A mázli

Zrínyi Miklós, horvát bán, főnemes, költő, hadvezér, politikus, a török elleni harc egyik mindig sikeres, legendás alakja költeményeit olvasgattam, csak úgy az idő múlatátására. A honi egészségügy terézvárosi rendelőintézetének „lábászatán” vártam a soromra, sorsomra és zöld ágra vergődésemre. Hónapok óta költöztetem tetemes könyv és irattáramat volt menedékemből az újba, és nem várt, régelfelejtett kötetek kerülnek elő, akár évtizedek távlatából. Ezt a kis kötetet is csak úgy fölkaptam az egyik banánosláda tetejéről, de csak a mérete miatt, pont a zsebembe fért. Véletlenszerűen. A lábammal megesett affér egyébként nem a költözés fejleménye, ugyanezen időben viszont szerveztem egy kiállítást is, és úgy a szobrok feltételében, mint – a kiállítás zárásával, – a leszedésében segítettem a kiállító művésznőt. Olcsó poénkodásba feneklene, ha most egy sors-legendát szőnék balesetem köré, – szóval, mondom, nem teszem – de hát egy „Krisztuslevételt” vettem le, és estem le aztán a túl nehéznek bizonyuló prófétával, egy túl bizonytalannak mutatkozó székről. Az a sors-legenda, amit nem akarok szőni, az egyébként az lett volna, hogy tessék itt egy, akár papi posztra is alkalmas kohen- és levitaivadék, – ez lennék én, – és egy igen távoli rokonom bálványimádásra minden tekintetben alkalmas bronz-betonszobrával az ölemben, tört lábbal testesítem meg a mondabéli, megátkozott „bolygó zsidót”, akin Jesu ben Joszef majd kétezer éve folyamatosan bosszút áll. Az imént ezzel a billegő székkel, ami azért valljuk be, egy igencsak sunyi dolog és nem illik egy zsidó-eszénus szociálpolitikushoz, katolikus FIÚ-hoz, protestáns Istenhez és még a Koránban is említett prófétához. Jó, o.k! Én feltehetően zelóta lettem volna vagy liberális szaduceus, – akkor, ott a szabadságharc közepette – és élesen támadtam volna a nem életszerűen agitáló nácrátiakat. A Jesu-pártiakat, akik Róma-ellenesnek vélt/szánt pacifizmusukkal és mafla, éppen nem helyénvaló kozmopolitizmusukkal csak az éppen folyó zsidó felszabadító mozgalmak gyengítésében segédkeztek. Sőt, lehet, hogy én lettem volna a nacrátiak által szélsőséges militánsnak rágalmazott, latorként emlegetett Barabás, vagy az a szaducéus a másik kereszten. Ott, a saját házam kapujában sem azt mondtam volna a keresztfával ott pihenő Jesunak, amit az ezerszer átírt és továbbtoldozott mendemonda állít, hogy „Menj már, mit késlekedel?” – sőt, állítólag a kaptafával is fejbe vertem volna I.N.R.I-t. Valóságban, – és ha én lettem volna az a bizonyos Ahasvérus, – még épp lábbal, – nyilván nem ezt az ostobaságot mondom. Megmondtam volna, hogy én ugye megmondtam! Látod, nácráti barátom Jehosua ben Joszef veMiriám, békét és szeretetet hírdetsz itt a jámbor zsidóknak, meg hogy ne vonakodjunk megfizetni az adót az átkozott római rablóknak, amikor már mindenünket elvették, és zsidó rabszolgákkal zabáltatják az oroszlánokat az amfiteátrumokban. Meg milyen jó lesz nekünk ezzel szemben, majd ha már agyonverte a tolvaj-nyilas Poncius Pilátus szoldáteszkája az utolsó magunkfajtát, ott fönn a mennyek országában. Nem veszed észre, hogy ennek a baromnak a szalámipolitikájának a része vagy te is, mi is. Ránk, meg a néróista söpredékkel korrumpálódott farizeusokra hivatkozva nyírnak ki most majd téged, hogy utána rád hivatkozva nyírhassanak ki minket, mindannyiónkat. Ez van hábibi, drága Jesszusom! Látod, a báránykáid is mind hirtelen begazoltak ott a főtéren. Ja persze, „Jeruzsálemi tavasz”, reform-peszáh, meg flauerpauer-hallelúja-fényevés. Most, amikor a palotaőrség lándzsáival néztek a jámborok szembe, és a pofátlan kormányzó úr a zsidó hagyományokra hivatkozva gúnyosan megkérdezte: Legyen-é feszítés vagy ne légyen? – akkor persze ott bégetett mind, hogy „bee-beee-betáh… se jihje!”
   De nem vagyok és voltam Ahasvérus, és ígéretemhez híven sorslegendákat sem szövögetek, dehát mégis csak az orvosi rendelőbe rendelt a balszerencse. A Zrínyi kötet hátsó borítóján a költő hadvezér jelmondata: Sors bona, nihil aliud /Jó szerencse, semmi más/.  Mi az hogy jó? – így a fordításban. A szerencse az eleve jó, gondoltam eddig, ám lehet, ez a kifejezés csak egy semleges fogalom volt, mint a héber mázál, ami lehetett jó és rossz is. A lényeg, a szép nagy padlizsánra emlékeztető és kegyetlenül fájó felbokám, melyet itt kicsit gondterhelten méregetek, együtt az ajtón föltüntetett törökös névvel. Török vagy kurd lehet ez a láb-orvos, de lehet ez a név akár pakisztáni vagy indiai is. Püff neki, sorsszerűség ez tán. Pedig isten a tanúm, hogy nem hiszek benne! Épp itt van Zrínyi „Szigeti veszedelme” nyitva az ölemben, a századik versnél, melyben Szulejmán hatalmas török-seregének összetétele soroltatik és említést nyer, hogy még indusok is vannak a hadseregben, bár sem nem alatvalók, sem nem muzulmánok, csak a magyarok vesztét akarják a helyszínen megélni. „Mert szép Indus vizén tul török nem lakik, Sem ü császárjoknak soha nem adózik, Mégis ide jüve király Atapalik, Mert látni akarja, keresztény mint romlik.” No lám, az első katasztrófatúristák. Bent valóban egy feltételezhetően a tanulmányait Magyarországon abszolváló és hazánkban maradó, indiai származású doktor van.  A számítógépen nézi a röntgenképet. „Magának mázli van, nem fraktúra!” – mondja, kenőcsöt és tablettákat ír fel. Egy borogatással még kint darvadozok egy kicsit, Zrínyi bánt olvasgatva. Meglepően gyakran használja a fátum szót. Minden jel szerint hitt az életet meghatározó eleve elrendelt végzetben. A latin „sors” szót csak jelmondatában írja le, a fátumot használja a „veszedelemben” helyette, a „sors” bemagyarítására feltehetőleg később került sor. A patikában végre bizonyítást nyer, vannak dolgok, amikre nem lehetünk hatással, ezek csak úgy maguktól vannak, vagy megtörténnek velünk vagy nélkülünk. Nevezhetik ezt páran sorsnak, ők kifizetik a majd kétezer forintot a 40 gramm kenőcsért, melynek a 99%-a egyszerű vazelin, és a négy ezret a húsz tablettáért. Én ezt tiszta balsorsnak nevezem, és tudatosan nem váltom be a receptet. A fatalisták állítják nincs jó vagy balsors csak sors van, mert valamire a rossz is használható, okulásra például biztosan. Átbicegek hát srégvizávi a gyógynövényboltba és megveszem az azonos hatóanyagú negyedliteres szert 800 forintért. Lehet, hogy egy erő, egy nagyobb mátrix, – mely működésében mi csak statiszták vagyunk – kényszerít bennünket, de minden, amit teszünk, végül is saját elhatározásunkon múlik. Megszokjuk a sorsszerű történéseket, azon belül kialakul magaviseletünk a fennmaradó szabad mozgástérben. Kikristályosodik idővel egy állófront, kiismerjük magunk és a minket körülvevő dolgok sorsait, a sors meg kiismeri harcmodorunkat. Anyám egyik sorcsatájának folyamatos opponenseként pártoltam, a hűtőszekrényben hetek óta búslakodó és száradozó sajt eltüntetését. Anyám töretlenül állította, annak a sajtnak semmi baja, csak a széle kissé penészes, de ez az ő természetes sorsa. Amúgy meg sebaj, le lehet azt vágni és kész, ott van megette a makulátlan, az igazi sorsszerű sajt. Lepergett róla népszerű tudományos előadásom a penész sorsszerűségéről, mely az idő-sajt-állag szentháromság produktuma. Az a bizonyos széli penész, az nem más, mint annak a jele, hogy ez a belülről építkező penész elérte saját hatókörének maximumát, a sajtküszöböt. Aki azt levágja, nem hogy nem szabadult meg a penésztől, hanem ráadásul az igazi penész epicentrumához került még közelebb.

   Szóval mázlisták vagyunk a mázl tov és a mázl ráá közlekedő edényeiben. Testközelben a képlékeny sorsot csak akkor észleljük, mikor már megkötött, mint a gipsz. A keverésénél nem voltunk ott, vagy bár ott voltunk, de fogalmunk sem volt, hogy az a gipsz a mi, percek múlva kettétörő lábunkra fog kerülni. Én most megúsztam. Zrínyi nem. A száz bajt vívó hadfit sorsa egy vadászati baleset képében érte utol. A szkeptikusok szerint Zrínyi végzete a földön terveztetett, és a bécsi udvar bérgyilkosa lőtte orozva agyon.
Surányi András Írása

Megjegyzések