Anyádnapja nyenyere



Anyátok! Ezek gyilkolták a magyarokat, most meg itt nyekeregnek – méltatlankodik a legalább száz kilós, kopaszranyírt, tetováltnyakú. Valami, megjelenésétől teljesen idegen távol-keleti sárkányszerűség kúszik le csuklyásizma felé, mely diszproporcionálisan túl van „bádizva”. Minden más tagja, szerve is edzőterem nyomát viseli magán. Kétségtelen sok ideje lehet, és úgy az edzést, a reumatológust, mint az emelt kalóriaszükségletet képes kifizetni, ha csak nem az épp emlegetett anya kosztját eszi repetával. Fekete trikóján az Első Világháború előtti királyi Magyarország felosztott térképe, melyről nagy karmos kezek szakítják le a magukét, hogy csak a 93 ezer négyzetkilométeres mai köztársaság maradjon. Körben vörös felirat: El innen rablók, ez itt az én hazám! Úgy látszik véget ért az „antibolsevik és anticionista” csődület Budán, és ez itt átjött a 6-os villamossal. Biztos valami őrző-védő cég bádigárdja, de lehet, hogy csak szabadnapos rendőr. Nem csupán egy sört ihatott meg az ipse, de láthatóan teljesen eredménytelenül próbál ehelyütt hangulatot csinálni. Ez itt most nem Ópusztaszer vagy Hitler 125. születésnapja. A körbenálló közönség láthatóan jól múlatja a napot, az Ady-szobor előtt felállított színpadon magyarországi délszlávok húzzák éppen a talpalávalót, gyerekek táncolnak a színpad előtt, a mellette levő Írók Könyvesboltjában is mókás foglakozások folynak szülőknek, gyermekeknek. Mindenki elégedettnek tűnik a 93 ezer négyzetkilométeres hazájával, a Táncház Nappal és az Anyák Napjával. Magyar zene nincs, csak ez a nyekere? – hangoskodik már bátrabban a százkilós, mert megjött két hasonszőrű sorstársa sörutánpótlással. Nyenyere az, nem nyekere, azaz közérthetőbben tekerőlant – jegyzem meg tárgyilagos hangnemben és -erővel, nem hagyva kétséget afelől, hogy nem a méltatlankodó pártján állok. Hát akkor a jó k… édesannyuk nyenyeréjét! – mondja ki a megfellebbezhetetlen utolsó szót a frissenérkezett, szintén csuklyásizmú, az alfahím meggyőző hőstenorján. Ez a rövid dialógus is bizonyította számomra, mennyire is meghatározó tényező az Anya, ha még kevésbé tájékozottnak és tanultnak sejlő lények is felváltva vagy Istenre vagy az Anyára hivatkoznak. Talán egy atavisztikus őskiáltás ez mindig a természetközeli emberek szájából, és lehet, nem járok messze az igazságtól, ha az ősanya-mítoszt sejtem mind e mögött.
  Anya, amúgy csak egy van, ahogy a kicsit szirupos szólás mondja. Viszont mindanyónknak van anyja, még ha csak egy is, de így legalább két, két és fél milliárd anyáról beszélhetünk csak a mi bolygónkon és pillanatnyilag. Ez rengeteg, de ez van, és a számuk egyre csak nő. A nők túlnyomó többsége anyaként érzi magát úgy igazán a társadalom és az evolúció teljes-jogú és -rangú, megbecsült szereplőjének. Szeretnek anyának lenni, szeretik az anyaságot, és a gyerekek is szeretik ezt a szimbiózist. Az államnak meg egyszerűen muszáj szeretni az anyákat, mert tőlük várja önnön maga fenntarthatóságának eljövendő megtermelőit és adófizetőit, nem utolsó sorban a katonáit. Nem csak úgy magában hülyéskedett Arafat, amikor azt mondta: A „palesztin” atombomba, a „palesztin anya” méhe.
   Ennek a vastagnyakú, magát magyar hazafinak képzelő, sörszagú szivarnak is kétségtelenül van, vagy volt anyja. Ámbár ezek itt hárman olyan hasonlóak a szabvány sörhasukkal, az ugyanazon a szeren erősített csuklyásizmukkal, az irredenta trikójukkal, jobbikjukban a sörösdobozzal, hogy lehet, mégis csak lombikgyerekek voltak. Na végre! A k… annyukat! Ezek a mieink, csángók! – kurjongatnak, az egyik fütyül. S valóban, a délszlávok le- a csángók felmennek a színpadra. Anyaföld és az anyanemzet kapcsolatáról beszél egy „kizártesethogycsángó”, szerintem inkább szegedi, mert „őzik”. Népviseletük alapján a zenészek és táncosok maximálisan moldvai románoknak néznek ki, zenéjük és táncuk is egyértelműen anyaföldük hozománya, de istenments, hogy megsértsem őket nemzeti büszkeségükben, és személyes joguk magukat minden tekintetben magyarnak érezni. Anyaföldről beszélt a szpíker, határozottan nem apaföld a magyar idióma. A németek Vaterland-ja az apát teszi meg a szülőföld és a haza mentorává, lehet ez egy őseredeti patriárchátus-bizonyíték szemben a magyariak matriárchátusával. Puszta felvetés csupán…
   Di jídise máme iszt di beszte ojf der velt! No persze, de melyik nemzet nyelvén ne lennének hasonló dalok… Annak idején Zuglóban még falusi viszonylatok voltak és a Gagarin-örs testületileg ment el orgonát lopni Anyák Napján, Akkor még volt látható orgonabokor, még ha általában kerítésen belül is. Mára ez az ünnepnap is ellaposodni látszik, nincs igazi tétje. A média figyelmeztet, ne legyünk taplók, ne felejtsük el május első vasárnapját /az osztrákoknál a másodikat../ Vesszük a virágot a sarki árusnál, ha él még anyánk, ám lehetne ez a nap hétfő is vagy csütörtök. Van Gyermeknapunk, Férfinapunk, Apáknapjánk, Nőnapunk, a névnapok, a születésnapok, a házassági évfordulók. Az özvegyeket, elváltakat, agglegényeket és aggleányokat furcsamód nem ünneplik, pedig mekkora üzlet lenne.
    Kedvenc osztrák lapomban olvastam a múltkoriban, hogy egy átlagos alsó-ausztriai 35 Eurót ad ki ajándékokra és virágra Anyák Napján, hozzávetőlegesen ugyanannyit, mint a múlt évben. A felső-ausztriai kereskedelmi kamara mintha utálná a smucig embereket és rafinált kampányba kezdett. Először is kitudakolták egy piackutató intézet segedelmével, hogy az emberek jelentős része, mintegy kétharmada csak virágot ajándékoz anyjának. Ezen megbotránkoztak. Ebből a tarthatatlan helyzetből kívánnak végre elmozdulni, hiszen vannak más osztrák tartományok, ahol már más üzletágak is fényesen kaszálhatnak a családi ünnepen. 15% például meghívja anyját egy étterembe, 14% pedig drága édességeket vásárol. 11% kuponokkal egészíti ki a növényeket, míg teljesen elvetemült 5% könyvet is vesz. Határozottan cáfolják ezért a alsó-ausztriai család- és piackutatók, hogy anya csak egy van! Áldozatos és állhatatos munkával sikerült elérniük, hogy több anyja legyen egy alsó-osztráknak. Már 19% ad ajándékot az anyósnak is, és a grószmutterek is megjelentek a statisztikában 5%-al. 32 millió Eurót adtak ki így alsó-osztrák sógoraink, de már folyik a kutatómunka, hogy lehetne az anyák körét jövőre legalább a duplájára kiszélesíteni. Keresztanyák, mostohanyák, nevelőanyák, üknagyanyák és leendő anyák… a perspektíva óriási. Az objektív adottságok megvannak, soha nem volt a sógorok átlagháztartása ilyen gazdag, a takarékbetétek történelmi csúcsokat döntögetnek. Csak ez a krízis-sugallta bizonytalanság, ez az, ami lenyomja a vásárlási lázat, kvázi prizniceli. Gyáván spájzolnak a sógorok ahelyett, hogy gavallérosan bevásárolnának az összes honnőnek, hiszen mindegyik egy potenciális anya, volt, van, vagy lesz!
   A csángók is levonultak a színpadról, egy roma csapat készülődik a háttérben. Zúgolódik az előttem álló három testőr. Már megint az anyákról beszélnek, nem éppen tiszteletteljesen, most éppen a romákékról, de legalább csöndesebben, a sörök lassan beérnek.
   Most veszem csak észre, hogy az egyik, a sörtelen baljában valami gyöngyvirágszerűséget szorongat. No, csak nem? Talán akkor mégsem lombikgyerek. Lesz itt akkor mégiscsak anyádnapja nyenyere!

Surányi András

Megjegyzések