Az Élet Menete utóhangja
Miért is van szükség arra, hogy így, egy fáklyás felvonulással is emlékezzünk?
„1944.X.23-án megjelent egy plakát, mely szerint a tizenhattól negyvenéves korig munkaszolgálatra kötelesek a nők bevonulni. Pest környékén ástam sáncot, mégpedig Maglódon, Albertfalván, Csepelen. November 11-én az Óbudai téglagyárba vittek és másnap innen indítottak el a tömeggel együtt Hegyeshalom felé a pécsi országúton. 20-25 km-t tettünk meg egy nap, éjjel vagy pajtákban, vagy istállókban helyeztek el, de úgy is volt, hogy szabad ég alatt aludtunk.”
„A dunántúli lakosság nagyon kihasználta szerencsétlen helyzetünket. Előbb kisebb, majd később csak nagyobb összegekért voltak hajlandók felvenni embereket a szekerekre. Mert minél tovább meneteltünk, az emberek annál gyengébbek voltak és nem bírták az utat, tudták, hogy a legutolsó értéküktől is hajlandók megválni, csak hogy felkerülhessenek egy szekérre. Nagyon sokan az utolsó ruhadarabjukat is odaadták.”
„Az út 17 napig tartott, összesen négyszer kaptunk enni, éspedig egy levest és kétszer 20 dkg kenyeret adtak. Az emberek összeestek az úton, azokat lelőtték. Sóskát, repcét, csigát ettünk az úton, de néha azt sem engedték meg. Egy városon, ha átmentünk, minden ház előtt fegyveres őrség állott, nehogy kenyeret kérjünk és kapjunk a lakosságtól.”
„November 6-án reggel 6 órakor újból megjelentek nyilasok és rendőrök a házban, és összeszedték az összes nőket 18-tól 60 éves korig. Köztük voltam én is. Elvittek bennünket egy téglagyárba. Ez a téglagyár Budapest környékén, a város közepétől kb. 3 óra járásnyira van. Bennünket azonban, hogy jobban kínozzanak, a zuhogó őszi esőben oly lassan tereltek, olykor órákig állni kellett, úgy, hogy este 10 órakor értünk ki a téglagyárba. Borzasztó félelmet álltunk ki útközben. A téglagyárban a nyilasok verték-püfölték az embereket. Összeszedték a jegygyűrűket, órákat, ékszereket és pénzt. 24 óráig voltunk itt a téglagyárban, ehettünk volna, amit magunkkal hoztunk, azonban nem bírtunk enni az izgalomtól. Végül megjelentek a téglagyárban a svájci követség küldöttei és akinek védlevele volt, azt kiszabadították a téglagyárból és elhelyeztek bennünket egy svájci védett házban Budapesten, az ún. "Nemzetközi Gettó"-ban. Néhány nap múlva a nyilasok a "védett ház"-ba is bejöttek és ötletszerűen összeszedtek onnan is embereket: köztük engem is. A Teleki tér 3. számú házba vittek bennünket, majd egy hét múlva bevagoníroztak bennünket. 70 személyt tettek a vagonba, ennivalónk akkor már egyáltalában nem volt, semmit nem vittünk magunkkal. Sem vizet, sem vödröt nem adtak be a vagonba. Néha kaptunk 3-4 dkg kenyeret, de nem mindennap. 19 napon át utaztunk ilyen borzalmas körülmények között; Németországból visszafelé Ausztriába, Magyarországba, majd újból ki Németországba.”
„A legborzalmasabb volt a megérkezéskor, amikor mindent le kellett vetnünk. Aki valamit meg akart tartani, azt kutyakorbáccsal megverték. A forró fürdő után ki kellett menni a hóba meztelenül és ott órákig várni, amíg a ruhákat, az új csíkos ruháinkat kihozták. Ekkor hozzánk vágták a ruhákat, de nem vehettük fel azokat, hanem a kezünkben vittük és meztelenül, mezítláb hajtottak a borzasztó hidegben a barakkunk felé. Azt a látványt sem fogom soha elfelejteni, amikor egy idősebb asszony nem tudott "appell"-t állni és kutyakorbáccsal rávertek. Bergen-Belsen borzalmas tábor volt. Akkor már tele volt tífuszosokkal. Víz nem volt, sem mosakodni, sem mosni nem lehetett. Mindnyájan tetvesek lettünk és ettől talán még jobban szenvedtem, mint az éhségtől. A hullákat autószámra hordták a krematóriumba és rettenetes volt a bűz ami a tábor felett állandóan terjengett.”
(degob.hu)
Elsősorban azért, hogy mi, akik ott voltunk, ott vagyunk és ott leszünk az eddigi megemlékezésen, tegyünk arról, hogy a XXI. században ilyen visszaemlékezések ne szülessenek!
Ugyanakkor az is igaz, hogy már itt is megjelentek (próbálkoztak megjelenni) a provokátorok, a fekete egyenruhások. Szerencsére idén nem sikerült nekik. Ám egy kérdés nyitva maradt. Ezek az egyenruhások, és azok is, akik ezt a fekete ruhát nem kívül, hanem belül hordják magukon, mit tesznek ma, holnap, egy héttel, egy hónappal az Élet Menete után. Nagyon remélem, hogy semmit.
Minden jóérzésű demokratát kérek, hogy jöjjön el jövőre is, mutassuk meg, hogy vannak olyanok (ráadásul többen!), akik nem engedik el egymást soha többet!
-emke-
„1944.X.23-án megjelent egy plakát, mely szerint a tizenhattól negyvenéves korig munkaszolgálatra kötelesek a nők bevonulni. Pest környékén ástam sáncot, mégpedig Maglódon, Albertfalván, Csepelen. November 11-én az Óbudai téglagyárba vittek és másnap innen indítottak el a tömeggel együtt Hegyeshalom felé a pécsi országúton. 20-25 km-t tettünk meg egy nap, éjjel vagy pajtákban, vagy istállókban helyeztek el, de úgy is volt, hogy szabad ég alatt aludtunk.”
„A dunántúli lakosság nagyon kihasználta szerencsétlen helyzetünket. Előbb kisebb, majd később csak nagyobb összegekért voltak hajlandók felvenni embereket a szekerekre. Mert minél tovább meneteltünk, az emberek annál gyengébbek voltak és nem bírták az utat, tudták, hogy a legutolsó értéküktől is hajlandók megválni, csak hogy felkerülhessenek egy szekérre. Nagyon sokan az utolsó ruhadarabjukat is odaadták.”
„Az út 17 napig tartott, összesen négyszer kaptunk enni, éspedig egy levest és kétszer 20 dkg kenyeret adtak. Az emberek összeestek az úton, azokat lelőtték. Sóskát, repcét, csigát ettünk az úton, de néha azt sem engedték meg. Egy városon, ha átmentünk, minden ház előtt fegyveres őrség állott, nehogy kenyeret kérjünk és kapjunk a lakosságtól.”
„November 6-án reggel 6 órakor újból megjelentek nyilasok és rendőrök a házban, és összeszedték az összes nőket 18-tól 60 éves korig. Köztük voltam én is. Elvittek bennünket egy téglagyárba. Ez a téglagyár Budapest környékén, a város közepétől kb. 3 óra járásnyira van. Bennünket azonban, hogy jobban kínozzanak, a zuhogó őszi esőben oly lassan tereltek, olykor órákig állni kellett, úgy, hogy este 10 órakor értünk ki a téglagyárba. Borzasztó félelmet álltunk ki útközben. A téglagyárban a nyilasok verték-püfölték az embereket. Összeszedték a jegygyűrűket, órákat, ékszereket és pénzt. 24 óráig voltunk itt a téglagyárban, ehettünk volna, amit magunkkal hoztunk, azonban nem bírtunk enni az izgalomtól. Végül megjelentek a téglagyárban a svájci követség küldöttei és akinek védlevele volt, azt kiszabadították a téglagyárból és elhelyeztek bennünket egy svájci védett házban Budapesten, az ún. "Nemzetközi Gettó"-ban. Néhány nap múlva a nyilasok a "védett ház"-ba is bejöttek és ötletszerűen összeszedtek onnan is embereket: köztük engem is. A Teleki tér 3. számú házba vittek bennünket, majd egy hét múlva bevagoníroztak bennünket. 70 személyt tettek a vagonba, ennivalónk akkor már egyáltalában nem volt, semmit nem vittünk magunkkal. Sem vizet, sem vödröt nem adtak be a vagonba. Néha kaptunk 3-4 dkg kenyeret, de nem mindennap. 19 napon át utaztunk ilyen borzalmas körülmények között; Németországból visszafelé Ausztriába, Magyarországba, majd újból ki Németországba.”
„A legborzalmasabb volt a megérkezéskor, amikor mindent le kellett vetnünk. Aki valamit meg akart tartani, azt kutyakorbáccsal megverték. A forró fürdő után ki kellett menni a hóba meztelenül és ott órákig várni, amíg a ruhákat, az új csíkos ruháinkat kihozták. Ekkor hozzánk vágták a ruhákat, de nem vehettük fel azokat, hanem a kezünkben vittük és meztelenül, mezítláb hajtottak a borzasztó hidegben a barakkunk felé. Azt a látványt sem fogom soha elfelejteni, amikor egy idősebb asszony nem tudott "appell"-t állni és kutyakorbáccsal rávertek. Bergen-Belsen borzalmas tábor volt. Akkor már tele volt tífuszosokkal. Víz nem volt, sem mosakodni, sem mosni nem lehetett. Mindnyájan tetvesek lettünk és ettől talán még jobban szenvedtem, mint az éhségtől. A hullákat autószámra hordták a krematóriumba és rettenetes volt a bűz ami a tábor felett állandóan terjengett.”
(degob.hu)
Elsősorban azért, hogy mi, akik ott voltunk, ott vagyunk és ott leszünk az eddigi megemlékezésen, tegyünk arról, hogy a XXI. században ilyen visszaemlékezések ne szülessenek!
Ugyanakkor az is igaz, hogy már itt is megjelentek (próbálkoztak megjelenni) a provokátorok, a fekete egyenruhások. Szerencsére idén nem sikerült nekik. Ám egy kérdés nyitva maradt. Ezek az egyenruhások, és azok is, akik ezt a fekete ruhát nem kívül, hanem belül hordják magukon, mit tesznek ma, holnap, egy héttel, egy hónappal az Élet Menete után. Nagyon remélem, hogy semmit.
Minden jóérzésű demokratát kérek, hogy jöjjön el jövőre is, mutassuk meg, hogy vannak olyanok (ráadásul többen!), akik nem engedik el egymást soha többet!
-emke-
Megjegyzések