Vándormotívum
Vándormotívum
Az Internet egy hatalmas sztráda, melyen tengersokan vándorolunk a csúcsforgalomban… No, ennél elcsépeltebb, bombasztikusabb közhellyel és ál-bölcsességgel aligha lehetett volna ezen az indiánnyári délutánon előhozakodnom. De hát végül is attól közhely egy közhely, mert hogy igaz. Vándorolgatunk tehát nap, mint nap, és tesszük ezt – mi sem természetesebb – ülve. Már-már rutinosan siklunk át a bezuhanó megnyilatkozások túlnyomó többségén és ugyanilyen otthonos jártassággal, írogatunk pillanatnyi szellemi és fizikai állapotunknak megfelelő félperceseket, de többnyire inkább csak tíz másodperceseket, vagy dobjuk ki tömegesen az értesítőket a Net-társak éppeni megnyilvánulásairól. Felröppen egy hír, megkapom húsz különböző helyről ugyanazt a cikket, amit az éjszaka már megkaptam a hírforrás médiaszolgálatától, egy hetilaptól. Erre megfontoltan, körültekintően, magamra kényszeríttet higgadtsággal reagálok, nehogy áthágjam a demokrácia játékszabályait, melyek engem is védeni hivatottak. Már ismernek és én is ismerem a többieket, a fogáskeresésen már túl vagyunk. A poénkodást és a vaskosabb reakciókat megőrzöm a kisebb érdekcsoportokat összekovácsoló posztoknak. Itt nincsenek komoly következményei a rosszul elsült poénoknak, illetve a nyilvánosság kizárásával is tisztázni lehet a félreértéseket. Itt figyeltem fel a vándormotívumok felvirágzására, hogy ne mondjam elburjánzására. Hónapokkal ezelőtt hívott fel egy barátom külföldről, hogy most azonnal mondjam meg, hogy mit csinált tulajdonképpen a „mádi zsidó”, de most ne poénkodjak, hogy filmet Holywoodban, hanem hogy miről szól ez a mondás, illetve mit mond ez a szólás. És ez most jó-e a zsidóknak vagy nem? Hát, ezt Zuglóban úgy mondták: „ott vagyunk, ahol a mádi zsidó..” és a zuglói mondakörben ez körülbelül annyit szándékozott kifejezni: nagy hű-hó után ugyanott tartunk, mint annak előtte. Miért mádi a zsidó és jól jön-e ki ebből a kiszólásból? Én úgy emlékszem, leragadt valamilyen kocsmában megtervezni a napját, aztán onnan ment másnap haza… valami ilyesmi dereng – válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel. Hazatérve azonnal beütöttem a gépbe: MÁDI ZSIDÓ. Pillanatok alatt kiderült, széles tömegek problémája ez és több legenda is élteti. Összegezve: sok fáradsággal keveset elérni egy fontos ügyben, és a mádi illetőségű zsidó kifejezetten szimpatikus, ha nem is szerencsés szereplője e történetnek, mert elalszik hajnalban a szekéren, melyet a tréfás zombori legények visszafordítanak Mád felé, ahol a főszereplő dolgavégezetlenül ébred és elszenvedi a róla faragott mondást. Ezt tehát megoldottuk volna, és Horvátországban nyaraló, aggódó hitsorsosunk is megnyugodhatott, hogy a felemlített anekdota reá sem vethet rossz fényt.
Nem sokkal később egy rövid, de heves nettes pengeváltás során vitapartnerem „tapintatosan” rá szerette volna irányítani a szélesebb közönség figyelmét sémi származásomra, és az „ott tartasz, mint a makói zsidó..” fordulatot tartotta erre rendkívül alkalmasnak. Kaptam a lehetőségen és úgy tanárosan végigvertem rajta: „ez, barátom, egy eltévelygett vándormotívum és nem is tudom, hogy fog ez a makói zsidó Jeruzsálembe eljutni”. Mi, ismerjük a szólást: „messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”. Azt is tudjuk milyen messze is van Makó Jeruzsálemtől, viszont a közhiedelemmel ellentétben azt is, hogy a szóban forgó Makónak semmi köze a hagymájáról híres, Csongrád megyei városkához. II. Endre királyunk, a „Szentföld” felszabadítására indult seregében volt tudni illik egy Makó nevezetű vitéz, akinek már az induló hajón sikerült úgy berúgnia, hogy Split tornyait vélte Jeruzsálemnek, ahová persze sosem érkezett meg. Akkóba is elvándorolt a motívum, mi szerint szintén nem józan vitézek vélték úgy, hogy ott érték el Jeruzsálemet. Ők is "messze voltak, mint Akko Jeruzsálemtől!". Gyakori azonosságok, számos hangzási és formai egyezés vagy egyszerű félreértés sejtet valami eltűnt egységet, egy közös kultúra és anekdotakincs emlékét, legalább is a népi fantázia számára. Nem várt helyen, Lipóciában viszont, egy bizonyíthatóan valódi, klasszikus vándormotívumra bukkantam. Az antiszemiták által „egyoldalú etnikai összetételű” kerületnek mondott Újlipótváros egyik utcájában tüntetést rendeztek. Az ok egy kultúraéhes ifjú hölgy volt, aki richtig egy általa is „zsidónak” titulált jegyirodájában akart minden áron jegyet venni egy Hungarica nevezetű, deklaráltan szélsőjobboldali együttes koncertjére. Nem kapott és a későbbiekben persze fel is gyújtották az irodát Molotov-koktélokkal, ahogy ezt ilyenkor illik. Ez volt az apropó, hogy belehallgassak a nevezett együttes zenéjébe a Youtube-on, ekkor akadtam egy másik igencsak elkötelezett együttes, a Kárpátia egy dalára. Trianonont gyászolta a tánczenekar meglepő módon az izraeli himnusz, a Há’tikvá-ra nagyon emlékeztető dallamokkal. Nem hagyott nyugodni a dolog, ezért a végére jártam: a La Mantovana, egy reneszánszkori talján melódia, mely Saint Saens-t és Smetana-t is megihlette, de volt zsoltár, sőt lengyel és ukrán népdal is, hogy végül egy moldvai román variánsból a zsidó állam himnuszává lehessen; szóval, mindig van Remény. Nem így gondolták a hatvanas évek Kairójában, itt a Magyar Vasutasok Szimfonikus Zenekara zendített hihetetlen naivan és kékszeműen rá Smetana Moldvájára, s lett ebből kolosszális botrány, minekután a zenekar is dicstelenül kényszerült távozni a fáraók földjéről. Egy-egy vándormotívum útjai szinte kifürkészhetetlenek, de Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is megpróbálkozott a motívum-vándoroltatással. A zsidó viccek már számos pszichológiai tanulmány tárgyát képezték, ezekből is tanulva megállapítható, hogy a zsidók nem igazán szeretik, ha viccelődnek rajtuk. Megelőzve ezért a rosszindulatú gúnyolódókat és rágalmazókat, kivesznek az ellenség szájából minden érvet és maguk fogalmazták meg, az életük viszontagságaiból és a társadalom környezeti ártalmaiból származó tanulságokat, tömör és csattanós formában. A miniszterelnök úr nem átalotta eme zsidó önirónia szülte igazságokat a saját javára fordítani. Az általam olvasott hírportál szerint egy Kohn és Grün-viccel tolmácsolta a jobboldali politikusokból és értelmiségiekből álló hallgatóság előtt a devizahiteleseket érintő, fix árfolyamú végtörlesztésre vonatkozó döntésének esszenciáját. Az elnöki szóvivő előtte még azt ecsetelte érzékletesen, hogy nem adósnak jó lenni, hanem hitelezőnek. Az államfő egy zsidóviccel igyekezett az ellenkezőjét és rendelkezéseinek helyes voltát igazolni. Kohn a szemét nem tudja lehunyni, csak forgolódik az ágyban. Kérdi is a felesége, mi ennek az oka. Kohn erre töredelmesen bevallja, hogy roppant összeggel tartozik Grünnek, és képtelen megadni. Felesége erre átmegy Grünékhez és elmondja, hogy a férje a csőd szélén áll, majd hazajön és azt mondja Kohnnak: Na, már aludhatsz nyugodtan, mostantól forgolódjon a Grün álmatlanul. Az újraértelmezett vándormotívum üzenete, – hogy a gonosz bankokat kínozza csak az álmatlanság – érdekes, főleg Kohnék szájából, amikor a jobboldali sajtó nem győzi sugallani a bankok és a külföldi tőke „zsidó” mivoltát. Tovább vándorolhatna már ez a motívum innen…
Surányi András
Az Internet egy hatalmas sztráda, melyen tengersokan vándorolunk a csúcsforgalomban… No, ennél elcsépeltebb, bombasztikusabb közhellyel és ál-bölcsességgel aligha lehetett volna ezen az indiánnyári délutánon előhozakodnom. De hát végül is attól közhely egy közhely, mert hogy igaz. Vándorolgatunk tehát nap, mint nap, és tesszük ezt – mi sem természetesebb – ülve. Már-már rutinosan siklunk át a bezuhanó megnyilatkozások túlnyomó többségén és ugyanilyen otthonos jártassággal, írogatunk pillanatnyi szellemi és fizikai állapotunknak megfelelő félperceseket, de többnyire inkább csak tíz másodperceseket, vagy dobjuk ki tömegesen az értesítőket a Net-társak éppeni megnyilvánulásairól. Felröppen egy hír, megkapom húsz különböző helyről ugyanazt a cikket, amit az éjszaka már megkaptam a hírforrás médiaszolgálatától, egy hetilaptól. Erre megfontoltan, körültekintően, magamra kényszeríttet higgadtsággal reagálok, nehogy áthágjam a demokrácia játékszabályait, melyek engem is védeni hivatottak. Már ismernek és én is ismerem a többieket, a fogáskeresésen már túl vagyunk. A poénkodást és a vaskosabb reakciókat megőrzöm a kisebb érdekcsoportokat összekovácsoló posztoknak. Itt nincsenek komoly következményei a rosszul elsült poénoknak, illetve a nyilvánosság kizárásával is tisztázni lehet a félreértéseket. Itt figyeltem fel a vándormotívumok felvirágzására, hogy ne mondjam elburjánzására. Hónapokkal ezelőtt hívott fel egy barátom külföldről, hogy most azonnal mondjam meg, hogy mit csinált tulajdonképpen a „mádi zsidó”, de most ne poénkodjak, hogy filmet Holywoodban, hanem hogy miről szól ez a mondás, illetve mit mond ez a szólás. És ez most jó-e a zsidóknak vagy nem? Hát, ezt Zuglóban úgy mondták: „ott vagyunk, ahol a mádi zsidó..” és a zuglói mondakörben ez körülbelül annyit szándékozott kifejezni: nagy hű-hó után ugyanott tartunk, mint annak előtte. Miért mádi a zsidó és jól jön-e ki ebből a kiszólásból? Én úgy emlékszem, leragadt valamilyen kocsmában megtervezni a napját, aztán onnan ment másnap haza… valami ilyesmi dereng – válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel. Hazatérve azonnal beütöttem a gépbe: MÁDI ZSIDÓ. Pillanatok alatt kiderült, széles tömegek problémája ez és több legenda is élteti. Összegezve: sok fáradsággal keveset elérni egy fontos ügyben, és a mádi illetőségű zsidó kifejezetten szimpatikus, ha nem is szerencsés szereplője e történetnek, mert elalszik hajnalban a szekéren, melyet a tréfás zombori legények visszafordítanak Mád felé, ahol a főszereplő dolgavégezetlenül ébred és elszenvedi a róla faragott mondást. Ezt tehát megoldottuk volna, és Horvátországban nyaraló, aggódó hitsorsosunk is megnyugodhatott, hogy a felemlített anekdota reá sem vethet rossz fényt.
Nem sokkal később egy rövid, de heves nettes pengeváltás során vitapartnerem „tapintatosan” rá szerette volna irányítani a szélesebb közönség figyelmét sémi származásomra, és az „ott tartasz, mint a makói zsidó..” fordulatot tartotta erre rendkívül alkalmasnak. Kaptam a lehetőségen és úgy tanárosan végigvertem rajta: „ez, barátom, egy eltévelygett vándormotívum és nem is tudom, hogy fog ez a makói zsidó Jeruzsálembe eljutni”. Mi, ismerjük a szólást: „messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”. Azt is tudjuk milyen messze is van Makó Jeruzsálemtől, viszont a közhiedelemmel ellentétben azt is, hogy a szóban forgó Makónak semmi köze a hagymájáról híres, Csongrád megyei városkához. II. Endre királyunk, a „Szentföld” felszabadítására indult seregében volt tudni illik egy Makó nevezetű vitéz, akinek már az induló hajón sikerült úgy berúgnia, hogy Split tornyait vélte Jeruzsálemnek, ahová persze sosem érkezett meg. Akkóba is elvándorolt a motívum, mi szerint szintén nem józan vitézek vélték úgy, hogy ott érték el Jeruzsálemet. Ők is "messze voltak, mint Akko Jeruzsálemtől!". Gyakori azonosságok, számos hangzási és formai egyezés vagy egyszerű félreértés sejtet valami eltűnt egységet, egy közös kultúra és anekdotakincs emlékét, legalább is a népi fantázia számára. Nem várt helyen, Lipóciában viszont, egy bizonyíthatóan valódi, klasszikus vándormotívumra bukkantam. Az antiszemiták által „egyoldalú etnikai összetételű” kerületnek mondott Újlipótváros egyik utcájában tüntetést rendeztek. Az ok egy kultúraéhes ifjú hölgy volt, aki richtig egy általa is „zsidónak” titulált jegyirodájában akart minden áron jegyet venni egy Hungarica nevezetű, deklaráltan szélsőjobboldali együttes koncertjére. Nem kapott és a későbbiekben persze fel is gyújtották az irodát Molotov-koktélokkal, ahogy ezt ilyenkor illik. Ez volt az apropó, hogy belehallgassak a nevezett együttes zenéjébe a Youtube-on, ekkor akadtam egy másik igencsak elkötelezett együttes, a Kárpátia egy dalára. Trianonont gyászolta a tánczenekar meglepő módon az izraeli himnusz, a Há’tikvá-ra nagyon emlékeztető dallamokkal. Nem hagyott nyugodni a dolog, ezért a végére jártam: a La Mantovana, egy reneszánszkori talján melódia, mely Saint Saens-t és Smetana-t is megihlette, de volt zsoltár, sőt lengyel és ukrán népdal is, hogy végül egy moldvai román variánsból a zsidó állam himnuszává lehessen; szóval, mindig van Remény. Nem így gondolták a hatvanas évek Kairójában, itt a Magyar Vasutasok Szimfonikus Zenekara zendített hihetetlen naivan és kékszeműen rá Smetana Moldvájára, s lett ebből kolosszális botrány, minekután a zenekar is dicstelenül kényszerült távozni a fáraók földjéről. Egy-egy vándormotívum útjai szinte kifürkészhetetlenek, de Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is megpróbálkozott a motívum-vándoroltatással. A zsidó viccek már számos pszichológiai tanulmány tárgyát képezték, ezekből is tanulva megállapítható, hogy a zsidók nem igazán szeretik, ha viccelődnek rajtuk. Megelőzve ezért a rosszindulatú gúnyolódókat és rágalmazókat, kivesznek az ellenség szájából minden érvet és maguk fogalmazták meg, az életük viszontagságaiból és a társadalom környezeti ártalmaiból származó tanulságokat, tömör és csattanós formában. A miniszterelnök úr nem átalotta eme zsidó önirónia szülte igazságokat a saját javára fordítani. Az általam olvasott hírportál szerint egy Kohn és Grün-viccel tolmácsolta a jobboldali politikusokból és értelmiségiekből álló hallgatóság előtt a devizahiteleseket érintő, fix árfolyamú végtörlesztésre vonatkozó döntésének esszenciáját. Az elnöki szóvivő előtte még azt ecsetelte érzékletesen, hogy nem adósnak jó lenni, hanem hitelezőnek. Az államfő egy zsidóviccel igyekezett az ellenkezőjét és rendelkezéseinek helyes voltát igazolni. Kohn a szemét nem tudja lehunyni, csak forgolódik az ágyban. Kérdi is a felesége, mi ennek az oka. Kohn erre töredelmesen bevallja, hogy roppant összeggel tartozik Grünnek, és képtelen megadni. Felesége erre átmegy Grünékhez és elmondja, hogy a férje a csőd szélén áll, majd hazajön és azt mondja Kohnnak: Na, már aludhatsz nyugodtan, mostantól forgolódjon a Grün álmatlanul. Az újraértelmezett vándormotívum üzenete, – hogy a gonosz bankokat kínozza csak az álmatlanság – érdekes, főleg Kohnék szájából, amikor a jobboldali sajtó nem győzi sugallani a bankok és a külföldi tőke „zsidó” mivoltát. Tovább vándorolhatna már ez a motívum innen…
Surányi András
Megjegyzések