Mi nagyobb

Kicsit örültem is talán, hogy végre vége a 2014-es magyarországi Soa-évnek. Rossz irányba sodródott, mígnem elszabadult, mint a hajóágyú. Ab ovo kézenfekvő volt, hogy általa csupán az éppen országoló kormány fogja saját politikai pecsenyéjét sütögetni, mindezt sűrű krokodilkönnyek közepette, pár felmutatható és jól megfizetett vagy félrevezetett zsidó közreműködésével. Az őszinte szembenézés a történelemmel, s benne Magyarország szerepével, nem csupán másodlagos volt, de el is maradt. A nagyvonalú és demonstratív közpénzpazarlást, a senkivel sem egyeztetett, többé-kevésbé felháborító emlékművek hiábavalóságát, csak az általuk gerjeszthető ellenséges hangulat indokolhatta, mint ellensúly. Az ablakon kiszórt pénz tán egy tizedéből méltó, a valós tényekhez hű, minden felet kielégítő megemlékezést lehetett és kellett volna rendezni. Ehelyett van most a „tájkép csata után”…

   Évfordulókra pörgő agyunk már kutatja a következő katartikus jubileumot vagy centenáriumot. Lévén a magyar átlagnál több örmény ismerősöm és barátom, nem volt számomra kérdés, hogy egy szégyenletes Soa-év után, legalább az 1915-ös törökországi örmény Genocídiumról kellene méltón megemlékezni. Minekután az uralkodó médiában semmilyen, a centenáriumra utaló hírt nem találtam, részletesebb keresésbe kezdtem. Ennek során találtam egy olasz jezsuita folyóiratban egy kimerítő híradást, egy, a folyóirat szervezésében, Rómában rendezett konferenciáról. Itt mutattak be, egy a Vatikánban őrzött hétkötetetes dokumencsomagot az 1915-ös örmény eseményekről „Az örmény kérdés” címmel.

    A témában nem tökéletesen felkészült, spontán keletkezett vitapartnerem rosszallóan ingatta a fejét:

– Borzalmas történet! Ráadásul alacsonyan számítva kb. háromszor annyi örményt irtottak ki 1915-ben, mint zsidót a második világháborúban, mégis kevesebbet hallani az örmény tragédiáról. Rosszabb a dobverőjük? Ez is borzalmas! – Már bántam is, hogy egyáltalán felhoztam a témát, mert gyakorlatból tudom, hova lukadunk ki a folytatásban, és hogyan. Gyorsan helyre tettem a közismert számokat, hogy 1-1,5 millió örmény, illetve 6 millió zsidó áldozatról beszélnek az erre hivatott történészek, azt hittem, ezzel lezárhatok egy reménytelen sárdobálást. – A számoktól függetlenül az örmény Genocídiumról szinte semmit sem tudunk, most is alig hallani valamit – replikázott ő – sőt az USA is kussol erről, hivatalosan ma sem ismeri el a genocídium tényét, gondolom a török NATO-tagság miatt! – Ezt a hülyeséget meg honnan veszed? – horkantam fel – Maga Törökország is elismerte magát a történelmi tényt, csak persze folyamatosan próbálja az ok-okozat kérdést és a számokat elmaszatolni. Most például aljasul egy másik évfordulós megemlékezéshez csapták a hivatalos török "Genocídium megemlékezést", hogy a politikai súlyát csökkentsék. Ez körülbelül olyan Erdogantól, mint az Orbántól, hogy a II. Világháború magyar zsidó áldozatairól egy I. Világháború-s emlékműnél emlékezik meg, egy olyan volt miniszterelnök társaságában, aki a vészkorszakban élve semmiféle antiszemitizmust nem érzékelt Magyarországon. – Hogy van az mégis,

hogy milyen sokan nem tudnak erről a tragikus Holokausztról, a zsidóké meg a csapból is folyik? – Az örmény népirtás gimnáziumi tananyag, de legkevesebb az általános műveltség része. Másrészt nem Holokauszt, mert ezt a fogalmat a Soa egyedisége miatt csak reá használjuk, a Genocídiumot meg az örmény tragédia egyedisége miatt csak arra a történelmi csapásra. Egyebek iránt meg olvasd el tán Franz Werfel „A Musza Dagh 40 napja”-t! Werfel 1933-ban, a nácik hatalomra kerülésekkor írta, és hiába égették el a könyveit, ma a világ összes nyelvén olvasható több millió példányban. Csak rajtad múlik, és ripsz-ropsz aránylag mindent tudsz az „örménykérdésről”. Más kérdés, hogy a baráti Törökország és az iszlám "kriminalizálása" a körülbelül másfél millió örmény Genocídiumának felemlítésével, ma több okból nem időszerű. Nyitás van keletre, és a kormányzó úrnak nagy tervei voltak-vannak Azerbajdzsánnal…

     Addig kávéját csak unottan kavargató másik asztaltársunk úgy gondolta, hogy az álláspontok ilyetén ismertetése után, kellő mennyiségű tudásanyagot gyűjtött, és mint egy narrátor, ő hivatott az erkölcsi következtetést levonni:”…mindenfajta mocsoknak a csúcspontja a zsidó Holokauszt. Nagyüzemi, kitervelt, hideg számító módon, egy gyárban öltek emberek embereket. Ezen esemény felemlítése ébren tartja a figyelmet minden más hasonló mocsokkal kapcsolatban. A zsidó nép…”– és ennyi, a továbbiak a kávéivás pótcselekvésébe fulladtak. A folytatás rám maradt. – Számomra amúgy is érthetetlen ez a folytonos kényszeres összehasonlítgatás a Soával. Volt örmény genocídium? Volt! Nem elég baj ez az örmény népnek. Minek még éppen azoknak irigykedni a zsidókra, akik sem zsidók sem örmények, hogy bezzeg ezeknek meg még sokkal nagyobb népirtásuk volt? A világ egyik legnagyobb és legjobban összetartó diaszpórája, az örmény, nem kell félteni őket. Tesznek eleget azért, hogy az őket ért mértéktelen szenvedést ismertessék a világ előtt, és ez helyes is így. Magyarországon meg nem "örménykérdés" volt soha, hanem "zsidókérdés". Következésképpen ez folyhatott tehát csak a csapból, és ezt kéne tán feldolgozni, a törököknek, meg ami ott nem folyik a csapból, és hogy miért nem. Az örmények keresztények, tehát nem lehettek "idegen fekély a magyar néptesten". Törökországban pedig az örmények voltak azok, akik a „zsidószerepbe” sodródtak, és hasonló megpróbáltatásokon kellett keresztül menniük, mint horthyék és a hitleráj alatt a zsidóknak Magyarországon. A magyarországi, az erdélyi örmények teljesen asszimilálódtak. Két örmény is volt az Aradi 13 között. Ma persze szinte nulla a diplomáciai kapcsolat Magyarország és Örményország között. Jereván azonnal visszahívta nagykövetét, amikor az azeri pénzt lesők kiadták a baltásgyilkost.

Nem az örmények és nem is a zsidók szokták hasonlítgatni egymás vészkorszakának számait egymáshoz, mert nincs miért. Azok hasonlítgatnak, akik bagatellizálni akarják a tragédiát, hogy oda lukadhassanak ki, hogy "mit rinyálnak ezek folyton, amikor más…" stb. Volt már törökkel dolgom, aki kész statisztikai táblázattal állt elő, mennyi törököt és azerit öltek meg az örmények, visszamenőleg az orosz-török háborúkra. Alattomosan hozzátette, hogy a török hadseregben sok zsidó sorkatona szolgált, sőt tisztek is, tehát amennyiben elhisszük a Genocídiumot, azt is joggal kell feltételeznünk, hogy zsidók ölték meg esetleg az örményeket.

    Nyilván sok volt ez így váratlanul a két kollégának, rövid gesztusokkal elbúcsuztunk. Estére egy e-mail várt a gépemen: "a holokauszt-neurózist a magyar politikában minden körülmények közt ki kell szolgálni. Ezt a permanens szorongásos állapotot nem csak tiszteletben kell tartani, de el is kell sajátítani, politikai normává kell tenni. Humánus magatartássá vált olyasmitől félni, amitől nyilvánvalóan nem reális, sőt, ez lett az emberség valódi próbája. Így azoknak, akikből hiányzik a borzalmak megismétlődésétől való patológiás rettegés, szintén ajánlatos kitűzni a sárga csillagot, amint a kollektív paranoia felgerjed. Az üldöztetéses félelem felülír minden valóságból érkező ingert, belső realitásérzéket és objektív tényt." Nos, ezt többször is el kellett olvasnom, hogy a délelőtti vita közti logika-szállakat a helyére tegyem. Érdemes erre válaszolni, a saját titkolt gyűlöletét más kikopizott hülyesége mögé rejtővel vitatkozni, nincs millió más dolgom? Tudományos nyelvezetet imitáló bugyuta hipotéziseket cáfoljak? Jellemző egyébként egy fajta korlátolt zsigeriségre, hogy a Genocídium 100 éves évfordulóján is azonnal előkerül pár önjelölt tudományos megmondó, akinek az évforduló kapcsán nem is az örmény tragédia a lényeg, sokkal inkább annak bizonyítása a legfontosabb, hogy a Soa és annak emlékezete nem más, mint paranoia és véleménydiktatúra. Mindazonáltal tán meg sem történt, csupán hitrege… a zsidók tovább írták a Tórát.

    Ez van, ezzel kell együtt élni. Mint mintavétel azért érdekes, és a „paranoiámat” is eredményesen fenntartja, hisz okosan félni jobb, mint megijedni hülyén!

Surányi András