Kitüntető idők



A kornak, korszaknak többnyire keletkezik egy-két reá jellemző kulcsszava, melyekből végül egy állandósul végleg a nép nyelvén. A kőről, vasról vagy bronzról beszélve világossá válik, milyen hatalmas mértékben határozta meg az emberek életét egy új, eddig nem ismert minőségű anyag és feldolgozása, még ha nem is az akkori teljes emberiség került ennek a birtokába. Misem természetesebb hát, hogy kő-, vas-, vagy bronzkornak neveztük el e történelmi szakaszokat. Kicsit unalmasabbnak tűnik az embertörténeti, történelmi időszakasz-névtára az Ős-, Ó-, Közép- és Újkor tekintetében, ha csupán neveiket vesszük figyelembe. Pedig dehogy. A hadviselés tökéletes megváltozása, – a tűzfegyverek feltalálásával és elterjedésével – végképp betette a vadregényes, romantikus lovagkor várainak vasalt felvonóhídjait, de cseppet sem vált unalmassá az eljövendő. Bizánc eleste, Amerika felfedezése és a török bejövetele már csak a hab volt a Középkor búcsútortáján, mely félre nem érthetően beharangozta az Újkor kezdetét. Az addigi történelem lassú folyásával ellentétben, ebben az új korban aztán hihetetlenül sok történt, részben igen rövid idő alatt. E sodró történelem formálta Magyarország egyre gyorsabban váltakozó korszakait is, Magyarország meg a benne élő zsidóság históriáját, illetve Sorsát – hogy az e helyt fontos zsidó aspektust se hagyjam figyelmen kívül.
    Az idei év csak úgy duzzad az „újkori” Magyarország történelmének kerek évfordulóitól, melyek publicisztikai kiaknázását nem tartom okvetlenül méltóságon aluli, bulváros tevékenységnek. Vélelményeimet nem tartom szükségesnek absztrakt parasztbölcsességek által igazolni, de a hasonlóan csengő más közmondásokból had kreálom meg, a mostantól érvényes közmondást: „Ünnepiről, kitüntetésiről ismerszik meg ország, királ ’s népe!”  A magyar lovagkort én mindenképpen Corvinus Mátyással zárom, ezt aligha kell indokolnom, ami utána következett, az a Közép-Kelet európai hatalmak és trónok nehezen áttekinthető és értékelhető hatalomharca a Hunyadi-örökségért. A jubileumok sokaságát kezdjük ezért az elsővel, a legelhanyagoltabbal. Az 1514-es Dózsa-féle felkelés gyermekkori emlékezetünkben úgy él, hogy a proletáriátus nyilvánult meg igen osztályharcosan és először a magyar históriában. A spontán szerveződött, főúri elnyomatása ellen harcoló nép egyszerű fia kelt fel a zsandárok, hercegek, grófok ellen, 334 évvel Marx Kommunista Kiáltványa előtt, azt kvázi megelőlegezve. Ha nem látjuk Dózsa György férfias arcélét minden állambarát plakátfalon, – más tulajdonú és indíttatású meg jószerével nem létezik – akkor tudhatjuk, a mai, 44-es állapotaira visszaállított iliberális Magyarország nem lehet Dózsa népéé! Ő, ők dúvad liberális bugrisok, komcsi panellprolik és nem utolsó sorban hazaárulók voltak, s mint ilyenek, – ha akarják, ha nem – látens zsidóbérencek. Miért? Mert az EU-pápa kezdeményezésű keresztes-hadjárat a békés muszlim török ellen indult, elvonva a harcba hívott jobbágyságot a nemzeti&uralkodó réteg földjeinek mezei közmunkái elől; sőt, a pimasz parasztja, így a tömeg láttán fölbátorodva, nem átalotta megtagadni az állami és földesúri adók megfizetését, a tetejében pár nemesi kúriát is felprédált, a hozzá tartozó nemesasszonyok nem mindig önkéntes megörvendeztetésével. Dózsa nem értette meg az Újkor szavát, nem értette meg a 44-es állapotok mélyrétegeit, és rögzítésük szükségét, az áruló belső ellenzékre tett fel mindent. Pedig akkor, hetven évvel azelőtt milyen előnyös békét ajánlottak távoli, – de a barátságot ápoló – türk rokonaink. És akkor is – 44 tavaszán – jött a logikus pofon. És aztán csend, elesett a király 1444 kikeletén Várna alatt. Minden csupán a Keleti Nyitás iránti értetlenség következményeként.  Ezt 70 évvel később, 1514-ben meg kellett volna értenie Dózsának és parasztjainak. Sokkal pozitívabban kellett volna viszonyulni a muzulmán fürdőkultúra és gasztronómia irányába, „noch dazu” az emberarcú iszlámhoz. Később nem sokkal, Eger alatt bebizonyosodott, hogy az alagútásás területén szintén lett volna mit tanulni a progresszív iszlámtól, amit napjainkban is a nép javára fordíthatnánk, a metróépítések tűzszünetet nem ismerő frontján.
    Minden összefügg mindennel, mindenből következtetést lehet levonni. Dózsát végül megsütötték. Kár, pedig be szép szál székely lovaskapitány volt, innen Nándorfehérvárról. Na de micsoda libsi duma az, hogy kiterjeszteni a székelységnek biztosított szabadságjogokat a jobbágyokra? Azt már nem!  Szóval, hiába volt mindez 500 éve. Belátható könnyen, nehezen illeszthető ez a szerencsétlenül és véresen végződött népszínmű a haladó nemzeti történelemszemléletbe. Örüljön ez a székelyfi, hogy nem bontották el az emlékművét, pedig milyen jól jött volna az a kő a 44-es áldozati emlékműhöz.
    Mennyivel megvalósíthatóbb, optimistább, a népet egyesítő ünnep a 100 éves évforduló, mely az Újkor kötetében a „boldog békeidők” fejezetet zárta. Végre török barátainkkal szövetségben nyithattunk Dél-kelet, „kutya Szerbia” felé. Az agyonlőtt Ferdinándot úgyis minden igaz magyar hazafi utálta, mint ahogy ő is viszont. A K.u.K. helyett KuKuK-ot akart, minden erejével azon volt, hogy Bécs és Budapest után Prágával bővüljön a monarchia fővárosainak sora, és az osztrák-magyar dualizmus a csehek révén trializmussá váljon, nem is beszélve a délszláv autonómiáról, hogy a magyar befolyás véglegesen háttérbe szoruljon. Rossz kifejezés amúgy ez a Világháború. Izland, Paraguay, Etiópia és Afganisztán sem vettek részt benne, az eszkimók sem vettek tudomást róla. Hát, nem értek haza lombhullásra a katonák, ahogy erről akkor szó volt, de az már egy másik évfordulóhoz tartozik. Azt majd a négy év múlva tartandó választási kampányban lesz módunk kiértékelni és élcelődni a pöffeszkedő csinovnyikokon, és az emlékezéspolitikai törpéin, akik az áldozatok hulláira felállva igyekeznek nagyobbnak látszani. Ez legalább egy komoly nemzeti összekovácsolódási gyakorlat volt, nem, mint Dózsáék széthúzása. Itt már végre a zsidó is szabadon bevonulhatott, hogy vállvetve honfitársaival védje, mi megvédendő, akár a doberdói mocsarakban is. Meg is kapta az ezért dukáló kitüntetéseket és a frontszolgálati baráti szövetség díszuniformisának hordási engedélyét, bár nem igazán értette nagyapám, miért nem utazhatott ebben az egyenruhában, és a szakszerűen kitűzött kitüntetéseivel Theresienstadtba. Nyilván sok irigye volt az Alföldön.
    De jól is jönne mostanság Benjámin Kohn, a kiskunhalasi rövid- és divatáruház-tulajdonos, akit a talján ellenség csak Kun Benő főhadnagyként, a doberdói hősként rettegett. A soron következő ünnepek és nevezetes évfordulók méltó és hiteles celebrálásához Benő, a kórtól remegő kézzel, és a helyzetet már régesrég nem doberdói éleslátásával felfogó elméjével totyogna kötelességtudóan és zavart mosollyal rendelkezésre. Alul a tiszti nadrág, lakkcipő, felül a terezini csíkos zubbony, rajta a kitüntetésekkel, köztük egy sárga csillaggal. Délelőtt az államelnök úr, megható keretek közt egy állami rendet tűzne a rabzubbony még szabad helyére, és kicsit megilletődve igazítaná meg bajszocskáját a szívhez és a sajtóhoz szóló fotóhoz, miközben gyengéden veregetné a kitüntetett hátát. A kép kifejezésre juttatná a kölcsönös megbocsátást, mely nélkül az áldozat sem áldozat. Innen egy fekete limuzin vinné őt a Szabadság térre, egy furcsa dekoratív térinstallációhoz amitől kicsit megijedne, mert Theresienstadtra emlékeztetné. A miniszterelnök úr itt – jobbját végig Benő vállán tartva, – felolvasná Benő köszönetnyilvánítását, hogy itt lehet, mert vele volt a nép és a kormányzó úr a döntő pillanatokban, amikor máshol a világ égett. A vitézi rend átvétele után a két ápoló besegítené Benőt a limuzinba és Józsefvárosba hajtanának egy pályaudvarra, melynek rámpáján fekete ruhás férfiak és egy végzet asszonya-szerű peronőrnő várják egy további kitüntetéssel.
    Ezt Benő nem látná élesen, csak a fémes csillogást.
    Nem szállna ki a limuzinból.


 Surányi András írása





Megjegyzések