Nyári folyadék

Az egykori Gagarin-örsben amolyan vicces gyerkőcként komoly funkcióhoz jutottam. Mint nótafa nem kerültem szóba, az őrsi napló vezetésére is voltak nálamnál alkalmasabbak. A tréfamester posztja nem volt egy élesen körvonalazott tevékenység, a feladat lényege az egészséges derültség és jókedv fenntartása volt, természetesen az úttörők 12 pontjának erkölcsi keretein belül. A hozzám fűzött reményeknek igyekeztem mindig derekasan megfelelni, bár emlékezetemben csak egy összetettebb tréfám maradt meg. A Gabi Presszó előtt állítottunk csapdát gyanútlan fagyinyalóknak. Amikor a bácsik kijöttek a presszóból fagyival a kezükben, megkérdeztük: Bácsi, mennyi az idő? Erre a bácsi az órájára nézett, csuklóját elfordítva, és akkor a fagyigombóc persze kiesett a tölcsérből. Hogy ez akkor tréfa, vicc, bohózat, burleszk, kandikamera, intelligens humor vagy csak bunkóság volt, felesleges lenne ma boncolgatni. Akkori napi katarzis-igényünknek ez tökéletesen megfelelt, hiszen a szintén közvetlen sikerrel járó telefonbetyárkodásnak gátat vetett anyám, aki a havi számla érkezése után spontán lelakatolta a telefont. A társadalmi tisztség felelőségének teljes tudatában ezzel szemben, én komolyan vettem a kihívást, és felcsaptam szervezett viccgyűjtőnek. Anyám szerkesztőségéből szert tettem egy nagyalakú keményfedeles, franciakockás füzetre, erre került a „viccgyűjtemény” felirat. Gyűjtési praktikám vegyes technikájú és féktelen volt. Felírogattam az éppen hallott vicceket, minden elém kerülő újságot azonnal átkutattam megmosolyogtató dolgok után, lettlégyen az egy kis illusztráció, karikatúra vagy karcolat. Ezek kerültek aztán olló, csiriz, halenyv vagy kristályragasztó segítségével a füzetbe, és képezték azt az egyre bővülő bázisanyagot, melyre, mint tréfamester, vicctelenebb időkben is támaszkodni tudtam.  Lapozgatva, a halenyvtől meghullámosodott lapok közt csak megszállt mindig némi ihletettség. Sokáig megvolt ez a füzet, legalább tízszer költöztettem, és már, mint ivarérett, gyakorló grafikus is jó-párszor belelapoztam, hitetlenkedve rázva fejemet.

  „Ki nem bírja a meleget, igyon vizet eleget!” Ezt a hülye kis mondókát már húsz évvel később ötlöttem ki, a közvetlenül a rendszerváltás előtt szárnyát bontogató kereskedelmi média számára, ahova harminc másodperces kis reklám-szpottokat faragtam. Az idő tájt már kimért megfontoltsággal vicceltem, elsősorban a megrendelő humorérzékének megfelelően. Akkoriban tudományosan is körbejártam a humor témáját, hátha többet tudok kihozni belőle.

Megállapítottam tengerimalac kísérleteimmel, melyeket hörcsöggel lepróbáztam, hogy az állatok bár viccesek, de egy szikrányi humoruk sincs. Elsősorban szexisták, másodsorban bélpoklosak, nem nevetnek, nem gúnyolódnak, és egy csepp öniróniájuk sincs. Megfogalmaztam azt is, hogy nagy valószínűséggel az a majom volt az első ember, aki majd megfulladt a röhögéstől, amikor egy másik elcsúszott egy banánhéjon. Szóval a humor az emberiséggel együtt kellett keletkezzen, illetve abban a pillanatban, amikor az ember gondolkodni kezdett, és már tudatosan tette ki a barlang elé a banánhéjat egy zsinóron. A humor szó maga nedvet, folyadékot jelent görögül, és ugye a görögök már mindent megmondtak. Az ókori Galenus az emberi test négy alapnedvét határozta meg, az epét, a nyálkát, a vért és a fekete epét. Ezek egymáshoz viszonyított aránya rendelkezett szerinte a nedvtulajdonos humorérzékéről. Némely nedvek feltételezett túltengése lett aztán „humor” címen a későbbi évezredekben az ember kedély- és hangulatállapotainak megjelölése.

    Korunk embere szeret az iróniáról, humorról vagy a szatíráról beszélni, sőt szereti ezen „vidám műfajokat” gyakorolni, szerepelgetni, rajzolgatni, irogatni. Sajnos persze elsősorban azok teszik ezt, akik kevésbé rendelkeznek az ehhez szükséges adottságokkal. Hellyel-közzel összemosódnak így a vicc és verejtékes komoly, a reális és a szatirikus határai. Eljött ránk az internetes „mém”-világ is mindennek tetejére, és ember legyen sokszor a talpán, aki a „mímelt” virtualitást meg tudja különböztetni a valóságtól, a szatírát a valós tényállástól.                              

    Jutott ez épp az eszembe, amikor a múlt heti Új Keletet lapozgattam, virtuálisan természetesen, terézvárosi hajlékom egy hűvösebb szegletében. Tekintettel arra, hogy a héber kvadrátírás oly jellemző stílusjegyeit a cirill-latin jelekre adaptálni egy mellékesnek tűnő, de komoly grafikusi feladat, nem is mindenki tud vele bizony megbirkózni. Sokakat elkábít a héber jelek egzotikuma, sőt misztikuma. A héber jelek, az álefbejt ismeretének teljes hiányában kezdenek felelőtlenül művészkedni, és természetesen „butácska” formai és tartalmi otrombaságokat követnek el. Túlhúznak vonalakat, felesleges hajlatokat, „csicsákat” találnak ki, sejtelmesnek vélt de ostoba kacskaringókat rajzolgatnak. Számos félreértés, túlzás vagy és főleg ízléstelenség, leánykori nevén giccs keletkezik ilyenkor. A héber betű egy jel, a szó szoros értelmében és hangképekre vezethető vissza. Egy, a nép által gyakran használt szó a kép, és annak kezdőhangja lerajzolva vált a föníciai-héber betűvé. Így áll össze az álefbej-t, vagyis az abc. Tehát a napmintnap beszéd tárgyát képező bika, az álef „a”-ja egy lefele mutató háromszögként karcoltatott kőbe, no persze két szarvval. A görögök ezt később elfordították jobbra, és bár a bika görögül nem alef, de a betűt elnevezték alfának. A latinok még egy derékszöget fordítottak a bikán, úgy hogy azóta az a két szarván áll, mint „A” betű. Nos, így lett a bejt-ház béta és B, a dálet-ajtó delta és D, vagy a gimel-teve gamma és G. Lúdtollal és tintával írva, nyílván máshogy kellett megfogalmazni a jeleket és a huszonkét betűt egy négyzet-alapú koordinátarendszerbe írták. Az így keletkezett jel-sort nevezzük héber kvadrátírásnak. A talmud egyik mélyenszántó szállóigéje szerint a sírfeliratok olvasása gyengíti az emlékezetet.

    Nos, én már évek óta szenvedem el városszerte a Zsidó Kulturális Fesztivál plakátját, az Új Keletben is találkozhattam ezennel a logójával, melyet csak gyenge karikatúrának tudok felfogni. Olvasgatni is próbáltam, de nem jő a gyógyító feledés a szememre. A héber betűk kétségtelenül félreértett, jópofának, vagy valós „szatírának” szánt összevissza forgatása a plakáton a héber kvadrátírás durva és dilettáns megtiprása. Megmosolyogtató a „szatirikus grafikus” elképzelése, hogy egy „sá” jel tótágast állítva, mint M megállja a helyét. Hasonlóképp gyaláz meg egy lámedet „S”-ként, mert hogy „hasonlít”. Nem történik ez másként egy szerencsétlen dálettel sem, ő T-t hazudik, vagy csak viccel. Volt már, hogy a megnemértés netovábbjaként római számokat kreált a héber betűjelekből, mert nem tudja, hogy eleve számértéke van minden héber betűnek és amikor összeügyetlenkedik két váv-ból egy X-et, az nem csak ronda, de „zsidóul” olvasva 2x6, az már ugye egy tucat. A vörösviolett havasi gyopárszerű mógen Dávid, az alpári orgonalila árnyalatain betetőzi az álefbejt rovására elkövetett szatírát. Nem is szatíra ez, egy sikerült paródia ez a javából.

    Állítólag mi zsidók sajátos, egyéni humorérzékkel rendelkezünk, mely mozgalmas történelmünk és az ezzel járó súlyos megpróbáltatások egyik hozadéka. Szeretünk magunkon nevetni, lehet, hogy csak megelőzendő mások próbálkozásait a mi nevetségessé tételünkre. De tegyünk egy próbát. Vegyenek, vegyetek részt az Országos e-Karikatúra Pályázaton, mely minden határokon inneni és az üveghegyeken is túli magyaroknak szól, nemtől, kor- és kórtól, vallástól és pártállástól függetlenül, profiknak, amatőröknek egyaránt. A díjak természetesen káprázatosak, mert a kArton Galéria és a dúsgazdag Szerencsejáték Zrt. van megette. Ez már az egyik témakört is érthetővé teszi: a Mázli. Keressétek a kukac.postr.hu blog pályázati menüjében a további feltételeket.

   Mázl tov, ve behácláhá!

Surányi András