Magyarán szólva…
Magyarán szólva…
A véres üldözések melyek miatt először az askenáziak Németországból, majd a szefárdok Spanyolországból és Portugáliából menekülni kényszerültek, az akkori Magyarországon nem fordultak elő. Igaz, a Habsburgok nem nézték jó szemmel a zsidók aránylag felhőtlen viszonyát a törökkel a háborúk idején, – Mária Terézia ki is tiltotta a zsidókat Budáról és „türelmi adót” vetett ki a magyarországi hitközségekre – de fia II. József már a zsidóságot is bevonta a felvilágosodott abszolutizmus reformjaiba. Zsidó elemi iskolákat állítottak fel, de a szabad költözés, az iparűzés és a földművelés joga is a „kalapos király” rendeleteinek hozadéka.
Pár héttel ezelőtti pesti sétánk helyszíne éppen a II.József alatt, az anyacsászárnőről 1777-ben elnevezett – akkori Theresien Stadt – mai Terézváros, a későbbi pesti Broadway, a terézvárosi Nagymező utca volt. A zsidók eleinte határozottan azért telepedtek Terézvárosba, mert Pestre nem költözhettek be, és az új kerület közvetlenül a városfalon kívül húzódott. Itt, a Königgasse, a mai Király utca környéke egy kis stételévé alakult, ahol a birodalom összes nyelve fel-fel csendült, de elsősorban a német és a jiddis, a magyar akkor még szinte egyáltalán nem. Az 1840-es törvények már megadták a szabad lakhatást, az ingatlanszerzés, gyáralapítás jogát is, bár a teljes recepció még váratott magára 1895-ig. A pesti hitközség – a pesti zsidóság szinte kizárólag a terézvárosi volt – kezdeményezésére viszont már 1842-ben megalakult a MIKÉFE. A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelődési Egyesület élenjárt a magyarosodásban, és az ipar és a földművelés tudományát is ő kezdte zsidóság körében terjeszteni. Méltán állapíthatta meg Pest alpolgármestere a negyvenes évek elején, hogy „a zsidó tanulók nemcsak szorgalomról és szép haladásról, hanem a magyar nyelvben szerzett ismereteikről is adtak bizonyítékot”. Ha pesti zsidóság elkötelezettségét a magyar nyelv irányában ecsetelnünk kéne, Baumann Károly életével illusztrálhatnánk ezt a legfényesebben.
Baumann Carl Grünbaumként látja meg a világot. Vendéglős apja korai halála tizenhárom évesen családfenntartóvá teszi. Nyomdászinasnak áll, de közben a világot jelentő deszkák után vágyódik. Ez a vágya már tizennégy éves korában teljesül a legendás Kék Macskában, ahol napi egy forintért lép fel. Alig húszévesen a Király utcai Armin Mulató színpadán játszik, egy évvel rá már a Folies Caprices komikusa, 1898-ban a már magyarul is játszó Somossy Orfeumban lép fel. Követi Somossyt Király utcai orfeumába is, majd visszatér a Nagymező utcába Waldmann Orfeumába. Itt alapítja meg, mint kupléénekes a műfaj magyarnyelvű változatát, tudatosan bizonyítva, hogy magyar nyelven is lehet varietét és kabarét csinálni. Zerkovicz Bélával megteremtik a „honi sanzont”, a magyar dalt és ezzel előkészítik a terepet a magyar nyelvű kabaré számára is. Az öt Baumann-gyerek már a Kőmíves névre hallgatott. Kőmives Erzsi és Kőmives Sándor később a magyar színészet legjobbjai közé tatoztak. A cikk szerzőjével hasonló korúak talán még emlékeznek a Kömíves Sándor hangján megszólaló Moha Bácsi-ra, a törpére, aki az ötvenes/hatvanas évek rádiójából szólt a gyermekekhez hétről-hétre.
A fiatal bécsi színész, Siegismund Feld is a magyar nyelv mellett tette le a voksot. A Városligetben épített színházat, és bár tíz éven keresztül német nyelvű előadásokat tartott, 1889-ban közhírré tette, hogy színházát „magyarosítja”, azaz minden tekintetben a magyar ajkú közönség szolgálatába állítja. A Feldéhez hasonló nemes jóindulat vezette az 1890-ben, a Schramek vendéglőben – zömében zsidó felszolgálókból – alakult Magyar Pincér Asztaltársaságot. Negyven, mindenre elszánt felszolgáló-hazafi kötött itt szövetséget a vendéglátóipar nyelvének magyarosítására. Így fellegzett be a Wiener Schnitzel-nek, ami bécsiszelet néven kezdte új hazai karrierjét.
A Honfoglalás ezredik évfordulója körül a német szóra amúgy is rájárt a rúd. Az országgyűlésben egymást követték az interpellációk a magyarosítás mellett. 1895-ben már Perczel belügyminiszter rendelete kötelezte a mulatók és varieték tulajdonosait a felerészt magyar nyelvű műsorok adására. Ez a gyakorlatban nem valósult meg, mint ahogy a lakosság sem vált az egyik napról a másikra magyarnyelvűvé. Budapest lakóinak talán 40 %-a beszélt akkor magyarul, az első sorban zsidó lakosságú Terézváros esetében ez 20% volt. A németnek kedvező számadat ellenére többnyire a magyar nyelv rugalmatlanságát és kifejezéstelen mivoltát hozták fel a rendelet megszegői kifogásként, ugyanakkor szabályos mozgalom indult, a túlnyomó többségben német nyelvű dalárdák, zengerájok, orfeumok, és zenés kávéházak ellen. Állandóvá váltak a diákság nem egyszer antiszemita akciókba torkolló megmozdulásai is. Ötven egyetemista foglalta el - példának okáért - a Király utcai Három Grádicsot, Mandl Albert nívós mulatóját. Mandl „Moni” néven a Folies Caprice-ben és a Somossy Orfeumban lépett fel ennek előtte, és mint kupléénekes komoly népszerűségre tett szert Pest-szerte. Itt is német nyelven folyt a műsor, hisz a publikum zöme is németül beszélt. A joghallgatók az egyik előadás csúcsán az asztalok tetejére hágtak, elénekelték a Kossuth-nótát, majd távoztak. A rákövetkező napon már vagy száz diák követelte a magyarnyelvű műsort és mindennapos demonstrációval fenyegettek. A dologból rendőri intézkedés lett, azaz egy-egy nap zárka és tíz korona büntetés a hangadó diákoknak. Mandl egyébként önként vállalta, hogy a továbbiakban, a műsor felében magyar darabokat tűz műsorra. Ekkor keveredett Grüner Jakab, a Király utcai Tátra Mulató tulajdonosa is, ugyanazon diákokkal konfliktusba. A tizenkét tagú női énekkar itt is németül szólalt meg, sértve nemzeti érzéseiben a hazafias ifjúságot, ám Grünerben emberükre találtak. A vendégszereplő svéd erőművész, Muldon és társulata, illetve a biliárddákókkal felszerelkezett pincérek, együtt szörnyen ellátták a nyelvőrök baját. Az egyik helybenhagyott egyetemista apja - az Államvasutak egyik hatalmassága - bosszút esküdött és nyomozásba kezdett. A nemzeti érzelmű és sértett apa rövid kutakodás után kiderítette, hogy itt nem csak németül énekeltek, de illegálisan fogadtak lóversenyre is. Súlyosbították a tényállást a szokatlanul könnyű öltözékű hölgyek, akikről bebizonyosodott, hogy nem értenek a lósporthoz. A rendőrkapitány személyesen olvasta fel a „A kéjnőkről” című paragrafust, ezzel is tanúságot téve a magyar nyelv mellett: Köteles a kéjnő utczai csavargástól és minden illetlen, szemérmetlen magaviselettől nyilvános helyen tartózkodni. Közillemet sértő ruházatot nyilvános helyen viselni és kibontott hajjal és szembeötlő módon kitakart mellel az utczára kimenni tilos…
Ezek száztíz évvel ezelőtti történetek, amikor románok a tót atyafiakkal, németek a zsidókkal magyarosodtak versenyt és tették együtt visszafordíthatatlanná a Monarchia keleti fővárosában a magyar nyelv térnyerését. Legközelebb a jövő héten kezdődő a 2011-es népszámlálás ürügyén tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy nem okoz számunkra problémát egyszerre zsidónak és magyarnak lenni.
Surányi András
A véres üldözések melyek miatt először az askenáziak Németországból, majd a szefárdok Spanyolországból és Portugáliából menekülni kényszerültek, az akkori Magyarországon nem fordultak elő. Igaz, a Habsburgok nem nézték jó szemmel a zsidók aránylag felhőtlen viszonyát a törökkel a háborúk idején, – Mária Terézia ki is tiltotta a zsidókat Budáról és „türelmi adót” vetett ki a magyarországi hitközségekre – de fia II. József már a zsidóságot is bevonta a felvilágosodott abszolutizmus reformjaiba. Zsidó elemi iskolákat állítottak fel, de a szabad költözés, az iparűzés és a földművelés joga is a „kalapos király” rendeleteinek hozadéka.
Pár héttel ezelőtti pesti sétánk helyszíne éppen a II.József alatt, az anyacsászárnőről 1777-ben elnevezett – akkori Theresien Stadt – mai Terézváros, a későbbi pesti Broadway, a terézvárosi Nagymező utca volt. A zsidók eleinte határozottan azért telepedtek Terézvárosba, mert Pestre nem költözhettek be, és az új kerület közvetlenül a városfalon kívül húzódott. Itt, a Königgasse, a mai Király utca környéke egy kis stételévé alakult, ahol a birodalom összes nyelve fel-fel csendült, de elsősorban a német és a jiddis, a magyar akkor még szinte egyáltalán nem. Az 1840-es törvények már megadták a szabad lakhatást, az ingatlanszerzés, gyáralapítás jogát is, bár a teljes recepció még váratott magára 1895-ig. A pesti hitközség – a pesti zsidóság szinte kizárólag a terézvárosi volt – kezdeményezésére viszont már 1842-ben megalakult a MIKÉFE. A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelődési Egyesület élenjárt a magyarosodásban, és az ipar és a földművelés tudományát is ő kezdte zsidóság körében terjeszteni. Méltán állapíthatta meg Pest alpolgármestere a negyvenes évek elején, hogy „a zsidó tanulók nemcsak szorgalomról és szép haladásról, hanem a magyar nyelvben szerzett ismereteikről is adtak bizonyítékot”. Ha pesti zsidóság elkötelezettségét a magyar nyelv irányában ecsetelnünk kéne, Baumann Károly életével illusztrálhatnánk ezt a legfényesebben.
Baumann Carl Grünbaumként látja meg a világot. Vendéglős apja korai halála tizenhárom évesen családfenntartóvá teszi. Nyomdászinasnak áll, de közben a világot jelentő deszkák után vágyódik. Ez a vágya már tizennégy éves korában teljesül a legendás Kék Macskában, ahol napi egy forintért lép fel. Alig húszévesen a Király utcai Armin Mulató színpadán játszik, egy évvel rá már a Folies Caprices komikusa, 1898-ban a már magyarul is játszó Somossy Orfeumban lép fel. Követi Somossyt Király utcai orfeumába is, majd visszatér a Nagymező utcába Waldmann Orfeumába. Itt alapítja meg, mint kupléénekes a műfaj magyarnyelvű változatát, tudatosan bizonyítva, hogy magyar nyelven is lehet varietét és kabarét csinálni. Zerkovicz Bélával megteremtik a „honi sanzont”, a magyar dalt és ezzel előkészítik a terepet a magyar nyelvű kabaré számára is. Az öt Baumann-gyerek már a Kőmíves névre hallgatott. Kőmives Erzsi és Kőmives Sándor később a magyar színészet legjobbjai közé tatoztak. A cikk szerzőjével hasonló korúak talán még emlékeznek a Kömíves Sándor hangján megszólaló Moha Bácsi-ra, a törpére, aki az ötvenes/hatvanas évek rádiójából szólt a gyermekekhez hétről-hétre.
A fiatal bécsi színész, Siegismund Feld is a magyar nyelv mellett tette le a voksot. A Városligetben épített színházat, és bár tíz éven keresztül német nyelvű előadásokat tartott, 1889-ban közhírré tette, hogy színházát „magyarosítja”, azaz minden tekintetben a magyar ajkú közönség szolgálatába állítja. A Feldéhez hasonló nemes jóindulat vezette az 1890-ben, a Schramek vendéglőben – zömében zsidó felszolgálókból – alakult Magyar Pincér Asztaltársaságot. Negyven, mindenre elszánt felszolgáló-hazafi kötött itt szövetséget a vendéglátóipar nyelvének magyarosítására. Így fellegzett be a Wiener Schnitzel-nek, ami bécsiszelet néven kezdte új hazai karrierjét.
A Honfoglalás ezredik évfordulója körül a német szóra amúgy is rájárt a rúd. Az országgyűlésben egymást követték az interpellációk a magyarosítás mellett. 1895-ben már Perczel belügyminiszter rendelete kötelezte a mulatók és varieték tulajdonosait a felerészt magyar nyelvű műsorok adására. Ez a gyakorlatban nem valósult meg, mint ahogy a lakosság sem vált az egyik napról a másikra magyarnyelvűvé. Budapest lakóinak talán 40 %-a beszélt akkor magyarul, az első sorban zsidó lakosságú Terézváros esetében ez 20% volt. A németnek kedvező számadat ellenére többnyire a magyar nyelv rugalmatlanságát és kifejezéstelen mivoltát hozták fel a rendelet megszegői kifogásként, ugyanakkor szabályos mozgalom indult, a túlnyomó többségben német nyelvű dalárdák, zengerájok, orfeumok, és zenés kávéházak ellen. Állandóvá váltak a diákság nem egyszer antiszemita akciókba torkolló megmozdulásai is. Ötven egyetemista foglalta el - példának okáért - a Király utcai Három Grádicsot, Mandl Albert nívós mulatóját. Mandl „Moni” néven a Folies Caprice-ben és a Somossy Orfeumban lépett fel ennek előtte, és mint kupléénekes komoly népszerűségre tett szert Pest-szerte. Itt is német nyelven folyt a műsor, hisz a publikum zöme is németül beszélt. A joghallgatók az egyik előadás csúcsán az asztalok tetejére hágtak, elénekelték a Kossuth-nótát, majd távoztak. A rákövetkező napon már vagy száz diák követelte a magyarnyelvű műsort és mindennapos demonstrációval fenyegettek. A dologból rendőri intézkedés lett, azaz egy-egy nap zárka és tíz korona büntetés a hangadó diákoknak. Mandl egyébként önként vállalta, hogy a továbbiakban, a műsor felében magyar darabokat tűz műsorra. Ekkor keveredett Grüner Jakab, a Király utcai Tátra Mulató tulajdonosa is, ugyanazon diákokkal konfliktusba. A tizenkét tagú női énekkar itt is németül szólalt meg, sértve nemzeti érzéseiben a hazafias ifjúságot, ám Grünerben emberükre találtak. A vendégszereplő svéd erőművész, Muldon és társulata, illetve a biliárddákókkal felszerelkezett pincérek, együtt szörnyen ellátták a nyelvőrök baját. Az egyik helybenhagyott egyetemista apja - az Államvasutak egyik hatalmassága - bosszút esküdött és nyomozásba kezdett. A nemzeti érzelmű és sértett apa rövid kutakodás után kiderítette, hogy itt nem csak németül énekeltek, de illegálisan fogadtak lóversenyre is. Súlyosbították a tényállást a szokatlanul könnyű öltözékű hölgyek, akikről bebizonyosodott, hogy nem értenek a lósporthoz. A rendőrkapitány személyesen olvasta fel a „A kéjnőkről” című paragrafust, ezzel is tanúságot téve a magyar nyelv mellett: Köteles a kéjnő utczai csavargástól és minden illetlen, szemérmetlen magaviselettől nyilvános helyen tartózkodni. Közillemet sértő ruházatot nyilvános helyen viselni és kibontott hajjal és szembeötlő módon kitakart mellel az utczára kimenni tilos…
Ezek száztíz évvel ezelőtti történetek, amikor románok a tót atyafiakkal, németek a zsidókkal magyarosodtak versenyt és tették együtt visszafordíthatatlanná a Monarchia keleti fővárosában a magyar nyelv térnyerését. Legközelebb a jövő héten kezdődő a 2011-es népszámlálás ürügyén tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy nem okoz számunkra problémát egyszerre zsidónak és magyarnak lenni.
Surányi András
Megjegyzések