Alternatív Cion

Szokásomhoz hűen körbeszimatoltam, jelent-e meg valami mérvadó február 14-el kapcsolatban, mert nem szeretek sem mást ismételni, sem copy past-gyanúba keveredni egy országban, ahol már bukott meg államelnök pimasz szellemi lopásáért. Nem, nem a Valentin-napra célzok, attól a hideg verejték ver ki, bár hajlok belátni mennyire lényegbevágó esemény ez a kereskedelem és az operett-ipar számára. Budapest felszabadulásának évfordulója meg 13-án volt. Szerencsém volt, Herzl Tivadar „Judenstaat”-ja kiadásának csak jövőre lesz a kerek évfordulója, a 120, a 119. senkit sem érdekelt. Amit pedig Herzl akkor megfogalmazott papíron, az a világtörténelemben egyedülálló módon lett hihetetlenül következetesen és hallatlan szívóssággal megvalósítva. Ennek legfőbb bizonyítékaként áll helyt Izrael Állam ma, hatvan izrael-ellenes iszlám állam közepette. Az évfordulóra szinte válaszként öltek meg fegyveres iszlám szélsőségesek újra több embert, most éppen Dániában, köztük egy zsinagóga őrét. Hogy hallott-e Izrael miniszterelnöke a „Judenstaat” kiadásának évfordulójáról, sosem fogjuk megtudni, de ő is „hazatérésre” szólította fel a világ egyre inkább veszélyeztetett zsidóságát.
     A diszpóra terézvárosi egyedeként, – aki azért egy évtizedet leélt az Árecban – vizionálom a régmúltat. Hiába túrták cionista pionírok – a végnapjait élő Oszmán Birodalom megtűrt gyaurjaiként – már az Árec történelmi talaját, egy autonóm izraeli, vagy csak óvatosan zsidó-autonóm területről egyelőre szó sem lehetett. A cionista döntéshozók még nem látták a cél ilyen vakmerő megfogalmazásának és a megvalósítás lehetőségének közelségét. Márpedig, mi lett volna természetesebb, mint Izraelt – ha már – akkor a maga történelmi helyén újraalapítani. A bázeli kongresszus neves gyülekezete testületileg bár magáévá tette a Herzl-i messianizmust, azonban a zsidó-haza helykeresésével kapcsolatban több lehetőséget is nyitva tartottak. Sok földrajzilag érdekes hely került szóba, a Föld összes kontinensén, az Antarktisz kivételével, holott az volt az egyetlen, ahol nem volt szóra érdemes antiszemitizmus. Uganda, Líbia és sokkal távolabb Angola merült fel, de a helyiek nem voltak túl lelkesek, mint ahogy a gyarmattartó hatalom és a leendő „hálucim” sem. Az argentin Patagonia rendkívül  különleges felvetés volt, a gyakorlat viszont azt mutatja ma, hogy a zsidók Buenos Airest helyezik előnybe a marhadús pampákkal szemben, akár autonómia nélkül is. Igen gyér népsűrűsége miatt, az akkori Kanada egy higgadt, ésszerű és kevesebb ellenállásba ütköző ötletnek tűnt, főleg, hogy a szakállas zsidó vicc már felkarolta az ideát. Eszerint az Úr megkérdezte a köztudottan „nehéznyelvű”, azaz dadogó Mózest, hogy hova szeretné kiválasztott népét vezetni, és ő nem volt hülye, Kanadába akart menni. Monda is, hogy Ka..Ka…. Ka.. Erre az úr készségesen rávágta, hogy „Jól van, Mózes fiam, akkor Kánaán!” Ausztrália nem lett volna valami etikus megoldás, lévén a bennszülötteknek már így is teli a hócipője az európai hódítókkal. Mezopotámia, mint zsidó látomás, összehasonlítva a mai vérvalósággal, egy teljességgel szürrealista kép. Mondjuk ki nyugodtan, azt megúsztuk! Madagaszkárt harminc évvel később vetette fel az új Amalek, mindenestül figyelmen kívül hagyva, hogy nem náci-Németország, hanem Franciaország gyarmatáról volt szó.
    Herzl és a Cionista Kongresszus legtöbb résztvevője sem élhette már meg, a tőlük teljesen függetlenül született másik Judenstaat-projektet. Ott, ahol a megdönthetetlennek hitt cár uralkodott, ott fordult meg a világ, és ilyen sosem történt eddig zsidó részvétel nélkül. Sztálin balról előzött és egy fantasztikus ötlete támadt. Lenin már a mauzóleumában feküdt és nem akadékoskodhatott, Trotzki Mexikóban várta sorsát és a moszkovita „jégcsákányost”. Sztálin viszont a stétele világát, több millió zsidó lakosával együtt akarta mindenképp a Szovjetunió nyugati határvidékről eltávolítani. Az akkor még létező jidis-sajtó nem győzte a távol-keleti Biro és Bidzsán folyók közti területet feldicsérni, hogy milyen alkalmas lehetne ez az Édenkert egy virágzó Jidenland megteremtéséhez. Volt azonban, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a kínai határ az Amur mentén, és egy igencsak vitatott stratégiai terület. Aki itt él, nem más, mint élő sövény és Sztálin golyófogója, távol a világtól. Éghajlata is inkább zord, mint mediterrán, teli mocsarakkal, maláriával és nem utolsó sorban az igencsak éhes és vendégváró amuri tigrisekkel. Az egész Exódusz, mint össznépi vállalkozás, tízezer kilométerre a stétele világától, több mint bizonytalannak tűnt. Románia nagyságú a terület, mezőgazdaságilag a fele hasznosítható, de csupán a mocsarak lecsapolásával. Délen az Amur és Kína, Északon a tajga őserdei és kénes tavak. Nyugaton viszont bőségben vas, arany, gránit, grafit, márvány; forró, esős nyár, szibériai tél. Búza, hal, méhecskék, tigris egy állatkert alapításhoz. A propagandagépezet bibliai képeket festett egy zsidóköztársaságról, ahol az „átalakult” új zsidó néz a szép szocialista jövőbe, ahol a kiskereskedők, a kisiparosok, a feketézők, szóval állesz cuzámmen a „galiciánerek” eltűnnek, hiszen nincs is itt mit keresniük. Itt, illetve hát ott, az új zsidó építi a közös célt a „dolgozó zsidók szocialista köztársaságát”. Az országot járó agitátorok látványos, hagymázas ígéreteit lelkesen fogadta be a zsidóság, bár a kétség is folyamatosan megnyilvánult. Voltak már persze előtte is zsidó termelő szövetkezet-kezdeményezések Ukrajnában és Belorussziában, ám a forradalom utáni zavaros idők és a polgárháború sorra meghiúsította a zsidók letelepülését. Ezen mezőgazdasági települések főleg ideológia ellátására egy „Komset” nevű intézmény volt hivatott, mely egyben a „zsidó kérdés” kezelőjeként épült be a szovjet nemzetiségi politikába. 1924-ben a Krimben történt egy zsidó telepítési kísérlet. Ez később párhuzamosan futott, a Sztálin által preferált tervvel, ami 1928-ban végleg eldőlt a távoli Birobidzsán javára. A zsidó önkormányzat jövőbeli hivatalos nyelveként a jidist határozták meg. Ez vonatkozott az összes intézményre, iskolákra, felsőbb oktatásra és a bíróságra is. A népességi számok tekintetében, a zsidó többséghez legalább 32 ezer zsidóra volt Birobidzsánnak szüksége. Ez a szám örök cél maradt, pedig még külföldi zsidók, német és lengyel menekültek is érkeztek. Argentínából, Litvániából és Lettországból is jöttek csoportok. A Joint az amerikai és brit-palesztinai munkanélküli zsidók áttelepítését is tervezte. A hivatalos megalapítás 1934-ben – 14 évvel Izrael kikiáltása előtt – következett be „a Vörös Cion, a zsidó nemzeti állam területén, a Szovjetunió ellenőrzése alatt” – ahogy Kalinyin, a Szovjetunió államelnöke kijelentette. Államról persze szó sem volt, talán inkább egy autonóm területről. Két év kellett csupán, hogy az 1936-os sztálini tisztogatásban falhoz állítsák a teljes birobidzsáni zsidó értelmiséget, időlegesen a zsidó oktatást is leállították. A háború után viszont helyreállni látszott az élet, sokan érkeztek, sohasem volt ekkora a zsidó lakosság. A nagy és tragikus törés 1949. Ros Hásánáján következett be egy, a közösség ellen elkövetett kegyetlen merénylet által. Ekkor a központi zsinagóga is leégett, melynek folyományában teljesen megszűnt a vallási élet.
    Az Izraelnél nem egészen kétszerte nagyobb mai Birobidzsán hivatalosan „Oblászty”, tehát zsidó autonóm terület, saját címerrel, zászlóval. Zsidók viszont alig élnek már arrafelé. Egy százalék alatt van a zsidó lakosság aránya. Mindenki elszivárgott 1989 után, többnyire az Árecba. Ennek ellenére figyelemreméltó ez a mai napig fennálló furcsa képződmény a kínai határon, jidis-nyelvű közigazgatással, napilappal, a jidis iskolával és színházzal. Az a pár zsidó, aki még ott él attól tart, megvalósul a pletyka és Birobidzsánt a habarovszki kerülethez csatolják. Akkor végérvényesen vége ennek „pünkösdi zsidó királyságnak”, egy régen akár joggal szépreményűnek nevezett alternatív Cionnak.

   Surányi András  

Megjegyzések