Meg kéne csinálni”
Kardos Péter / Új Élet
Interjú Frölich Róbert főrabbival
Dózsa, Újpest, Páva, Dohány. „Egy élet útja”. Plágium. Ezt a címet adta önéletrajzi regényének Hevesi Simon egykori Dohány utcai főrabbi fia, Ferenc. Belőle bokszoló lett az Újvilágban, késői utóda vallási vezető a Dohány utcai zsinagógában.
Mióta?
1993 peszachján mutatkoztam be a monumentális épületben, amely nagyobb, mint az előző három templomom együttvéve. Főrabbival interjút készíteni nem illik vallási felütés nélkül. Idézzük most fel azokat az időket egy aggádikus példázaton keresztül.
Amikor Isten megalkotta a Tízparancsolatot, felajánlotta azt a többi népnek is, azonban különböző kifogásokat keresve, azok elutasították a Tant. A zsidókhoz érve az Örökkévaló már nem „beszélgetett”, hanem azt mondta, ha nem fogadjátok el, rátok borítom a Szináj hegyét. Násze vönismá! Megtesszük és meghallgatjuk! – mondták erre, alighanem ijedtükben, fordított logikai sorrendben.
Történt pedig az Úr 5753. esztendejében, hogy a pesti Dohány-zsinagóga vallási vezető nélkül maradt. A zsidóság nem elszáradt ága ezt nem bírta el, ezért a Síp utca illetékese beültette a rabbikat egy terembe, és így szóla: addig a tisztelendő urak nem mennek ki innen, míg nem foglaltatik el legnagyobb zsinagógánk rabbiszéke. Szól az egyik: idős vagyok én már ahhoz, hogy naponta kétszer villamosra szálljak. Másik: gyenge az én hangom egy ekkora templom betöltésére. Ne untassuk az olvasót, jöjjön a népmesei fordulat. És jött a legfiatalabb: én vállalom! Mindig a Dohányba akartam kerülni! A többiek megkönnyebbülve felsóhajtottak, és szedelődzködni kezdtek. (És máig is mindenki ott van, ahol volt.)
Mi történt azóta?
Ha három szóban összefoglalhatom, pezsgés, hanyatlás, pezsgés.
Bővebben?
Heisler László elnöksége alatt virágzó civil élete volt a körzetnek.Füst Milán Szellemi Páholy és más, ugyancsak jelentős világi események mozgatták meg híveinket, vonzottak idegeneket hozzánk, akiknek egy részéből híveink lettek. Laci bácsi halálát a civil élet hanyatlása követte. Kisugárzását, korát meghazudtoló aktivitását utóda már nem örökölte. Most ismét elindult valami…
A Dohány 150. évfordulójának programjában hiába kerestem az elnökváltás pontot…
Az új elnök Zoltai Gusztáv menedzser típusú vezetése már elkezdte a „helyreállítást”. Púrimkor megcsillant a régi fény. Ugyancsak ide tartozik az ún.nyílt nap is, amikor a zsinagóga civilek számára rejtett részeibe is elkalauzoltuk a látogatókat.
Ez szép! De mi van a vallási élettel?
Reggel-este népes minján, mincha és máriv között pár mondat a hetiszakaszból rásival.
Ki mirabbi técé Torá – a rabbitól jön a tanítás. Hogy jut ez el az utolsó sorig?
Amikor idekerültem, „csak” ros hásánákor és jom kippurkor működött a hangosítás. Meg akartam szüntetni, de ezt akkora felháborodás fogadta, hogy muszáj volt meghagyni.
Áthidaló megoldás? Hogy a kile is jóllakjon, és a háláchá is megmaradjon?
Mikrofon sel sábbát. Úgy tudom, Izraelben már működnek olyan hangosító berendezések, amelyek „nem szegik meg” a szombatot, nem zárnak áramkört stb.
A peszachi bukfenc hol szerepel a hagyományban?
Ja, idekerülésem első széderén az afikoman elrejtője ahhoz a feltételhez kötötte a visszaszolgáltatást, ha bukfencet vetek.
Vetett?
Igen, mert nem lehetett több száz embert feltartani.
Nem fél?
Én nem. A templomot és a közösséget féltem.
Ön arról is ismert, hogy bizonyos szertartásokat, szokásokat nem vállal.
Nem temetek, és nem látogatok betegeket. Legalábbis csak kivételes esetben.
Miért?
Lelkileg nem bírom elviselni. Kipróbáltam. Egy idegen temetésén én is gyászolónak éreztem magam, a beteg ágyánál én is ugyanúgy szenvedtem.
Más. Mi lesz velünk, rabbikkal, a Mazsihisszel és a többiekkel?
A rendszerváltással tucatnyi vallási árnyalat vert gyökeret itthon. El lehet lesni tőlük, át kell venni módszereik némelyikét. Az sem jó, hogy kiengedtük kezünkből a könyvkiadást, a szabadegyetemet – hadd ne soroljam. A magyar nyelv gazdagságából merített kifejezéssel élünk nap mint nap: meg kéne csinálni. De hogy kicsoda, mikor és hol, ezt elnyeli a túlélésre fordított energia. Most például a Bethlennel közösen rendezünk lág báomert. Miért nem az összes körzet közösen? – kérdezhetné. Hiába a „szövetség” elnevezés, ha a körzetek őrzik önállóságukat, úgy vélik, csorba esik szuverenitásukon, ha közösködnek másokkal. Ez így nem megy!
Szó volt valamikor arról, hogy a rabbik „menjenek körbe a zsinagógákon”, hetente mást hallgathassanak a hívek. Ez mindként félnek jó lenne.
Meg kéne csinálni.
A már többször idézett kifejezés nem örök értékű. Frölich Róbert elköszön, és már indul is másik munkahelyére, a Tábori Rabbinátusra, jönnek az ünnepek, könyveket kell előkészíteni stb. – hogy megcsinálja!
(Mazsihisz.hu)
Interjú Frölich Róbert főrabbival
Dózsa, Újpest, Páva, Dohány. „Egy élet útja”. Plágium. Ezt a címet adta önéletrajzi regényének Hevesi Simon egykori Dohány utcai főrabbi fia, Ferenc. Belőle bokszoló lett az Újvilágban, késői utóda vallási vezető a Dohány utcai zsinagógában.
Mióta?
1993 peszachján mutatkoztam be a monumentális épületben, amely nagyobb, mint az előző három templomom együttvéve. Főrabbival interjút készíteni nem illik vallási felütés nélkül. Idézzük most fel azokat az időket egy aggádikus példázaton keresztül.
Amikor Isten megalkotta a Tízparancsolatot, felajánlotta azt a többi népnek is, azonban különböző kifogásokat keresve, azok elutasították a Tant. A zsidókhoz érve az Örökkévaló már nem „beszélgetett”, hanem azt mondta, ha nem fogadjátok el, rátok borítom a Szináj hegyét. Násze vönismá! Megtesszük és meghallgatjuk! – mondták erre, alighanem ijedtükben, fordított logikai sorrendben.
Történt pedig az Úr 5753. esztendejében, hogy a pesti Dohány-zsinagóga vallási vezető nélkül maradt. A zsidóság nem elszáradt ága ezt nem bírta el, ezért a Síp utca illetékese beültette a rabbikat egy terembe, és így szóla: addig a tisztelendő urak nem mennek ki innen, míg nem foglaltatik el legnagyobb zsinagógánk rabbiszéke. Szól az egyik: idős vagyok én már ahhoz, hogy naponta kétszer villamosra szálljak. Másik: gyenge az én hangom egy ekkora templom betöltésére. Ne untassuk az olvasót, jöjjön a népmesei fordulat. És jött a legfiatalabb: én vállalom! Mindig a Dohányba akartam kerülni! A többiek megkönnyebbülve felsóhajtottak, és szedelődzködni kezdtek. (És máig is mindenki ott van, ahol volt.)
Mi történt azóta?
Ha három szóban összefoglalhatom, pezsgés, hanyatlás, pezsgés.
Bővebben?
Heisler László elnöksége alatt virágzó civil élete volt a körzetnek.Füst Milán Szellemi Páholy és más, ugyancsak jelentős világi események mozgatták meg híveinket, vonzottak idegeneket hozzánk, akiknek egy részéből híveink lettek. Laci bácsi halálát a civil élet hanyatlása követte. Kisugárzását, korát meghazudtoló aktivitását utóda már nem örökölte. Most ismét elindult valami…
A Dohány 150. évfordulójának programjában hiába kerestem az elnökváltás pontot…
Az új elnök Zoltai Gusztáv menedzser típusú vezetése már elkezdte a „helyreállítást”. Púrimkor megcsillant a régi fény. Ugyancsak ide tartozik az ún.nyílt nap is, amikor a zsinagóga civilek számára rejtett részeibe is elkalauzoltuk a látogatókat.
Ez szép! De mi van a vallási élettel?
Reggel-este népes minján, mincha és máriv között pár mondat a hetiszakaszból rásival.
Ki mirabbi técé Torá – a rabbitól jön a tanítás. Hogy jut ez el az utolsó sorig?
Amikor idekerültem, „csak” ros hásánákor és jom kippurkor működött a hangosítás. Meg akartam szüntetni, de ezt akkora felháborodás fogadta, hogy muszáj volt meghagyni.
Áthidaló megoldás? Hogy a kile is jóllakjon, és a háláchá is megmaradjon?
Mikrofon sel sábbát. Úgy tudom, Izraelben már működnek olyan hangosító berendezések, amelyek „nem szegik meg” a szombatot, nem zárnak áramkört stb.
A peszachi bukfenc hol szerepel a hagyományban?
Ja, idekerülésem első széderén az afikoman elrejtője ahhoz a feltételhez kötötte a visszaszolgáltatást, ha bukfencet vetek.
Vetett?
Igen, mert nem lehetett több száz embert feltartani.
Nem fél?
Én nem. A templomot és a közösséget féltem.
Ön arról is ismert, hogy bizonyos szertartásokat, szokásokat nem vállal.
Nem temetek, és nem látogatok betegeket. Legalábbis csak kivételes esetben.
Miért?
Lelkileg nem bírom elviselni. Kipróbáltam. Egy idegen temetésén én is gyászolónak éreztem magam, a beteg ágyánál én is ugyanúgy szenvedtem.
Más. Mi lesz velünk, rabbikkal, a Mazsihisszel és a többiekkel?
A rendszerváltással tucatnyi vallási árnyalat vert gyökeret itthon. El lehet lesni tőlük, át kell venni módszereik némelyikét. Az sem jó, hogy kiengedtük kezünkből a könyvkiadást, a szabadegyetemet – hadd ne soroljam. A magyar nyelv gazdagságából merített kifejezéssel élünk nap mint nap: meg kéne csinálni. De hogy kicsoda, mikor és hol, ezt elnyeli a túlélésre fordított energia. Most például a Bethlennel közösen rendezünk lág báomert. Miért nem az összes körzet közösen? – kérdezhetné. Hiába a „szövetség” elnevezés, ha a körzetek őrzik önállóságukat, úgy vélik, csorba esik szuverenitásukon, ha közösködnek másokkal. Ez így nem megy!
Szó volt valamikor arról, hogy a rabbik „menjenek körbe a zsinagógákon”, hetente mást hallgathassanak a hívek. Ez mindként félnek jó lenne.
Meg kéne csinálni.
A már többször idézett kifejezés nem örök értékű. Frölich Róbert elköszön, és már indul is másik munkahelyére, a Tábori Rabbinátusra, jönnek az ünnepek, könyveket kell előkészíteni stb. – hogy megcsinálja!
(Mazsihisz.hu)
Megjegyzések