KINEK JÓ ?

Múlt év szeptemberében már rákérdeztem. Gondterhelten bár, mégis egy viccet, a szakállas zsidó tréfa-kérdést citáltam:„Jó ez nekünk?”

    Tisztában voltam vele akkor is, hogy valamilyen formában csak meg kell a jelenlegi kormányköröknek is emlékezni a hetven évvel ezelőtti eseményekről, még ha nincs is ínyükre. Akkor még nem tudtam kellő hitelességű és pontosságú következtetéseket levonni azon rendezvények, megemlékezések, emlékmű-avatások sorából, melyek a Don-kanyarban elpusztult majd másfélszázezer magyar állampolgár tragédiájáról szóltak. Az is tény, hogy az ugyanoda golyófogóként, felszerelés és többnyire ellátmány nélkül kihajtott, minden tekintetben jogfosztott magyarzsidó munkaszolgálatosokról igencsak kevés szó esett; a szegény megzsarolt, galambszívű kormányzóúrról, a gonosz szovjetekről, a kíméletlen orosz télről, irgalmat nem ismerő partizánokról és a sunyi nácinémetekről ezzel szemben viszont annál több. Ennek megfelelő tartalmú ankétok, konferenciák folytak le kedvező politikai hátszéllel, az állófogadásokban sem volt hiány, szépen fogyott a túrósrétes és az ágyaspályinka, – tudják, kvázi halotti tor. Mint kulturális kísérőprogram, rehabilitáltak pár náci és nyilas irodalmárt, az ezzel járó természetes szoboravatások kíséretében. Ez bizony elgondolkoztatott. Na – mondom – ebbe a központilag gerjesztett, áporodott, ritka levegőjű, szellemi térbe, továbbá az országgyűlési, az önkormányzati és EU-választás választási kampányok kellős közepébe fordul bele a Holokauszt év? És ugyanezek fogják majd krokodilkönnyeiket hullatni lépten-nyomon, és ők, illetve szűkreszabott baráti és üzleti körük fogja ezen eseményekre a patyomkinfalvakat és a figyelemelterelő kulisszákat, a milliárdos „projekteket” felépíteni?  Nedves zsebkendőkkel fognak a Tormai, Nyírő vagy Wass koszorúzásról, vagy a 44-es állapotára visszaépített Kossuth Lajos térről átrohanni a nagy médiaeseményre, ahol a helyi zsidók torkán lenyomják a kolosszális történelemhamisítást, közben meg azzal fényezik magukat, hogy ők aztán igazán nem sajnálták a pénzt a történelmi igazságszolgáltatásra. Szóval erre kérdeztem én, hogy kell-e ez nekünk? A kérdés természetesen szónoki volt, mert nyilvánvaló hogy nem kell, illetve valami teljesen más kellene. Akkor még nem határoztam meg se én, se más, hogy pontosabban mi.

    Aztán, mint derült égből a villám, és teljes ágyúcsőből – mintha elkésve kaptak volna észbe a hivatásos emlékezők – beindult az állami médiagépezet. A közelgő Holokauszt-évről zenget átmenet nélkül minden, és a hozzá kapcsolódó bombasztikus építményekről, pályázatról és mindennek a nagyvonalú költségvetéséről. Sikerült egy sor gyanútlan, autentikus embert is lépre csalni, kiknek illusztris díszsorfala mögé el lehetett rejteni a medvecsapdát, a hatalom nem is titkolt üzenetével. Gyertek celebráljátok velünk együtt a holokausztot, mint árukapcsolás persze vele jár csöppnyi választási kampájn! Kaptok hozzá rengeteg pénzt, csak hitelesítsétek végre, egy s mindenkorra, hogy nekünk semmi közünk a Vészkorszak rémségeihez, amik egyrészt nem is voltak annyira rémesek, nem is voltatok annyian és nem is úgy volt az egész. Mindazonáltal itt az idő leborulni a Magyar Királyi Csendőrség és kiváltképpen a kormányzó úr szobra előtt, aki a legdrágábbat, az életét tette kockára, amikor a magyar zsidóságot mentette a nácik elől. Nem beszélve a szőnyegbe csavart fiáról, akit épp zsidómentés közben raboltak el a gaz nácik, hogy így zsarolhassák a kormányzó urat. És az apai szeretet mintapéldája ezért át is adta a hatalmat, az általa is gyűlölt és üldözött nyilasoknak. Még jó, hogy túlélte, de csak hogy kedvenc zsidait menthesse!

    Nem fér kétség hozzá, hogy az eleinte nem túl rafináltnak tűnő stratégia lassan, de biztosan termőre fordul. A zsidó döntéshozók és „tanácstagok”, a kormány, illetve a megbízott Terror Háza és igazgatónője tervei pontosabb ismertetése után, vesztettek bár kezdeti lelkesedésükből, saját hitközségeikkel, egyesületeikkel is konfliktusba kerültek, de bekapták a horgot és a répaként orruk előtt lebegtetett pályázati pénzeket képtelenek elengedni. Ha viszont a pénzt elviszik, akkor ugye benne vannak a „buliban”. Nyilván tisztában vannak a nekik szánt statisztaszereppel, mint ahogy a kormány is tudja, hogy „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen..” Idővel majd sajnálkozva kinyilvánítja a hatalom, hogy lehetetlenség a zsidókkal, még a saját tragédiájuk megemlékezésével kapcsolatban is egyeztetni, bezzeg a pénzt, azt viszik. Ők, akár a zsidók nélkül is, vagy a pár kirakati, párt-saját zsidóval is megemlékeznek, hiszen a megboldogult filoszemita kormányzó úr is így akarta volna. És lehetetlenség szó nélkül elmenni amellett, ahogy a német fasiszták békés hazánkat megszállták az ádáz ellenállás dacára, és ahogy a mi zsidó állampolgárainkat elragadták. A külföld számára egy parányit módosított médiacsomag megy ki, hiszen fontos az ország-imázs, és ők amúgy sem osztanak-szoroznak az országgyűlési választásokon. Utána meg úgy is mindegy… a győzelem hitében persze. Párizsban a kormány holokausztügyi szószólója, – egyébként a Miniszterelnökséget vezető államtitkára – az UNESCO holokauszt-emléknapján ünnepélyesen kijelentette: „Magyarországnak szembe kell néznie azzal, hogy nemcsak ellenünk követtek el bűnöket, és nemcsak mások felelőssége a magyarországi holokauszt, hanem mi is vétkeztünk önmagunk ellen”… Sokáig rágtam ezt a mondatot, de nem tudtam vele dűlőre jutni. A közleményben nem szerepelt, Lázár milyen nyelven adta elő mondandóját, de kíváncsi lennék ennek a mondatnak az ott elhangzott német, angol, vagy orosz fordítására, abból talán okosabb lennék.

    Magamat megnyugtatandó, végigböngésztem a Holokauszt-évre kiírt pályázat több, mint ezer tételét. Sok lenyűgöző dolgot olvastam itt, és ezek után büszkén deklarálom, hogy én nem vagyok köztük. Csendben kivonultam abból a két pályázatból is, melyekben közreműködésre kértek. A kifejezetten antiszemita és definitív szélsőjobboldali Lánchídrádió Holokauszt témájú nyertes, pármilliós pályázata mellett, valahogy nem érzem jól magam. De további vidám programok is várhatóak, ha jól értelmezem: az Amerika Alapítvány Iskola tíz millió forintot nyert munkatervére, mely zenét és konyhaművészetet kínál, természetesen minden kóser lesz. Két és fél milliót költhet egy másik pályázó borászati és gasztronómiai bemutatókra Tokaj-hegyalján. Más, kóser és kósernek kinéző szakácsprogramok is kaszáltak, az egyik TV például 15 milliót szakított harapnivaló műsorokra, és másik huszat egy kamu-témára, amit már százan megcsináltak. Találtam pár furcsa céget, akik több tízmilliókat visznek, de sehol az Interneten egyetlen egy programjuk nincs fent, sőt ők maguk sem. Abszurd módon kapott Erzsébetváros kormánypárti önkormányzata 70 millió forintot, a címe alapján nehezen értelmezhető Zsidó Helytörténeti Tár megteremtéséhez, amikor a kerületben van a világ második legnagyobb zsinagógája, a Zsidó Múzeum és a Zsidó Levéltár és úgy általában még úgy tíz zsidó anyagi problémákkal küzdő intézmény. A civil-pályázat keretén belül jut a berlini magyar nagykövetség és a Magyar Külügyi Intézet összesen 15 millió forinthoz, hogy ne fájjon nekik annyiba az emlékezés. Az ő holokauszt-feldolgozásuk részben arról szól, hogy a Szövetségesek mennyiben „felelősek” a Soá-ért, miért nem bombázták Auschwitzot. Egy cég, amit szintén sehol sem találtam, Sárbogárdon tervez emlékhelyet 11 millióért. Ugyanők kapnak egy egynapos Radnóti-rendezvényhez 25 millió forintot, amikor Terézváros Művelődési Közalapítványa, a vezetésem alatt, négy alkalmazottal és nyolc kuratóriumi- és felügyelő bizottsági taggal, évi 50-60 millió forintból gazdálkodott 38 ezer lakos számára. Egy hortobágyi egyesület 14 millióért „néz szembe a tragédiával”. A kormánypárti felvonulások szervezéséből, a kormánypártközeli alapítvány megmondójaként ismert civil is hozzájut a neki járó apanázshoz, amiből a külföld „rágalmazó” sajtóját elemezgetheti a Magyarországon állítólagosan dúló antiszemitizmusról.

   Mit mondjak… sokba kerülnek nekünk ezek a folyvást ajvékoló izraeliták? Kell ez nekünk így?

  Surányi András