Emlék Művek



Nebukadnezár király egy hatvan könyök magas, hat könyök széles aranyszobrot készíttetett, és azt felállíttatta Dúra mezején, Babilonban. Aztán követeket küldött Nebukadnezár, hogy gyűjtsék össze a szatrapákat, a hivatalnokokat, a bírákat, a vezéreket, a fejedelmeket, a főembereket és a tartományok összes kormányzóját, hogy jöjjenek össze a szobor felavatására. Ekkor összegyűltek a szatrapák, a hivatalnokok, a bírák, a vezérek, a fejedelmek, a hatalmon levő főemberek és a tartományok kormányzói, hogy együtt legyenek a szobor felavatásán. [...] Mihelyt meghalljátok a harsona, a fuvola, a citera, a lant, a hárfa, a koboz és a többi hangszer szavát, boruljatok tüstént le és imádjátok az aranyszobrot, amit Nebukadnezár király állíttatott! [...] Ettől fogva tehát, mihelyt meghallották az összes népek a harsona, a fuvola, a citera, a lant, a hárfa, a koboz és a többi hangszer szavát, tüstént leborult minden nép, törzs és nyelv, és imádták az aranyszobrot, amit Nebukadnezár király állíttatott. (Dániel Könyve 3)
    A zsidó tudományokban kicsit járatos olvasó tudni fogja, hogy folytatódik ez a bibliai történet. Bizony, akadt három megátalkodott cionista, akiknek esze ágában sem volt leborulni a szobor előtt. (Ezt a felháborító helyzetet ma úgy közvetítené a rabul ejtett média, hogy „a szobor körüli állapot a balliberális bizniszpolitikusok, ezek művészkörei és médiaholdudvaruk aknamunkájának következményeként került méltatlan helyzetbe”.) A többi káldeusok, akik elfelejtették, hogy a héber illetőségű „idegenlelkűek” maguk is tulajdonképpen káldeusok, kik átkeltek a nagy folyókon, de a nagy király ide visszadeportálta őket Izraelből, persze azonnal feljelentést tettek. Jogcím: felségsértés, hazaárulás és nyilvános botrányokozás. Igaz-e, Sidrák, Misák és Abdenágó, hogy nem tisztelitek isteneimet és nem imádjátok az aranyszobrot, amit állíttattam? – kérdezte vészjóslóan a király. A továbbiakban, s mint ahogy a történelem – a Középkor és Újkor – során nem egyszer, őket: Sidrákot, Misákot és Abdenágot élve megégették. Hiába állították váltig, hogy a király hatalma és a tűz nem mérhető az ő hitükhöz és az Úr biztos, segítő kezéhez. A Tóra, ami végül is a káldeus-héber nép és az ő Istenük sikeres tevékenységének, és kettejük eredményes szolidaritásának fejlődéstörténete, nyilván nem engedhette a három hithű mártírt elpusztulni. Ez teljesen szembe ment volna a Tóra általános üzenetével. Így, a folytatásban Nebukadnezár négy embert pillantott meg, – legnagyobb meglepetésére a tűzben járva-kelve, – a három zsidót, meg valami szárnyast, tán angyalfélét. Határozottan megrendült:„Nem három megkötözött férfit dobattunk a tűz közepébe?  Azt felelték a királynak: Úgy van, király! [...] Nebukadnezár azután odament az égő tüzes kemence ajtajához és így szólt: Sidrák, Misák és Abdenágó, a fölséges Isten szolgái, gyertek ki és jöjjetek ide! Erre Sidrák, Misák és Abdenágó mindjárt kijött a tűz közepéből. [...] Megszólalt ekkor Nebukadnezár, és azt mondta: Áldott legyen az ő Istenük, azaz Sidráké, Misáké és Abdenágóé, aki elküldte angyalát és megszabadította szolgáit, akik benne bíztak és nem hallgattak a király szavára, és kockára tették testüket, hogy ne kelljen Istenükön kívül más istent szolgálniuk és imádniuk! [...] Békességtek bőségben legyen!
     Tisztában vagyok vele, kicsit patetikus és szájbarágós expozícióval vezettem fel a pesti szoborpamflettet, de hát mit csináljak, a Tóra már mindent megírt. Ehhez képest a ma Budapesten országló hatalmasságok csak szánalmas karikatúrafigurák saját megálmodott történetükben, s lám a józan materialista is a Tórában keresi a kapaszkodókat. Röviden és velősen, zavaros „értékrendváltó” időket élünk, amikor a karikatúra vérvalósággá válik. A zsidó tűzáldozat ténye, mikéntje, szüksége és helyesírása is, már a legfelsőbb királyi köröket megmozgató kérdéssé nőtte ki magát. Hát még a közelmúlt történetének értelmezése, illetve áramvonalasabbra hamisítása. Talmi bálványok is állíttatnak, melyek előtt megkérettetett a nép és nemzet leborulni nagy csinnadrattával, és minden udvari bohóc, mameluk és politikai haszonleső is megnyilvánulhat. „Nyakas libsikben”, zelótákban és farizeusokban szintén nincs hiány. Az emlékművek alkonya jött el, s elérkezett a mű Emlékek ideje.
     Ha pályázatot írnának ki, – bár ez kézenfekvő naivság, hisz közpénzről van szó, és zsűri elé kéne vinni – a cikkindító bibliai jelenet nép elé vitelére, nem haboznék egy pillanatot sem. Emlékmű formára lemodellezni egy ilyen felemelő történetet megtiszteltető és jövedelmező feladat, sőt életmű-meghatározó. Élek a „pikuáh nefes” lehetőségével, e cikk erejéig hatályon kívül helyezem a körbejárható bálvány állításának tiltását. Szóval tehát, így lazán rögtönözve: venném ugye Babilon oszlopait, mint az installáció befogadó közegét, mely eleve meghatározná a teret és a teátrális-történelmi légkört. Ezt a nép is szeretni fogja, mert kultúrát és műveltséget sugároz, emlékeztetné őt a Nemzeti Múzeum homlokzatára, és emocionálisan pozitívra hangolná őt. A meggyőző díszlet elé kéne akkor még az az angyal természetesen, a „deus ex machina”, az isteni közbenjárás jelképeként. Kezébe valami attribútumot kell nyomni, hogy a hülye is megértse, hogy kinek is az angelusa Ő, és mit, vagy kit kéne megmentenie. Ide valami piktogramszerű zsidós dolog kéne, ami nem félreérthető. A sabeszdekli nem süt, az nem volt még Babilonban, a Dávid-csillagba is bele lehet kötni, nem jellemző az iraki zsidókra. Talán akkor egy barheszt vagy egy tábla maceszt. A legfontosabb: kell a félelmetes Vészteher, ami elől történik a megmentés. Erre a legalkalmasabb egy babiloni szárnyas oroszlán, vagy egy oroszlánba oltott sas, magyarul griff. Ezt is örömmel ismerné fel a kegyes nép a Budapest főváros címerét támasztó két kedvesen ismerős állat személyében. Naturalista illusztráció bár, de talán a zsidókat is valahova be lehetne suvasztani, úgy, hogy azért ne hatalmasodjanak el az amúgy is már giccsbe hajló kompozícióban. Ők lennének az az üzenethordozó, amin keresztül az isteni igazság érthetővé válik. Menjünk biztosra, – elvégre pályázatot akarunk nyerni – lézerprinteljük tíz nyelven a projekt talapzatára a mondanivalót és a címet, mint egy képeslapra. Üzbég, kazah, arab, kirgíz és azeri is legyen a nyelvek között, had tudja meg a világ a Tóra igazságát, és nyissunk egy nagyot a munkaalapú társadalom ázsiai típusú államai felé!
    Bizonyítva, hogy a szabad kreatív mozgástér nem túl nagy, szinte szóról szóra egy, az előbbiekben leírt mű Emlék született Budapest szívében, „Német megszállási emlékmű” címen. Pedig a németek nem fordulnak elő a Tórában, és ez a mű Emlék is másra hivatott emlékeztetni. Adottak a már említett oszlopok, artisztikusan elszórva a projektterületen, és egy rájuk támaszkodó háromszög. Eme, feltételezhetően timpanon szegecselt acéllap-idomjai nem értelmezhetőek, hipotézisem szerint valamilyen szögecses ellentétet jelképeznek a „klasszikát” idéző kő oszlopokkal szemben.  A vélt timpanon háromszöge istenseregletnek és allegorikus figuráknak szokott eddig a művészettörténelemben bevált helye lenni, most egy meghökkentő madárnak a fészke. Ő a Vészmadár, a gonosz metaforája, a megrendelők egyértelmű állítása szerint, szerintem meg ő csak az az ágrólszakadt bűnbak, akire mindenki rápakolhatja bűneit, oszt alo mars ki a sivatagba! A nem kiírt pályázaton nyertes céhmester német birodalmi sasnak nevezte a madarat a hányaveti műleírásban, a későbbiekben már csak annak megidézéséről volt szó nem konkrét formában. Én egy megfigyelés alatt álló vetési varjúra voksolnék, mert egy gyűrű látható a lábán az 1944-es sorszámmal. Ez a szám akár a náci bevonulás éve is lehetne, de minek, ha Magyarország, már Hitler hatalomra kerülése óta amúgy is szoros szövetségben volt Németországgal…
    És itt van a szerencsétlen, kriminalizált madár alatt a mi Gávrielünk, aki mellékállásban Magyarország patrónusa is, kezében az országalma, hogy semmi kétség ne legyen funkcióját tekintve. Gávriel, és nyilván ez az „ugró pont” az államot és ezen keresztül azon áldozatokat hivatott megjeleníteni, akik tehát 44 márciusától felfele „keletkeztek”, csupán... A zagyvatag narratívát magyarázó szobrász szerint ezer évig védett bennünket az arkangyal, de a szobron lehunyt szemmel tűri, ahogy lecsap rá a, mégiscsak, német birodalmi sas. Egyedi esetként Európában, – egyébként hazánk történelmében szintén, – tisztelünk meg egy megszállást egy ilyen tekintélyes projekttel. A 150 éves török és a több mint dupla annyi éves osztrák megszállás a smafu kategória. Feltételezhetően velük és a mongolokkal is az volt a probléma, hogy nem voltunk velük szövetségben, amikor a megszállás történt, sőt teljesen kéretlenül, minden egyeztetés nélkül jöttek és lényegesen tovább is maradtak a németeknél. Nem is illeti őket ezért így semmi! Lettek volna ők is fegyvertestvérek, akkor talán… ehhez azonban már késő! A hirtelen híres és sikeres művésszé avanzsált mesterember ezer évről beszélt hát, amiből azonban én szerintem ki kell vonni a mongolok, törökök, osztrákok, németek és szovjetek mintegy 550 évét, melyekben Gávriel nem igazán jeleskedett hazánk mellett. Jó… marad cirka 450…
     Mi tünteti akkor ki ezt a megszállást a többihez képest? Hát az, hogy a birodalmi vetési varjú válla nagyon alkalmas arra, hogy ráférjen az egész poshadt Horthy-korszak szemete és bűnei. Ráfér a fehér terror, a numerus clausus, a zsidótörvények, Kassa bombázása, a hadüzenet Szovjetuniónak és az ottani gyilkolászás, a Don-i magyar hadsereg elveszejtése, a 35 ezer munkaszolgálatos halála, az újvidéki Hideg Napok áldozatai, Kamenyec Podolszk, a német megszállás hallgatólagos elfogadása és a Sztójai kormány kinevezése, és nem utolsó sorban a hóhérsegédlet a magyar zsidóság Endlösung-jában. Nem téveszmés történelemszemléletről van szó, hanem a Horty rendszer tudatos mentegetéséről, sőt felmentéséről. A Szabadság téri Német megszállási emlékmű, de sokkal inkább mű Emlék, illetve a 44-es állapotokat visszaállítani kívánók megrendelésére előállított és leszállított iparművészeti tárgy, „a német megszállás áldozatainak emlékművéről, nem egy holokauszt-emlékműről szólt” – állította a szobrász. Vajon a héber felírat mi rajta, mi célból kerül oda, és miért teljesen érthetetlen?
    A 600 ezer magyar Soá-áldozat magyar volt, és csak egy parányi töredékük, ha tudott héberül. Az értelmezhetetlen felirat, csak a héberül szintén nem értő külföldi turisták és a semmibe vett holokausztáldozatok félrevezetését szolgálhatja, mint ahogy maga az egész „dekoratív tér-installáció” is.

Surányi András írása 

Megjegyzések