Akasztófahumor



Az európai zsidóságot amolyan mókás, viccelődős népességként tartja számon a közmeggyőződés. Ez, a nem tudományosan megállapított hipotézis messze nem azt jelenti, hogy a „köz” minden kasztja szereti is azt a fajta viccet, amit zsidónak, vagy zsidósnak szoktak minősíteni. Természetszerűleg nem a kifejezetten antiszemita szellemiségű, gyűlölet-heccekre gondolok. Freud Zsigmond, az emberi tudat mélységeibe alámerülő és ott búvárkodó bécsi-zsidó pszichológus, kevésbé találta önfeledten viccesnek hitsorsosait, valami titkot vélt a háttérben meghúzódni. Megpróbálta ennek a zsidókhoz köthető, mulattató és tanulságos jelenségnek a rejtélyes nyitját megtalálni. „A vicc és kapcsolata a tudatalattival” – című munkájában állítja, szabad fordításomban: „Az idegenek által a zsidókról kreált viccek, általában brutális, rosszindulatú „tréfás” csúsztatások, melyekben a valódi viccességet az a puszta tény teszi hanyagolhatóvá, hogy az idegen számára, egy amúgy is nevetséges zsidó figura az anekdota főszereplője. A zsidók által fabrikált „zsidóviccek” mechanizmusa is ennek tudomásulvételéről tanúskodik. A zsidók ezzel szemben jól ismerik saját létező hibáikat, azok minden valós összefüggéseiben, és a belőlük származó pozitív tulajdonságokkal, és a személyes részvállalás a kifigurázandóban megteremti a „viccfeldolgozás” egyébként nehezen létrehozható szubjektív feltételét.” Még jóval Freud előtt alkotta meg Edmond Rostand, francia drámaíró, Cyrano de Bergerac, a sziporkázóan szellemes, vidám és rettegett párbajhős alakját, aki viszont hatalmas szaglószervével okozott derültséget és járulékos veszedelmet… Mert nagy orrát csiszolt humorral maga gúnyolja ugyan, mástól azonban nem tűri el az orra kárára történő rosszmájú célzásokat. Messziről hozott a hasonlatosság, belátom, viszont hasonló a képlet.
    Két mondatban megmagyarázni és Freud professzor, illetve Rostand mester szíves segítségével hitelesíteni a zsidók édes-keserű „egyperceseinek” keletkezés-történetét kétségtelenül nem könnyű. Akik komolyabban foglalkoztak eme „néplélek-jelenséggel”, és egyébként is jól ismerik a zsidóság történetét, azok tudni fogják, hogy ez a csattanós derű nem más, mint egy megoldási kísérlet, egy vicces formában előadott önmegvalósító állom. Akár megelőző viccvetésnek, vagy humor-„Vaskupolának” is nevezhetnénk. A keserű, és gyakran kegyetlen valóság keres magának ily módon egy, a körülményekhez képest, önbecsülésben és büszkeségben megélhető, könnyen prezentálható médiumot. Kifejezésre juthat itt a kiszolgáltatottság és megaláztatás, de egy olyan trükkös formulában, mely a zsidó önérzet számára is megemészthetővé teszi a sorscsapásokat, akár a szűnni nem akaró, fojtogató antiszemitizmust is, egyúttal kivédhetetlen csapást mér a primitív rágalmazókra.  A „népek” jót derülhetnek a zsidósorsba burkolt összemberi történeteken, mert behelyettesíthetők a szereplők. Így lettek Kohn és Grün már rég Kovács és Szabó, nem mert magyarosítottak, csupán mert Kovácsék is el lettek nyomva, őket is kirabolták, megölték, vagy megalázták, és ők is a zsidóvicc formuláján keresztül keresik a maguk igazságát és a katarzist. Magukra ismernek az anekdota közreműködőiben, és ilyenkor a zsidók is megfogható, sőt megható közelségbe kerülnek a nagy távoli, misztikus homállyal szemben. A „közelkerült” zsidók meg? Ők a vicc fő történési felülete mögött összekacsinthatnak, hogy ez csak egy maskara, egy drámajáték. Főpróba és hatástanulmány az éles bevetéshez. Röhöghetnek rajtunk, mint ahogy tesszük ezt preventíven magunk is. Nagy összefüggésekben viszont, – és főleg az Úr színe előtt – mi jövünk jól ki a buliból. A minket sanyargató hülyék meg higgyék csak, hogy ők a nyerők… Számunkra nem kétséges, hogy ki nevet a végén. Mi már akkor röhögünk, amikor a viccet elkezdjük, hogy ne mondjam, alig tudjuk végigmondani... A zsidó vicc egy norma lett, egy minőségi szabvány, megfelelő igénypontokkal. Alapvető követelmény a jó viccnél, – ez a „zsidóvicc” ütőereje, – a sűrítés, a humánus mértéktartás, a ritmusérzék és a legfontosabb, a jó ízlés.  Gyerekkorom vicckategóriái – ez akkori környezetemmel függ nyilván össze – nem terjedtek még ki a zsidó viccekre és a zsidóviccekre. Volt favicc, szójátékokra építve, skótvicc, a skótok vélt takarékosságára és a skót-szoknyára bazírozva, cigányvicc mértékkel, amiből akkoriban még egyáltalán nem jöttek olyan ki rosszul a cigányok. A mai fasizálódásnak jele sem volt. A Jean-viccek eredetileg nyilván a „régi uralkodó osztály” kigúnyolásáról szóltak, a hatvanas-hetvenes évekre már az általános nyárspolgáron épült a nép, átvitt értelemben a fridzsider-kommunizmusban megtollasodott szomszédon. Arisztid és Tasziló, – ezt utáltam, – mint ahogy az operett primitív néphumorát, és arisztokrácia-kritikáját is, amiből csak a sárga irigység és a sznobság sugárzott. Hálistennek a „pikáns” és szexista vicceket sem tartottam mulatságosnak, valahogy nem érintett meg a döngölt padlójú kocsmák és az építőtáborok izzadság- és lábszagú humorérzéke. Az úgynevezett akasztófahumor – persze ez egy jelenlegi okoskodásom – nem annyira kategória volt, hanem egy stílus, és az ma is. Akármelyik kategóriában alkalmazni lehetett, de ezt csak a „profik” tudták – a zsidó humorban kitűnően felhasználható volt. Az előadó és a prezentáció itt sokat tud emelni a minőségen, de a megértő közönség sem elhanyagolható tényező.         
    Nem okvetlenül és szó szerint a halálról és egy valós bitóról van szó, de botor lenne az, aki akasztófa közelében nem használná ki, a soha vissza nem térő alkalmat, pár gyilkos-szarkasztikus megjegyzés elsütésére a hóhérok rovására. Minden végzetes és kilátástalan helyzetnek vannak humoros elemei, de csak az veszi észre, aki nem pánikol, értelmes és van tartása. A klasszikus akasztófahumor tehát az akasztott intelligens viccelődéséről szól a bitó felé vezető úton, nem a hóhér hülyeségeiről és munkásvicceiről, és hogy megcsalja a felesége.
    Orosz M. Zoltán, aki annak a neo-nyilas pártnak a támogatásával Érpatak polgármestere, melynek vezére számtalanszor fejeztek ki a muszlim világ és a világszabadságért küzdő hamasz irányába érzett megingathatatlan szimpátiáját, a magyar sajtó szerint az akasztófahumor jeles képviselője, pedig csak egy szellemi fogyatékos, önjelölt hóhér. Több „vicces” fellépéséről tudnék ehelyütt beszámolni, de nem hiszem, hogy megéri. Amikor stüszivadász-kalapjában, keretes szemüvegében és zsinóros mentéjében felbukkan, biztos, hogy valami mulasztható és nevetséges performansz veszi kezdetét. Ő azonban – és sajnos – komolyan gondolja, ezért kétségbe kell vonnom, az egyébként kitüntető akasztófahumor minősítés korrektségét. Az utolsó, emlékezeteses jelenései sorában, nem a vélt kommunisták, nem a „cigánybűnözés” és nem is a multinacionális és minden bizonnyal homoszexuális kazár-karvalytőke volt a fókuszban. A szembetűnő aktualitás, az "izraeli szabadkőműves terrorállam népirtása" volt a kampánytematika, mellyel fatornyos kis faluját mozgásba hozta. A demonstráció keretében egy hóhérjelmezes muki felakasztott két bábut. Az egyik feltűnően hasonlított Simon Peresz izraeli elnökre, feltételezhetően, mert a falu bolondja nem tudja, hogy már nem Peresz, hanem egy hónapja Reuven Rivlin az elnök. A másik akasztott viszont, minden kétséget kizáróan Benjamin Netanjahut ábrázolta, egy állam elnökét, mellyel, a falujának és Szabolcs megyének helyet adó ország diplomáciai kapcsolatokat ápol, ENSZ-tag, és az EU-társult tagja.
    A magyar igazságszolgáltatás vette a lapot, mert érti az akasztófahumort, zavartalanul lefolyt az épületes előadás, a sajtó is szép számban képviseltette magát, hiszen ez lenne a feladata. A vicc kedviért, természetesen. 
   
P.s.: Izrael nagykövete a múlt hétfőn a Legfőbb Ügyészséghez fordult a megkereséssel, illetve tartalma szerint feljelentéssel. A nagykövet megdöbbenéssel és aggodalommal értesültek arról "az Izrael-ellenes és antiszemita horror show-ról, amelyet Érpatak polgármestere és társai követtek el a hétvégén". A magyar szélsőjobboldali politikus "ismételten a legrosszabb felbujtó szavakat használja Izrael első számú vezetői ellen. Támogatói tapsviharának kíséretében gyakorlatilag nyilvánosan elkövetett gyilkosságra buzdított".


Surányi András Írása 

Megjegyzések