Ünnepi szitoktár

Afféle traktor húzott el a fejem fölött, hallhatóan nagy sebességgel. Lehetett tán nyolc óra. "A jó ídesannyukat..!” Mióta röpülnek a traktorok ilyen alacsonyan, hangosan és sebesen? És miért Terézváros fölött? Visszaaludtam, de talán negyedórára rá egy újabb hangverő követte az elsőt. "Na most már tényleg menjenek a fenébe! Mi van itt már megint? Huszadika csak holnap lesz. Nehogy már az egyetlen bevethető és elegendő kerozinnal rendelkező magyar vadászgép röpüljön már el tízpercenként a fejem fölött, csak, hogy többnek vagy csoportos műrepülésnek látsszon!" Mielőtt újra a félálomba szenderedtem volna, csodálkoztam el magamon, milyen visszafogott előkelőséggel sikerült szitkozódnom, szentségelnem, a szentségek teljes hanyagolásával. Az Úr, az Ő esetleges fia, az anyák általában, különböző testrészek és zsigerek felemlegetésére sem került sor, és ehhez egyáltalán nem kellett magamon erőt venni. Így álmában jobban meg tudja fogni az ember ezeket a jelenségeket, amik éberen teljesen jelentéktelennek és szóra sem érdemesnek tűnnek. Még egy jó érv az alvás mellett… „De a francba, abba az elfuseráltba – szóltam már határozottan dühbe gurultan – most akkor egész nap itt fogja az egyetlen magyar Gripen-vadász a házam cserepeit leverni?” Na jó, de legalább végleg felébredtem.

    Már a hevenyészett neszkáffém mellett méláztam ezen, hogy nálunk otthon – a környező világgal szöges ellentétben – nem létezett egyáltalán alpári trágárkodás. Ez, néhány gyakori vendég és házibarát előjoga volt, az is csak igen decensen, amolyan szalon-szabadoskododás gyanánt hangzott el, a kávé és cigaretta mellé. Jelképes utalás volt ez a sorok között arra, hogy mi mindahányan a rusztikusabb élet világából emelkedtünk a „létező szocializmus” uralkodó-osztályába, mely majd amúgy is megszünteti az osztályokat, egyben minden okot a káromkodásra. Pár igazán disztingvált és vonalas báziskáromkodás közszájon forgott bár a családban, de így visszamenőleg az az érzésem, hogy szüleim és testvéreim, a legkisebb gyereket, – azaz engem – ezen nyelvi eszközöknek is a stilisztikai funkcióra próbáltak meg rávezetni.  A szavak puszta, kevésbé fontos értelmezését, teljességgel mellőzte a família, mint később fény derült rá, a mispohe. A franc, fene, rosseb, bitang, csirkefogó, szélhámos hangzott el azokon a szöveghelyeken, ahol a külvilág hasonlíthatatlanul sikamlósabban fogalmazott. A „proli”-ra pozitív fogalomként, nem szitokként emlékszem, melynek a gyűlölt pandanja viszont, a „lumpenproletár” már goromba trágárság határát súrolta. A proletáriátus eme, igénytelenebb része kötőszóként használta és használja a b.z.m.g-t. (Remélem, nem teszem próbára a nyomdafestéket..) Ezt csak nehézségek árán viselem, nem mert az öntudatos munkásosztályt – ha van még ilyen kategória – járatják le, vagy mert fáj a csupán „a felső középosztály intellektuális durvulásaihoz szokott arisztokrata füleimnek”, hanem mert egyszerűen nincs már hírértéke egy trágárságnak, ha folyamatosan infláljuk. Utolsó, indokokat nem igénylő, az értelmes vitát vagy kétesélyes veszekedést lezáró ütőkártyának szánt mega-szitok képtelen megélni és hatni, ha egyébként minden mondatomban két-háromszor használom, súlyossági kalibráció nélkül. Az ötvenes-hatvanas évek közhasználatú töltőszava, az „izé” úgy eltűnt, mint a szürke szamár a ködben, lettek viszont új, igen naturalista, és gyakoriságuk révén a nyelvet ellaposító új káromkodásaink. Közhely arról beszélni, hogy nem tűnik jófejnek az ember, ha akár a TV-ben, vagy sajtóban általában nem fogalmaz „szabadon”, azaz gátlástalanul trágáran. A „művelt ember” sem tudja magát teljesen függetleníteni a korszellemtől és a nyelvi divattól, mert üzeneteinek értékét teszi kockára. Keletkeztek így furcsa, hellyel-közzel szellemes „átírások”, melyeket az újságpapíros már nem vet le magáról, és az Interneten sem cenzúrázzák ki a kommentekből. Így keletkezett először a qrv írásban, mely verbalizált formában „durva”-ként szólalmeg. A fentebb is nevesített, kipontozott durvaság értelmiségi behelyettesítése a „vazze” vagy a „bameg”. Ez a technika, a szitkozódás bűnét enyhítő, tehermentesítő álkáromkodás még akkortájt keletkezett, amikor eleink egyes varázserejűnek vélt szavak említését tabuizálták, nehogy magukra rántsák az „…”-t, vagy akár egy eretnekségi vagy boszorkánypert, mely végén akár a nyelvét is elveszthette a szitkozódó. Kétszázötven évvel ezelőtt még súlyosan megtorolták, teremtettével, ördögattával, ebattával és hasonló „utálatos szitkokkal szólást”. Világos, hogy ezek helyett is születtek pallérozott kiváltószavak. A kulturált káromkodásnál szemforgatóbb dolog persze nincs. Aki idegbeteg, azt kezeltesse, ne attól kapjon frászt, mennyire „panellprolis” a szitkozódása mások fülében.

    Sok választásom nincs, amennyiben nélkülözhetetlen, mások által is jól hallhatóan nyomatékosítom nemtetszésemet, vagy spontán fölháborodásomat én is. Ilyenkor nyílván én sem a teringettét, vagy  a kokascsípjemeg-et szoktam alkalmazni. Az nem vezet le semmit, és nem informálja véleményemről kellőképpen a társadalmat. Lehet persze modoroskodni, álkáromkodni, de minek. Olyan az, mint a főzött, nem sütött sólet, vagy az alkoholmentes sör. Mire jó egy „hogy azt a hetedhét burkusát”, "a rézfánfütyülőjét" vagy egy még blődebb "az árgyélusát" és „a teremburáját?” Semmire, maximum egy kínos és átlátszó népieskedésre. Esetenként még hülyének is néznének.

    Megelőző szakmai életemben súlyos nehézséget okozott számomra ezen, bizonyos indulatszavak – de lám, most is kertelek – tehát ocsmány, pocsék káromkodások, sőt sikamlós trágárságok fordítása, például filmek fordításakor. Az ember ül a fülkében, nézi a filmet vagy a feliratot, előtte a mikrofon és fordít egyenesben. A nehézség nem okvetlenül, prűdségem vagy a megbotránkozástól tartó attitűdömből adódtak, abból sem, hogy nyelvi találékonyság vagy szókészlet híján nem tudtam volna megfelelő fogalmakat prezentálni. Egyszerűen nem mentek át a fogalmak, mert egy német, holland vagy dán, leragadt volna a tükörfordított malackodás vizualizálásánál. Így kényszerültem héberül is „leázázel”-el visszaadnom több magyar illetlenséget, hogy a filmhőst ne tüntessem fel túl rossz színben az eredeti rendezői elképzeléshez képest. Szégyellést tettető büszkeséggel szoktuk másajkú népeknek magyarázni, mely gazdag és kreatív a magyar nyelv, és kiváltképpen fantáziadús a káromkodások területén. Az olcsóbb utazási irodák kedvelt „Gulaschabend”-jeinek favorizált témája, az első pályinkás koccintás és az „egész-seggedre!” után, ennek az idiómának a tükörfordítása az éppen beszélt nyelvre. Az ezután keletkezett olcsó derültség után, aztán szokás áttérni a még hálásabb témára, a szitkozódó kifejezések – csipkelődős jópofitól a legvaskosabb durvaságig – fordítgatására. Csak kellő mennyiségű papramorgó szükségeltetik.

    Ellenőrzött és elismert pszichológiai kísérletekkel szoktam parasztbölcsességeimet kiszínezni. Ezennel nem a nosztalgia hatását vizsgálta a tudóssereglet, hanem a fájdalomtűrési képességünket, feltéve, ha káromkodhatunk közben. Nos, a szokásos jeges vízben kell tartani kezünket. Kik bírják tovább, a csendes tűrők, a kiabálós-beszélgetősek, vagy akik vadul káromkodhatnak is akár. Mi sem természetesebb, a káromkodós csoport fölényesen nyert. Egészséges és eredményre vezető dolog tehát a káromkodás, a tudomány mai állása szerint.

    Egy a lényeg, káromkodjanak szépen, etikusan és esztétikusan, mindig a helyzetnek és a résztvevők stílusának megfelelően! A gyomorfekélyt is elkerülhetik így! Én is összeszedem magam, – a kecske rúgja meg a teremburáját – mert ez a Gripen tajtziher, hogy reggel megint ébreszteni fog… hogy az a drágalátos, mindenható atyaúristen áldja mán meg!

Surányi András