Nosztalgia

Egy népszerű tudományos nosztalgásra, egy, a Hősök tere, az Andrássy út és úgy általában Terézváros kultúrtörténetét bemutató historikus sétára voltam ma hivatalos többedmagammal. Az én hivatalom a séta vezetése és celebrálása a volt, a résztvevők régi diáktársaim voltak, lipcsei tanulmányaim idejéből. Házam kapujában teljesen kitapinthatóvá vált, hogy az Autómentes nap is ma van, sőt a Kulturális Örökség Napját is áttolták erre a hétvégére; talán a takarékosság jegyében, ebben akár ráció is lenne. Találkozónk megbeszélt helyszínét megközelíteni lehetetlenség volt, az egész Hősök tere egy kvázi-amfiteátrummá lett átalakítva.

     Ja, vagy úgy! Már megint Nemzeti Hajsza van. Illetve jó, nem komolytalankodom, Nemzeti Vágta. Úgy látszik erre most már évente van szükség. Kevesebb helyenként a kenyér, egyenes arányban kell hát növelni a cirkuszt. Igen, tudom ez is közhely, millióan mondták már, főleg, azok, akiket ezzel igyekeznek lekenyerezni. Jobban örülnének nyilván a reciproknak, ha kenyérrel próbálnák őket lecirkuszozni. Egyébként meg, mi is a bajom ezzel a Vágtával? Talán nehéz megszoknom, hogy nosztalgiázzak valami felett, ami egyébként nem volt. Egy tündérvilág. Alanyi jogon persze benne kéne lennem a Vágta közönség-képletében. Magyar vagyok, bennszülött, ráadásul terézvárosi, ahol ma és holnap az Andrássy út, – teljes hoszzában – a gyalogosoké. Az egész Andrássy út a Világörökség része, mint ahogy majdnem az egész kerület is. Szóval, még ha nem is állított ki kerületem, Terézváros az idén egy reményteljes versengőt, értem is kéne lovagoljanak itt a nyalka vitézek és paripáik a Nemzeti összekovácsolódás és feltételezhetően ennek nosztalgiája jegyében.

    Nosztalgiáról beszélni persze könnyű, de definiálni őt már nehezebb. Magának a szónak sokáig igen rossz csengése volt. A 17. században még idegbetegségnek vélték. Állítólag egy svájci orvos vezette be a terminuszt, hogy a távoli országokban szolgáló svájci zsoldosok már-már beteges, és kezelés nélkül őrülethez vezető honvágyát leírja. Egy felcser véleményét olvastam ezzel kapcsolatban, aki a fent nevezett orvoshoz hasonlóan Svájcba helyezte a nosztalgia-fíling epicentrumát. Tántoríthatatlan meggyőződése volt, hogy a helvétek nosztalgikus beállítódásának a tehenek kolompjainak folytonos kolompolása az oka. Ez tette volna tönkre a svájciak fülét és agyát. A 20. század végére aztán egy kicsit alakult a kép, mert a kutatók felismerni vélték, hogy a nosztalgia talán inkább egy édes-keserű tapasztalat, főképpen boldog, elmosódott múltbéli emlékek tárháza, melyekre csupán egyetlen sötét árnyék vetül, az hogy végérvényesen visszahozhatatlanok. Ez a kolompolás egyébként mégis, mintha bejött volna a Svájcról alkotott kép mérnökeinek. A boldogan kolompoló barna és lila tehenek, a hófödte csúcsok a háttérben, a jódlizó, bőrnadrágos Kuonik és Tell Vilmosok a magyar kártya lapjairól; idillikus nyugalom, biztonság, béke és minőség. Nyílván megtévesztően talmi ez a nosztalgikus kép ma, de a tehén színétől eltekintve valamikor igaz volt, még ha akkor Svájc nem is volt olyan gazdag és látogatott hely. Van tehát létező táptalaja és létalapja a nosztalgiának, amire lehet egy hatékony arculatot tervezni.  

    Itt lennénk mi magyarok, és a hasonló házifeladat: egy kézzel fogható, jól felidézhető ország-kép, mely megkülönbözteti magát másoktól, mely minden tekintetben pozitív és ami a média minden médiuma számára kampány-kompatibilis. Most tekintsünk el attól ki sváb, cipszer, ki tót, horvát, zsidó vagy cigány, és marad-e ezek után valaki, aki eredeti turk, kabar vagy székely, besenyő, kun vagy jász ebben az országban. Így együtt magyar ez mind, ebből kell a legjobbat kihozni. Belgiumban sincs egy belga sem, Helvéciában sem a kelta helvétek élnek. A szélsőjobbos magyarkodásból használhatót az országimázs számára biztos nem lehet kimazsolázni, ők maximum a külföld előítéleteit erősítik meg, ráadásul a határontúli magyarok sorsát nehezítik, politikai mozgásterüket szűkítik a végtelenségig. A nosztalgia az talán igen! Terézváros és az Andrássy út aranykorának idejére bizonyosan vissza lehet nyúlni, a „boldog békeidők” K.u.K.-jára, arra valóban lehet építeni. Maradandó értékek keletkeztek addig soha nem látott mennyiségben úgy az építészet, a képzőművészet, az irodalom, vagy a társadalmi fejlődés területén. Ennek felidézésébe – mértékkel és ízléssel – még a zsinóros menték is beleférnek. És a Balaton…? Nehéz ügy. Húzóágazat volt annak idején, lehetne rá alapozni, de a mai körülmények és a lehetőségek sokasága között nem tűnik elég attraktívnak. A gulyásparti-dolog is igazából már lecsengett, ez a „Gulaschkommunismus” üzenethordozója volt. Hol vagyunk már attól. A régvolt mezőgazdaságban napszámoskodók, juhászok, bojtárok, kondások, csikósok nehéz kosztja inkább elriasztja korunk tudatosan táplálkozó turistáit. A „magyarosch” kaját már a magyarok többsége sem eszi meg, csak ha nincs más.

    Ámde ezek a lovak… igen-igen, elképzelhető, hogy valóban ők kellenek! A „lovas-nemzetből” ki lehet valamit hozni. Ott létezik valóságalap, és a ló is egy kezelhető, kedves állat. Mára ez lehet, a hajánál előrángatottnak tűnik, mindazonáltal legalább mutatós, és úgy általában majd minden kultúrkörben pozitív az optikája. Semmiképpen nem hamisan mesterkélt, a már majd eltűnő hagyomány felfrissítése, egy egészséges patriotizmus keretein belül. Az úgynevezett „kalandozásokkal” és hátrafele nyilazással nem hiszem, hogy érdemes nosztalgiázni. A történelem akárcsak felületes ismeretében kijelenthető, hogy az azért nem volt olyan népszerű a környező népek körében, végeredményben ráadásul nem is volt egy sikerágazat. A sztyeppei nomádmúltat megidéző ló, a lovaglás, mint a hétköznapi élet szerves része, ezzel szemben jogosan megjeleníthető, hiszen van gazdag, ilyen jellegű hagyománya az itt élő népcsaládnak.  Lám az osztrák sógorok milyen szépen profitálnak a sudár fehér lipicaiakból és a bécsi Spanyol Lovasiskolából, pedig hol vannak ők egy lovas-nemzettől. Mint Bécs Jeruzsálemtől.

    Idősebb emberek inkább hajlanak a múlt rózsaszínre festésére? Nem a fenti lila tehén egy színvariánsára célzok természetesen. Saját ijesztő tapasztalatom viszont, hogy a múlt kellemetlenebb dolgaira már egyáltalán nem emlékszem olyan pontosan. Elámulok, hallva a hiteles történetet mástól, az én szenvedő főszereplésemmel. A legkülönbözőbb cégek próbálnak ezen jelenség felismerésének mentén a zavaros piacban halászni, például a már évek óta tartó gazdasági válság halódó piacán. Ide retró-termékeket igyekeznek nagy mennyiségben elhelyezni. A „régi jó cuccok“ annó dacumálból, azok igen..., azok még jók voltak, hiszen én is teljesen rendben voltam, gyógyszereket sem kellett szednem. Ezek a reprodukált kor- és koronatanúk ideig-óráig megteremtik a változatlanság, az örök ifjúság illúzióját. Én komoly és főleg eredeti gyűjteményt halmoztam fel annak a kornak a termékeiből, nem egészen tisztázott indokokkal. Bár a korról magáról akkor még nem hittem, hogy jó, – benne lenni nem is volt valami különleges és elsőrangú, – de úgy éreztem, jó lesz később, ezen dokumentumok kézzelfoghatósága révén hitelesíteni saját koromat és történelmemet. És ez így jó is lett. Bizonyítani tudom, hogy én jogosan nosztalgok, igenis itt voltam már az összes mai fiatal előtt, már az átkos ötvenes években is. Én még igazi pej méneket láttam Rákosmezején, nyargalni, legelni – pontosabban a Rákospataknál – akik szabadidejükben sörös- vagy szeneskocsikat húztak, a vitézebbje pedig téglával megrakott szekereket a zuglói szocialista-lakótelepek építkezéseihez.

    A hatvanas évek Bambijának vagy Utasüdítőjének reneszánsza, vagy az 50 év távlatából újra felbukkanó „eredeti” csomagolású csokoládészeletek is azt bizonyítják, nagy az igény egy emocionális minőségre, mely nem más, mint az identitás és hozzátartozás keresése. Hiszen ezek a „tárgyi idézetek”, nosztalgiatermékek egy elveszett szellemi haza relikviái és rozsdátlanított vasmacskák, leeresztve az emlékezés mélyvizébe. Meggyőződésem és garantálom, hogy a nosztalgia maga, vagy a nosztalgikus termékek jótékonyan is hathatnak idegeinkre.

    Például egy, a város sűrűjében régen látott ló, vagy lovak. Egyszer legalább évente emlékeztetőnek. Csak a pacik bírják szusszal. 

Surányi András