgálatos századba való összegyűjtését a semleges követségek zsidó alkalmazottai magas rangú magyar katonatisztek támogatásával végezték. November végétől azonban a nyilas kormány megszüntette a védőútlevelesek munkaszolgálat alóli mentesítését és Wallenberg folyamodványai sem vezettek többé eredményre. A mentési kísérletek sikertelenül végződtek, majd megszűntek. A svéd követség nagyon is tudatában volt annak, hogy az egész védőútlevél-akció léte a mindenkori magyar kormány, és a nyilas puccs után, elsősorban Szálasi feltételekhez kötött engedélyétől függ. Ezt az engedélyt és az egész akció létét tehát egyáltalán nem volt bölcs dolog a hatóságok döntései ellenére elkövetett különböző illegális akciókkal veszélyeztetni. Ezt Per Anger, egy különösen ellentmondásos gyenge pillanatában készségesen be is ismerte:
”A Szálasi kormánnyal egyezményünk volt 5000 ilyen útlevél elismerésére… persze nem álltunk meg ennél a számnál. Titokban többször ennyi útlevél lett kiállítva, de kénytelenek voltunk csak olyanoknak adni, akik valamilyen svéd kapcsolatot tudtak felmutatni. Ha engedtünk volna a kísértésnek, és akármilyen zsidónak védőútlevelet adtunk volna, akkor ez a papír teljesen elvesztette volna az értékét. Azon kívül a nácik rájöttek volna, hogy szabotáljuk az egyezményt, és úgy intézkedtek volna, hogy mi egyáltalán nem tudtunk volna többet segíteni… Wallenberg ugyanúgy, mint mi, tudatában volt annak, hogy a követség létét nem szabad veszélyeztetni.”
A svéd követség helyzete december elején különösen nehézzé vált, amikor a nyilas kormány rájött, hogy semmi esetre sem számíthat a svéd kormány elismerésére. A Svéd Vöröskereszt tevékenységét a nyilas kormány betiltotta, készleteit elkobozták, anélkül, hogy a svéd követség tiltakozásával törődtek volna. A követség helyzete különösen meggyengült, miután a nyilas kormány elhagyta Budapestet, és a svéd követségi személyzetet is megpróbálta magával vinni. A követség épületének megszállása után annak ellenére, hogy a nyilasok néhány nap múlva elhagyták az épületet és a védettek visszamehettek, a svéd követség megszűnt a saját épületében működni, és a diplomaták más követségeken vagy titkos lakhelyeken tartózkodtak. Így lehetetlenné vált a svéd védőútlevelesek kivételezése, sőt megmentése a legdurvább nyilas garázdálkodásoktól. Wallenberg erre figyelmeztette is az Üllői utcán levő alkalmazottait. Néhány sikeres mentést ekkor már csak azok a humanitárius osztállyal együttműködő személyek tudtak véghezvinni, akik valamilyen magyar hatósági hatalommal rendelkeztek (Batizfalvy, Parády rendőrtisztek és a nyilas pártban fontos beosztást betöltő Szalai Pál). A nagyobb beavatkozásokat Szalai Pál is a magyar rendőrség segítségével vitte végbe. Ennek ellenére több száz svéd védettet a nyilasok elhurcoltak, megkínoztak, majd a Dunába lőttek.
Budapesten végül a Vörös Hadsereg bevonulása szüntette meg a zsidók elleni nyilas terrort.
Eltűnése és halála.
Az 1944 karácsonya utáni időszakban Wallenberg már fenyegetve érezte magát és állandóan lakhelyet változtatott. A Lévai által közölt tanúvallomások szerint már december 26.-án szeretett volna átmenni (menekülni?) az oroszokhoz, majd január 10.-én újrakezdte a készülődést, hogy a már a város keleti részébe mélyen behatolt orosz csapatokhoz menjen. A Wallenberg testőrének kirendelt csendőr, Bajusz Lajos szerint ezen a napon Wallenberg és sofőrje, Langfelder Vilmos hosszabb útra készítette fel gépkocsijukat. Az autót megrakták a szükséges készletekkel, de nagy mennyiségű aranyat és ékszert is elrejtettek benne. Bajusz azt is elmondta, hogy Wallenberg és Langfelder nagyon idegesek voltak az utazás előtt. Mások nagy pénzösszegről is beszéltek. Az egyik tanút Wallenberg figyelmeztette: briliánsokból és egyéb nagy értékű dolgokból álló titkos letétje van a Hazai Bank széfjében. A svéd követségi másodtitkár január 11-én a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utca 16. sz. alatti irodájában próbált menedéket találni . A következő nap Krausz Miklóshoz ment, és onnan elhozta pénzét és otthagyott iratait. Wallenberg közölte Krausszal: Debrecenbe készül, hogy meggyőzze Malinovszkij tábornagyot, hogy minél hamarabb foglalja el a zsidó gettókat. Vajon tényleg azt remélte Wallenberg, hogy a harci cselekmények megváltoztatására tudja rávenni az orosz marsallt?
Január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcát. A Nemzetközi Vöröskereszt irodáját egy orosz őrnagy által vezetett katonák foglalták el, akinek Wallenberg bemutatkozott, és az orosz őrnagy nagyon udvariasan magával vitte. A szemtanúk szerint Wallenberg saját akaratából követte. A január 13-i szabad akaratból történt kapcsolatfelvételt megerősíti a Vörös Hadsereg 30-as hadtestének parancsnoksági jelentése is. Talán Wallenberg naivitására utal, hogy teljesen megbízott a szovjetekben. Ezt az is alátámasztja, hogy Wallenberg, aki ekkor a 151-es gyalogsági hadtestnél tartózkodott, átadott egy Stockholmba szóló táviratot, amit azonban az oroszok sohase küldtek el. Másnap, egy bizonyos Kuprijanov által aláírt parancs szerint, Wallenberg minden kapcsolatát meg kellett szüntetni a külvilággal, és őt tovább kellett adni Afonyin tábornoknak. A parancsot tartalmazó táviraton kézzel írott széljegyzetként az áll, hogy Wallenberg saját állítása szerint azért nem hagyta el a frontot, mert a város keleti részében 7.000 svéd állampolgár van a felelősségére és védelmére bízva.
Ettől kezdve Wallenberg tehát a szovjet hadsereg foglya volt. Ezt Bulganyin hadügyminiszter-helyettes január 17.-én Malinovszkijnak küldött táviratparancsa is megerősíti. Eszerint Wallenberget le kellett tartóztatni, és Moszkvába kellett küldeni. Az elhárítás erre megkapta a megfelelő utasításokat – áll a táviratban. A távirat egyik másolatát az orosz elhárítás, a SZMERS parancsnoka, Viktor Szemjonovics Abakumov tábornok is kézhez kapta. Ezzel Wallenberg sorsa megpecsételődött.
Egyes szemtanúk szerint Moszkvában az NKVD tartotta fogva, majd követségi munkatársával, Langfelderrel együtt a Lubjankába került. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták. 1957-ben aztán azt állították, hogy 10 évvel korábban a Lubjanka börtönben halt meg.
Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. Van aki 1945-re, más 1947-re teszi, de élnek feltételezések arról is, hogy évekkel később halt meg valamelyik szovjet börtönben. A hírhedt u.n. Szmolcov orvosi jelentést Wallenberg haláláról, amely 1947. július 17-re helyezi Wallenberg halálának dátumát, több svéd történész (Bernt Schiller, Hans Villius, Helene Carlbäck-Isotalo) is hitelesnek találta, legalábbis a halál dátumát illetően. (L. Carlbäck-Isotalo, Helene, ”Arkivdokument kontra fria fantasier: Wallenberg fallet färdigdiskuterat?” vagy “Glasnost and the opening of Soviet archives: time to conclude the Raoul Wallenberg case?”)
Wallenberg koncepciós per (1953).
Svéd Királyi Követség Budapesten 1944, jelvény Szabó Károly hagyatékából
Wallenberg halálával kapcsolatos koncepciós pert terveztek [27] 1953 elején Budapesten. Csak az 1990-es években, Ember Mária [28] a Magyar Nemzet újságírója kutatásának nyomán kerültek a tények és dokumentumok nyilvánosságra.
Wallenberg három vacsoravendége utolsó estéjén Budapesten[29]: Dr. Fleischmann Ottó, Szabó Károly és Szalai Pál 1945. január 12-én a svéd követségen, a Gyopár utcában. A következő napon, 1945. január 13-án Wallenberg szovjet fogságba került.
A koncepció 1953-ban: Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt, Budapesten keresendők, nem a Szovjetunióban. Dr. Benedek László, Stöckler Lajos, Domonkos Miksa, Szalai Pál és Szabó Károly kerültek fogságba. Szabó Károlyt 1953. április 8-án az utcán fogták el, nyomtalanul eltűnt, családja több hónapig semmit nem tudott róla.
Gerő Ernő Rákosihoz írott feljegyzésében, 1953. március 1-jén: "A kihallgatások anyagából világos, hogy a két világháború közti Zsidó Tanács tagjai valamennyien Gestapo ügynökök voltak. (…) A tárgyaláson majd ki fog derülni, hogy nem antiszemitizmusért tartóztattuk le őket, hanem mert Gestapo ügynökként a szegény zsidók gyilkosai és amerikai imperialista kémek." Gerő elgondolásából eredt az a fantazmagória is, hogy (a szovjetek által 1945-ben elhurcolt) Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt keresendők"
Sztálin halálát követően több hónap késésel, csak Berija kivégzése után állították le a titkos pert, a kirakatperben fogvatartott személyeket elengedték, az iratokat titkosították, Domonkos Miksa nem élte túl, szabadlábon belehalt az elszenvedett kínzásokba.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Raoul_Wallenberg
Megemlékezés Wallenberg születésének 100. évfordulójáról
Megemlékezés Wallenberg születésének 100. évfordulójáról
A kormányzat is megemlékezik a holokauszt idején folytatott embermentő tevékenységéről ismert svéd diplomata, Raoul Wallenberg születésének 100. évfordulójáról
Martonyi János külügyminiszter kedden a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezendő ünnepélyen nyitja meg a Wallenberg-évet, mások mellett Carl Bildt svéd külügyminiszter és Yoshep Peled izraeli tárca nélküli miniszter társaságában. A rendezvényen Balog Zoltán, a KIM társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára és Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára is beszédet mond.
A program szerint a Wallenberg család nevében Louise von Dardel mond köszöntőt, valamint Anette Lantos, az amerikai képviselőházi tag Tom Lantos özvegye is felszólal.
Az eseményen bemutatják a Raoul Wallenbergről készült kisfilmet, átadják a Wallenberg-díjakat, illetve a Wallenberg Centenáriumi Díjakat, valamint a külügyminiszterek megtekintik a Számomra nincs más választás - Raoul Wallenberg 1912-2012 című tárlatot, amely a Svéd Királyság Wallenberg életét fotókkal bemutató vándorkiállítása.
A Raoul Wallenberg Egyesület egyebek mellett konferenciákkal és középiskolásoknak rendezett vetélkedőkkel készül az évfordulóra. Az egyesület közlése szerint a centenáriummal kapcsolatos tervek között szerepel Wallenberg és a magyarországi embermentők tevékenységéről szóló kiállítás is.
Kedden az egyesület csendes megemlékezést és koszorúzást rendez az osztrák nagykövetség épületénél lévő Wallenberg-emléktáblánál, valamint a fővárosi XIII. kerületi Pozsonyi út-Raoul Wallenberg utca sarkán lévő Wallenberg-emlékműnél.
A kormány tavaly november 2-i ülésen hozott határozatot arról, hogy születésének századik évfordulóján a Raoul Wallenberg-év keretében méltóképpen emlékezzen meg a svéd diplomatáról.
Raoul Wallenberg 1912. augusztus 4-én született Stockholmban, Magyarországra - részben amerikai szolgálatok megbízásából - 1944 tavaszán érkezett svéd diplomataként, követségi titkári rangban. Mintegy 20 ezer zsidó embert mentett meg a deportálástól és a szinte biztos haláltól azzal, hogy svéd úti okmányokkal látta el vagy védett házakba menekítette őket.
A svéd diplomata a szovjet hadsereg fogságába került. Moszkvába szállították, majd a szovjet titkosszolgálat székházának belső börtönében tartották fogva. A hivatalos szovjet közlés szerint 1947. július 17-én halt meg.
Ezt azonban, mivel sem a maradványai, sem hitelt érdemlő halotti bizonyítvány nem került elő, többen vitatják. Egyes beszámolók és a tavaly tavasszal orosz archívumokból előkerült új bizonyítékok azt látszanak alátámasztani, hogy Wallenberg még évekkel később is életben volt.
Forrás: MTI,http://atv.hu/cikk/20120112_megemlekezes_wallenberg_szuletesenek_100_evfordulojarol
A kormányzat is megemlékezik a holokauszt idején folytatott embermentő tevékenységéről ismert svéd diplomata, Raoul Wallenberg születésének 100. évfordulójáról
Martonyi János külügyminiszter kedden a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezendő ünnepélyen nyitja meg a Wallenberg-évet, mások mellett Carl Bildt svéd külügyminiszter és Yoshep Peled izraeli tárca nélküli miniszter társaságában. A rendezvényen Balog Zoltán, a KIM társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára és Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára is beszédet mond.
A program szerint a Wallenberg család nevében Louise von Dardel mond köszöntőt, valamint Anette Lantos, az amerikai képviselőházi tag Tom Lantos özvegye is felszólal.
Az eseményen bemutatják a Raoul Wallenbergről készült kisfilmet, átadják a Wallenberg-díjakat, illetve a Wallenberg Centenáriumi Díjakat, valamint a külügyminiszterek megtekintik a Számomra nincs más választás - Raoul Wallenberg 1912-2012 című tárlatot, amely a Svéd Királyság Wallenberg életét fotókkal bemutató vándorkiállítása.
A Raoul Wallenberg Egyesület egyebek mellett konferenciákkal és középiskolásoknak rendezett vetélkedőkkel készül az évfordulóra. Az egyesület közlése szerint a centenáriummal kapcsolatos tervek között szerepel Wallenberg és a magyarországi embermentők tevékenységéről szóló kiállítás is.
Kedden az egyesület csendes megemlékezést és koszorúzást rendez az osztrák nagykövetség épületénél lévő Wallenberg-emléktáblánál, valamint a fővárosi XIII. kerületi Pozsonyi út-Raoul Wallenberg utca sarkán lévő Wallenberg-emlékműnél.
A kormány tavaly november 2-i ülésen hozott határozatot arról, hogy születésének századik évfordulóján a Raoul Wallenberg-év keretében méltóképpen emlékezzen meg a svéd diplomatáról.
Raoul Wallenberg 1912. augusztus 4-én született Stockholmban, Magyarországra - részben amerikai szolgálatok megbízásából - 1944 tavaszán érkezett svéd diplomataként, követségi titkári rangban. Mintegy 20 ezer zsidó embert mentett meg a deportálástól és a szinte biztos haláltól azzal, hogy svéd úti okmányokkal látta el vagy védett házakba menekítette őket.
A svéd diplomata a szovjet hadsereg fogságába került. Moszkvába szállították, majd a szovjet titkosszolgálat székházának belső börtönében tartották fogva. A hivatalos szovjet közlés szerint 1947. július 17-én halt meg.
Ezt azonban, mivel sem a maradványai, sem hitelt érdemlő halotti bizonyítvány nem került elő, többen vitatják. Egyes beszámolók és a tavaly tavasszal orosz archívumokból előkerült új bizonyítékok azt látszanak alátámasztani, hogy Wallenberg még évekkel később is életben volt.
Forrás: MTI,http://atv.hu/cikk/20120112_megemlekezes_wallenberg_szuletesenek_100_evfordulojarol
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)