Hosszú életre átkozták
Augusztus 4-én az izraeli Be’ér Sheva-beli Soroka Kórház idegsebészeti részlegének vezetője kiadta a hírt: 17 óra 31-kor meghalt Ariel Sharon miniszterelnök. Az izraeli tízes csatorna szerint az orvoscsoport mindent megtett, hogy életben tartsa, de végül minden erőfeszítésük ellenére elveszítették.
Bár a hírt aztán nem erősítették meg, a bejelentéshez az interneten Sharon ellenségei gyűlölködő kommenteket fűztek. Sharon ugyanis, bár nagyformátumú politikus volt, de katonaként nem örvendett túlzott népszerűségnek. A kommentelők általában azt írták, nagyon örülnek neki, hogy Sharon meghalt. A leggonoszabb véleményíró azonban épp ellenkezőleg, sajnálkozott: „Nagyon rossz, hogy meghalt, így kellett volna maradnia, ebben a nyomorúságos báb-állapotban, a végsőkig, a halál túl egyszerű módja a távozásnak.”. Egy másik átkozódó hozzászóló azt mondta: „Remélem, még életben van, és nagyon szenved. Még sokáig!”. Ez az átok – úgy tűnik – sajnos igaznak bizonyul.
Meddig?
Felmerül tehát a kérdés, le lehet-e kapcsolni a betegnek életet adó gépet. Ha gyilkosságnak, vagy bűnnek tekintjük, vajon hogyan vélekedjünk arról, amikor annak idején, betegként rákötötték, reménykedve felépülésében, de természetellenesen meghosszabbítva életét, szenvedését. Sok politikust nemcsak rákapcsolják, de évekig rajta hagyják a gépen, közben családtagjai felveszik a nyugdíját. Ez a szokás talán folytatása annak a hagyománynak, amikor, a pártállamok idejében „divat” volt, minél tovább életben tartani, majd távozását elhallgatva, bebalzsamozni, élőnek sminkelni a politikai vezetőt, és halálhírét minél hosszabb ideig titokban tartani.
Ariel Saron, agyvérzés miatt még 2006. január 4-én esett kómába. Fiai az életben tartása mellett döntöttek. Hét évvel később (sic!!!), 2013. január 27-én még olyan jelentős javulást észleltek egy MRI-vizsgálat során izraeli idegspecialisták, hogy reménykedni lehetett abban, az államfő talán magához tér. Egy orvos csoport és a Soroka Kórház képalkotó diagnosztika osztályának vezetője, valamint a Los Angeles-i Egyetem idegspecialistája, Martin Monti kétórás vizsgálatot végzett a volt kormányfőn, aki „jelentős agyi tevékenységet” mutatott.
Eutanázia
Nevezik személyiségi jognak, segített öngyilkosságnak, kegyes halálnak, irgalmas halálnak, méltósággal való meghalásnak. Valójában a görög szép és halál szavakból áll össze. Mai jelentése: a gyógyíthatatlan beteg halálának – a beteg kívánságára vagy beleegyezésével történő – aktív vagy passzív meggyorsítása, illetve a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás.
Az eutanáziának két fajtája van, attól függően, hogy cselekvéssel, vagy mulasztással valósul-e meg. Az aktív eutanázia során történhet kémiai, fizikai, biológiai eszközökkel a gyógyíthatatlan betegek szenvedéseinek lerövidítése. A passzív eutanáziának további két formája van, az egyik, amikor a beteg, a másik, ha az orvos dönt a kezelés megszakításáról. Az orvosi kötelesség nem értelmezhető egyoldalúan – a beteg jogainak tisztelete nélkül – az élet működésének erőszakos fenntartásaként, hiszen akkor az már nem az élet meghosszabbítását, hanem a haldoklás elnyújtását jelenti.
Támogatják és ellenzik
Akik egyetértenek vele, azt mondják, hogy a gyógyíthatatlan és fájdalmas betegség esetén vagy a végstádiumba jutott beteg esetében az élet fenntartása már nem áll érdekében sem a betegnek, sem a családjának, hozzátartozóinak, sem a társadalomnak. A következtetés pedig: az embernek nemcsak az életéhez van joga, hanem a halálához is, az emberhez méltó halálhoz. Az eutanázia legalizálására vonatkozó szervezett mozgalom Angliában 1935-ben indult a Voluntary Euthanasia Legalisation Society nevű szervezetet – az eutanázia törvényesítéséért küzdők önkéntesek társaságát. A társaság törvénytervezetét a Lordok Háza 1936-ban és 1950-ben elutasította.
Az ellenzők abból indulnak ki, hogy a vallásokban és a legtöbb világi jogrendszerben az euthanáziát öngyilkosságnak, vagy gyilkosságnak tekintik.
A zsidó vallás tiltja az euthanáziát, mert azt tartja, az embernek kötelessége az utolsó leheletéig ragaszkodni az életéhez. Az utolsó pillanatig élni kell és hálát adni az életért a teremtőnknek. Az euthanáziát gyilkosságnak tekinti. Nincs alóla kivétel, és nem tesz különbséget aszerint, hogy a haldokló mit kér, mit szeretne. Az életet akkor sem szabad megrövidíteni, ha az különben is hamarosan véget érne, és akkor sem, ha még évek vannak hátra.
Az emberi életre úgy kell tekinteni, mint a legmagasabb erkölcsi értékre, mivel az ember Isten képmására teremtetett, így tilos bármit is tenni, ami megrövidíti azt. Ugyanakkor nem követeli meg az orvosoktól, hogy elnyújtsák a haldoklást, vagy hosszabbá tegyék azt annál, mint amilyen az természetes körülmények között lenne.
Ez persze nem jelenti azt, hogy valakinek a megölésére indok, vagy felmentés lenne az, hogy megmentsük őt a fájdalomtól, sőt tilos az öngyilkosság is, ha valaki menekülni akar a fájdalomtól.
A zsidó hit erősen ellenáll minden kompromisszumnak az egyén élethez való joga tekintetében, még a szélsőségesen reménytelen esetekben is, amikor az látszik, hogy az életnek nincs már jelentése.
Az ellenzők abból indulnak ki, hogy a vallásokban és a legtöbb világi jogrendszerben az euthanáziát öngyilkosságnak, vagy gyilkosságnak tekintik.
A zsidó vallás tiltja az euthanáziát, mert azt tartja, az embernek kötelessége az utolsó leheletéig ragaszkodni az életéhez. Az utolsó pillanatig élni kell és hálát adni az életért a teremtőnknek. Az euthanáziát gyilkosságnak tekinti. Nincs alóla kivétel, és nem tesz különbséget aszerint, hogy a haldokló mit kér, mit szeretne. Az életet akkor sem szabad megrövidíteni, ha az különben is hamarosan véget érne, és akkor sem, ha még évek vannak hátra.
Az emberi életre úgy kell tekinteni, mint a legmagasabb erkölcsi értékre, mivel az ember Isten képmására teremtetett, így tilos bármit is tenni, ami megrövidíti azt. Ugyanakkor nem követeli meg az orvosoktól, hogy elnyújtsák a haldoklást, vagy hosszabbá tegyék azt annál, mint amilyen az természetes körülmények között lenne.
Ez persze nem jelenti azt, hogy valakinek a megölésére indok, vagy felmentés lenne az, hogy megmentsük őt a fájdalomtól, sőt tilos az öngyilkosság is, ha valaki menekülni akar a fájdalomtól.
A zsidó hit erősen ellenáll minden kompromisszumnak az egyén élethez való joga tekintetében, még a szélsőségesen reménytelen esetekben is, amikor az látszik, hogy az életnek nincs már jelentése.
Az emberi test Isten tulajdona, és senki sem dönthet annak sorsáról. Még a saját testéről sem. Az élet, csakúgy, mint a halál, nem önkéntes. Csak a teremtő, aki az életet ajándékozta, veheti azt el, még akkor is, ha az már inkább átokká nem áldássá válik.
A gyorsan fejlődő technológiák előnyei ellenére azonban az euthanázia koncepciója nem újdonság a júdaizmusban, hiszen felismeri a haldokló egyén szenvedését, és ennek hatásait a családra. A zsidó vallás tehát tud a problémáról, és megérti azt.
Add vissza a kardomat!
A Talmud egy legendát mesél el Jósua ben Léviről, az i.sz. 3. század elején élt izraeli mesterről. Amikor Jósua rabbi imádott testvére váratlanul súlyos beteg lett, a mester el akarta lopni a halál angyalának kardját. A fél világot bejárta, mire rátalált. Álmában közelítette meg a félelmetes angyalt, elcsente tőle az iszonyú kardot, magával vitte, és azt hitte, megmentette az emberiséget a haláltól. A malchemóvesz azonban félúton, a sivatag közepén utolérte őt. Jósua a homokba rejtette a kardot, és rátelepedett. Hiába kérlelte őt a halálangyal, nem akarta visszaadni a kardot. Ekkor a malchemóvesz felvonultatta előtte azokat az embereket, akik szinte már megváltásként várnak a halálra: gyógyíthatatlan betegeket, leprásokat, halálos sebet kapott katonákat. A rabbi megrettent az iszonyú fájdalom láttán, felugrott helyéről, a malchemóvesz pedig visszaszerezte a kardot. Amikor Jósua hazatért, barátai már a város kapujában várták az örömhírrel: testvére meggyógyult. Jósua ben Lévi mégsem tudott maradéktalanul örülni…
| Ariel Sharon (1928-) Ariel “Arik” Sharon 1928 februárjában született Scheinermann néven az izraeli Kfar Málál kibucban. 14 évesen csatlakozott a Hágánához, és részt vett a függetlenségi háborúban, ahol egy gyalogos egységet vezetett. Tanulmányait a Héber Egyetemen végezte, majd 1957–58 között az angliai Camberley-i Vezérkari Fõiskolára járt. 1947-tõl a zsidó rendõrség kiképzõtisztje volt, majd 1953-ban létrehozta a híres 101-es felderítõ dandárt, melynek parancsnoka lett. Ez az egység a palesztin támadásokra válaszcsapásokkal válaszolt. 1956-ban dandárparancsnokként részt vett a Sinai-félszigeti hadjáratban. 1973. elején leszerelt a hadseregbõl és politikai pályára lépett, de még abban az évben, a jom kippuri háborúban visszatért a hadseregbe és a sínai fronton páncélos egységet vezetve harcolt.
Politikusi pályáját 1977-ben kezdte, 1981-tõl védelmi, 1984-tõl kereskedelmi és iparügyi miniszter lett. 1990–92 között építésügyi és lakásügyi tárca birtokosaként felgyorsította a zsidó telepek építését a megszállt területeken. 1991–92. a szovjet zsidók bevándorlásával foglalkozó kormánybizottság elnöke lett, melynek keretében 144 ezer lakást építettek. 1992. és 1996. között a Knesszet külügyi- és védelmi bizottságában vállalt tisztséget. Ezen idõszak alatt a beduin miniszteri bizottság elnöke is volt. 1996–98 között a nemzeti infrastruktúra-fejlesztési minisztere.
1998. október 9-én Sharont nevezték ki külügyminiszternek, mely posztot 1999-ig töltötte be. Sharon 2000. szeptember 28-án látogatást tett több száz izraeli biztonsági emberrel együtt a Templom-hegyen. Ellenségei ennek a látogatásnak tulajdonítják a palesztinok újabb terrorhullámának, a második intifádának a kirobbanását. A látogatás után néhány hónappal megrendezett választásokon Sharont miniszterelnöknek válaszották, majd a 2003. január 28-án megtartott elõrehozott választások során másodszor is megválasztották, és 2005-ben létrehozta a centrista Kadima pártot.
Forrás: http://www.breuerpress.com
|
Megjegyzések