Emberek és állatok

Egy általam támogatott állatvédőszervezet elektronikus levelét olvasva méláztam el  a zsidók különös, néha meglepő viszonyán az állatokhoz. Nyilván csak egynémely zsidókról, és bizonyos állatokról tudok beszélni, eddigi saját tapasztalataim, látószögem, korábbi állatkertjeim és egyéni étrendem birtokában. Alapjáratban tudni illik vegetárius vagyok, nem átallom viszont megenni a halakat és rákokat, és finnyáim oka sem vallási tiltás, vagy félelem egy felsőbb hatalomtól. Az állatokhoz fűződő nexus persze, nem egyedül az ő megehetőségük függvénye, az már talán inkább, hogy ők megesznek-e minket. A kardfogú tigris kétségtelen nem volt válogatós, szívesen bevállalt egy-egy ősembert, még akkor is, ha az esetleg nem volt túl ápolt, vagy éppenséggel egy kardfogú tigris bundát hordott. Az ember is biztos talált néha elanyátlanodott tigris-pulyákat, és hazavitte őket, had játszanak vele a gyerekek. Volt adok-kapok tehát, de senki sem szabályozta ezeket a kapcsolatokat, csak a természet, az éhség, a kétoldalú vadászszerencse és a „paleó” konyhaművészetek. Nem tudom, a farkast ette-e az ember, de ha mamutot és medvét igen, akkor miért pont a farkas ne került volna bele a bográcsba. A kisfarkas persze olyan helyeske, a kis-kardfogú mellé került ő is játszótársnak és a történelem folyamán, mint kutya, – hivatalos nevén eb – tette magát hasznossá és kedvelté az emberi körökben. A kistigris sem volt rest, megszerettette magát ő is, behízelkedő modorával, hanyag eleganciájával és kompromisszummentes hedonizmusával. Egyre kisebb is lett, egészen macskányi. Dorombolt is szépen, oly annyira, hogy ő lett az: a cica. Minden olyan magától értetődően működött, mondhatni paradicsomian, bár odaát a Kertben az Írás szerint nem evett húst a „dám/vér” és „ádámá/föld” egyvelege Ádám és neje, az almási Éva. A kelgyó közbenjárásával kiűzetve – ne is kerteljünk – akármelyikkőnknek megváltozott volna az étrendje és a barátai. Az ezt követő változást dokumentáló étlapot, mindazonáltal nem ismerjük, és sűrű köd fedi a gasztronómia és a fauna eme korszakát is.

    Ekkor lépett a történelem színpadára végre Noé, és bár ő még nem definiálta magát zsidónak, de beindította az, azóta is folyó zsidó piszmogást és totojázást az állatvilág körül. Elöljáróban meg kell jegyeznem, nem volt szép Noé apánktól, hogy a T-rexet és a többi derék dinoszauruszt nem engedte föl a bárkára. Legalább megemlíthette volna őket, hogy vannak vagy nincsenek, hogy nagyok és otrombák, sokat zabálnak, vagy hogy összeférhetetlenek és ezért nincs hely számukra a hajón, és főként az elkövetkező korokban. De nem. Lett is baj ebből párezer évvel később, amikor az Izraelt, a honvédelem szükségszerű kötelességét és mindenekelőtt bizonyos joghurtokat és kefireket nem elismerő háridik rábukkantak szegény őslényekre. Az egyik nagy tejipari cég árecszerte a divatos dínókkal reklámozta termékeit, és ez, az időszámítás 5750 és egynéhány évébe /akkor/ sehogyan sem volt beilleszthető, legalábbis nem, ha ezek a behemótok már pár millió éve kihaltak egy földről, ami ennek alapján kellett, hogy lett-légyen jóval a teremtés előtt is.

    Noé kellett tudjon valamit, előre megfontolt elv alapján gyűjtötte be az állatseregletet. Tiszta, tehát kóser állatból hetet–hetet, a tisztátalanból pedig csupán kettőt–kettőt engedett be. A Tórának ez a szöveghelye viszont nem nyilatkozik arról, melyek lennének a tréfli állatok, az csak sokkal később derül ki a Mózes III./11.-ben. Itt aztán végleg eldőlni látszik, ki ússza meg végérvényesen a zsidó mészárszéket és az ünnepi asztalokat. A malac kifejezetten mázlista volt, mert a lába révén akár még be is listázhatták volna, de szerencséjére nem volt kérődző. A nyuszi sorsa hasonlóképp dőlt el, és került így a tapsifüles a lehetséges peszáhi hagadából, a sokkal hálásabb húsvéti szereposztásba. Az általam igencsak szívesen fogyasztott halak osztályozása úszószárny és pikkely alapján nem tűnik elégségesnek. Nem hajlok elfogadni a tokhal és a kaviár, illetve a harcsa diszkvalifikálását. Sajnálom! A lomha, zsíros pontyot tőlem viheti az Úr.

    Különös a madarak állása, ha korrekt zsidóként akarnánk őket felfalni. Nincs tudni illik egy megadott bizonyos jel, amely „engedélyez”. Ragadozó nem, ez világos, de az Írás igencsak egyszerűsít: simán felsorolja az általa ismert tisztátalan fajokat, pontosabban húszat, melyek nevei és valós fajtájuk a mai napig vita tárgyát képezik. Hogy Madagaszkárt, Ausztráliát, Amerikát, Dél-Keletázsiát és hihetetlenül gazdag madárvilágukat fel sem fedezték még akkoriban, ez bonyolítja az éhes zsidó problémáit. A Sulhán áruh nem teketóriázik: „kóser az a madár, melynek fogyasztását a zsidó hagyományok őrzik és tisztelik”. Ez súlyosan érinti az könnyen értelmezhető kacsa, liba és a tyúk hármast. Temérdek vita és hohmecolás után, a későbbiekben a pulykát is szerencsétlenségére hozzácsapták ehhez a csipet-csapathoz. A galamb is csak naivan gondolhatta, hogy Noé oldalán olyan érdemeket szerzett, melyek felmentik a konyhaszolgálat alól. Hányadán állunk a sokat vitatott libamájjal? A boldog liba mája normális méretű, ha rendezett józan életet él, sorban áll, tötyörög, gágog, eljár a tóra. Egy tömött liba ezzel szemben beteg, és menjen a gyengélkedőre. Ő tréfli, a májával együtt. Már csak azért is, mert sérült a torka az erőszakos töméstől. A strucc nem szerepel a Tórában, ez túlélésének biztos záloga, legalábbis a hívő zsidók tekintetében. A galambnál kisebb madarakat sem eszi meg az askenázi, bár a szefárd hitsorsosokra ez nem mondható el. Ők, – hivatkozva a sivatagi vándorlás leírásaira – a fürjet szívesen elropogtatják.

    Az ezerféle csúszó-mászó állatok és rovarok mindnyájan tisztátalanként vannak számontartva, kivéve a sáskát, illetve egynéhány kifejezetten ehető fajukat. Lehet hogy egy sáskajárás nem is olyan nagy katasztrófa? Az egyiptomiak vajon miért nem ették meg az ő gabonájukon meghízott sáskákat? Erről nem mesél a Hagada, ne is firtassuk ezennel. A zsidó konyhát mindenesetre világosan határozza meg a Tóra, függetlenül attól, hol és milyen körülmények között él a zsidó. Ezért nem is tudom, mit enne egy eszkimó, ha merész elhatározásból, vagy hirtelen megvilágosodás folytán betérne. Fókát, rozmárt, bálnát, cápát, kardhalat, rozsomákot, biztos, hogy nem. Akkor meg mit? Májmunidesz azt állította, hogy a Tórában tiltott étkek mind károsak az emberi szervezet számára, ezért a Tóra a zsidó számára az egészség kulcsa. Az eszkimó zsidó ezzel szemben biztos éhenhalna. Most csak ezért ne legyen zsidó?

     Zsidóságomat még homály fedte, nem korlátozta vallási előírás étkezési szokásaimat. Viszonyom az állatvilággal laza, felszabadult és barátságos volt, hisz ideig-óráig mindenféle állat megfordult nálunk otthon. Volt hogy csibék, – majd felcseperedvén, jércék kapirgásztak konyhánkban, hogy egyszer csak titokzatosan eltűnjenek. Volt nyuszi is, húsvét körül húsz forint volt egy a Bosnyák téri piacon. Ő is köddé lett egyszercsak. Volt, hogy egy a kádban lubickoló ponty lepett meg az iskolából hazatértemben. Idővel felfogtam a kedves jövevények és hirtelen eltűnésük közti összefüggést, valószínűleg onnantól számítható vegetáriusságom is. Macskák hosszú sora erősítette szövetségemet az állatokkal: In memoriam Mufurc, Merci, Kockás, Suvi, Bandi, Mesi, Szaszi, Mehándesz… Ne feledkezzünk meg Flokiról, a legendás pacifista blökiről, aki egyenruhafóbiájával tüntette ki magát oldalamon évekig. Tengerimalacok generációi, élükön Behi, Rozi, Rafi színesítették szürke életemet, melyhez még pár pinty, mint Matyi és Juci társult. Brúnót, az elvetemült hörcsögöt kell még említenem, aki telefonzsinorjaimat rágta el előszeretettel, konkurálva némileg az ugróegér-branccsal Szerváccal, Pongráccal és Bonifáccal.

    Szóval, akkor negyven nap még az Állatok Világnapjáig, ahogy Noé is negyven nap és éjjel hajózott az özönvíz tetején. A hagyomány szerint végigvonulunk majd az Andrássy úton az állatok jogaiért, mely téren a Tóra is igen szűkszavú és onkorlátozó. A menetet utolsó részvételemkor Carlos, az alpaka vezette, Márkusz a szamár és Berci-görény társaságában. Mögöttük vakvezető és mozgássérülteket segítő kutyák, a Noé Állatotthon vagy hatvan menhelyi kutyája haladt és mi úgy párszázan kutyákkal, macskákkal, madárkákkal.

    Most Csipetkét, a szomszéd kutyát agitálom részvételre. Nehéz eset, ölég apolitikus, de van még 40 napom!

Surányi András