Magyar tigris

Hiába is oszlanak meg a vélemények a józsefvárosi Négy Tigris-ről, – a népnyelv Tigrispiacáról, – Európa, terjedelemre és sikátorgazdagságban legjelentősebb vásárterét minden tekintetben számba kell vennünk, ha nagymennyiségű zoknira, befőttesgumira, eksztralárdzs mikiegeres pólóra vagy a kor szintjének megfelelő önvédelmi fegyverekre van éppen szükségünk. Mint a parányi Erec Izrael az Arab Liga államainak hatalmas sűrűjében, úgy búvik meg ez a szinte már(még) önálló territórium, tartja magát 18 éve, sőt növekszik organikusan a főváros egyhangú háztengerében. Napkeltétől napnyugtáig szippantja be szakadatlan az egyre lejjebb csúszó középréteg és az alatta vegetáló kaszt hígpénzű kuncsaftjait e bazárváros. Léte legalább akkora konfliktusforrás és botránykő, mint tervezett eltüntetése Budapest térképéről. Plázadömpinges korunkban, amikor a világtendenciával teljesen szembehaladva a városbelsőt is telepakolta a félreértelmezett „magyar városfejlesztés” hatalmas bevásárlópalotákkal, kész egzotikus utazás kicserkészni erre grandiózus kínaipiacra, egy vadregényes kaland. Vagy kínai piacra, illetve kínai-piacra. Ahogy a hiánygazdaság idején egy fogalommá forrott össze a „lengyel” és a „piac”, most hasonló módon nyert létjogosultságot a „kínaipiac”. „Jociplázáról” is beszélnek városi legendák, hiszen lényegében a Magyar Állami Vasutak használaton kívüli, józsefvárosi raktártelepe a helyszín.
    CHO BÖN CON HÖ, áll a szedett-vedett beeresztő kapu fölött. Ebből én csak a CON-t vélem érteni, bár meglepő az utalás Cohn Benő, kiskunhalasi nagyapámra. Nem kizárt az sem, hogy a négy szorgalmas kistigris nevei ezek. Mondják, ez a Négy Tigris egy nagy szeplő Józsefváros imázsán, szerintem tán inkább a szépségfolt, a „Nyócker” szekszepílje. Nyugaton a palotanegyeddel és a Nemzeti Múzeummal kezdődik a kerület – az sem rossz – és Dél-Keleten a kistigrisekkel ér véget frappáns csattanóként. De fényképezni az tilos ittent! – hívja fel udvariasan a figyelmemet, a 35 fokos meleggel nehezen birkózó, túlsúlyos biztonsági őr. Eszembe sincs! Mi vagyok én, népnyúzó adóellenőr vagy tapintatlan piréz turista? Amúgy meg, ha a pénzügyőrség és az adóhatóság razziázik, azt úgy is már egy nappal elébb tudják a vájt fülűek, minden más meg a természetes kiválasztódás és az ésszerű alkuk kérdése, hiszen Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
   Rég voltam itt kint. Akkor, német barátomnak mentegetőztem, hogy muszáj a szanatórium miatt egy csomó társadalom-kompatibilis cuccot beszereznem, hogy rendes kispolgár betegnek nézzek ki, azonban erre a parasztvakításra nem hajlok komoly összeget kiadni. Ő sem fog csalódni – békítgettem – Magyarország vendégszeretetét, más népekkel való baráti kereskedését tudom ott prezentálni, esetleg még egy kutyabrassóira, vagy egy négy titok levesre és egy tigrissörre is meghívom. Sikerrel is jártunk, nekem sikerült a világ vezető cégeinek emblémáival fémjelzett pizsamát, papucsot, fürdőköpenyt, tréningruhát, tornacipőt és pipereeszközöket vásárolnom, hozzávetőlegesen a „kinti ár” negyedéért. Számla nélkül, ez magától értetődő, minekután az árak sem hagyták el a vérvalóság talaját. Az meg kit érdekel, hogy a puma rajtam, az lényegében egy mutáns tigrincs. Így is eredményesen villogtam snájdig nájki-tréningemben a szanatórium étkezőjében és az őszi Balaton-parton. A világ talmiságának és nevetségesen költséges hiúságának mutattunk együtt fityiszt, cinkosan összekacsintva, a kistigrisek és én.
   Most meg hallom a rossz hírt: Józsefváros polgármestere bejelentette, hogy közbenjárására a MÁV felmondta a piac üzemeltetőjének szerződését. 150 napos felmondási időről olvasok. Ó jaj, az már csak öt hónap, tigrisenként 1,25. A polgármester indoklása szerint közbiztonsági és adóhatósági szempontból is káros a piac működése. Hogy adót csalnak, számlagyárakat működtetnek, csempésznek, garancia nélküli termékek ezrei cserélnek itt gazdát, stb. A felelőséget magukról hárítva Budapest főkapitánya és az Adó- és Vámhivatal bevetési főigazgatója siettek kijelenteni: a hatósági eszközök végesek, a piac problémáját nem lehet kizárólag azokkal kezelni..!



   A piac jelenvalóját felmérni, egyidejűleg kisebb-nagyobb halaszthatatlan beszerzéseimet abszolválni kinéztem hát a Négy Tigrisre, amíg még meg van. Bitang meleg volt, ahogy már említettem, és ez, az izzadásra egyébként is hajlamos kövér biztonsági őr látványán túl csak ráerősített a Délkelet-ázsiai hangulatra. Tehát, zárat akarok venni a bejárati ajtómra és valami használható külszíni olajfestéket mázolásra, esetleg egy új szandált, az utolsókat rúgó tízéves izraeli lábbelim helyére. A piac méretei arányában alig vagyunk vevők, azok is csak úgy bóklásznak monszuni hőmérsékletben. Egy talán arabnak, lehet hogy kaukázusinak kinéző, klottgatyás, vietnámipapucsos pofa – mélyen a szemembe nézve – rögtön az első sikátor elején megkérdi: Számla kell..? Szóval, akkor a számlagyár hivatalosan bejelentkezett. Csörtetek tovább a textiles soron, mindig ugyan azon árúk ismétlődnek, minimális variációkban, hatalmas mennyiségben. Pár perccel később a számla-ajánlat megismétlődik. Ezennel egy feltűnően jól és a hely szellemétől eltérően ízlésesen öltözött roma polgártárs főszereplésével. A háttérben két összetolt széken, hátravetett fővel egy kevésbé kínai, inkább vietnámi húzta a lóbőrt. Nyílván úgy tűnik szegregálok, és rasszizmusra utaló toposzokat rejt nyelvem, de mit csináljak… évekig serénykedtem Terézváros tíz nemzeti kisebbségének ügyes-bajos kulturális kérdéseivel, egyébként, meg kollégiumi éveim tettek fogékonnyá akár az ázsiai népek pontos felismerésére. Mindazonáltal van vietnámi rokonságom és meg is fordultam Délkelet-Ázsiában. Magyarul egy büdös szót nem beszélő arab mobiltelefon-árus kioszkja mögött szír pénzváltók számolnak tetemes tömegű bankjegyet, a kebabsütő kioszkja után parfümök és apró technikai cuccok, szerszámok következnek. Körben mindenütt, unottan ülnek árujuk közelében az elsősorban kínai árusok, kezükben vagy telefonnal videoklippeket nézve, vagy az ebédet pálcikákkal lapátolva. Ilyen van kisebb? – mutatok egy ajtózárra. Egyik sem jó, hogy lehet ez. Bevésős 9,5 cm-es kell, ez mind nagyobb vagy kisebb, mintha collban lenne, nem centiben a mérete, hiába csak 900 vagy 1000 Ft.  Festék nem lenni itt! Ott menni, lenni! De hoppá, szandálok. Ez itt mennyi? Bent a városban ugyanez a szandál 2500 Ft a kínai boltokban. Mennyi venni? Hogy mennyit? Hát kettőt természetesen, egy dobozzal, azaz egy párat. Szok ocóbb! Igen, de én egy párat egy ilyet szeretnék, ez mennyi? Ety kéteszer, szok ezernyoccász! Legyen egy tehát és ezerkilencszáz, jó? Jo – mondja rezignáltan. A lábamról lekapott, széttaposott Teva-t a kezében lévő dobozba téve, azonnal az új szandálba léptem. Ez kidob, nem kell! Kössz!
   A belvárosi kulcsosboltban két passzoló zárat tesz elém az árus.  Ez hétezer, ez négyezerkilencszáz. Mi a különbség? – kérdem. Ez német, de magyar gyártmányú, ez magyar de kínai gyártmányú. Próbálja ki, majd érzi a különbséget. Éreztem. Én kérem egy önsanyargató vagyok, patrióta tendenciával és kelet felé nyitott, mint a kormányzó úr. A magyar-kínait kérem, és akkor mondom a címet a számlához. Az a nettó ár a dobozon… ha számla kell, akkor 6230 Ft… sajnos. De hát akkor miért van a 4900 ráragasztva? Háát mert mondom az a nettó ár… De mi adunk garanciát! Ez itt nem kínai piac!




Surányi András írása 

Megjegyzések