Hitel alma

Magyarország, a hitel és hogy alma… mostanság hálás téma, de az az ügy még nincs lefutva… Nekem a régmúlt jutott az eszembe, pontosabban volt szobatársam. Barátom Altenbulag, Mongólia akkor egyetlen egyetemének rektorának unokaöccse volt, és az ebből fakadó elvárásoknak megfelelően mintaszerű kádergyerek. Tekintettel mongol ismerőseim számának gyér mivoltára, egyértelműen ő volt eddigi életem leghitelesebb mongolja, bár konkurensek hiányában más esélyes nemigen jött szóba. A nem túl nagy kollégiumi szobát akkor is szíves-örömest osztottam meg vele, ha efelől hiteltelenek is tűnök. Nagy, mondhatni heveny érdeklődéssel vetettem magam – tudni illik – a kívülről oly egzotikusnak tűnő kollégiumi életbe. Az egzotikus szakszót az erotikusra is kicserélhetjük, mert egy, a sihederkort éppen kinőtt művésznövendék számára a nyolcemeletes épület bábeli népegyvelege jobbadán ennek delejezésében jelent meg. A népek általában és optikailag pontosan elhatárolhatóan, bizonyos alkalmakkor viszont teljesen vegyítve, – mai divatszóval – multikultiként hömpölyögtek. Vendéglátóink, a Béketábor győztes németjei, érkezésem évében gyászolták a Kelet-Német Haza nagy bölcsét, az épp az örök osztály-harcmezőkre tért Walter Ulbrichtot. Elkezdődött a Honecker-i éra, mely bizony hozott változásokat. Egyik jelentős hozadéka az új szeleknek kampuszunkban a hangzatos „minden szobába egy németet” lózung volt. A kettő-, három-, négyágyas szobákba tehát legalább egy-egy bennszülött került. Ettől a rendelettől tértek el a mi esetünkben, tehát a művészeti akadémia esetében kifürkészhetetlen okokból. Már akkor sem tudtam szóvicceknek ellenállni és terjesztettem saját leleményemet, hogy mielőtt benzüllötté válna a benszülött, eltekintenek az illetékesek a jelöltek szobáinkba delegálásától. Altenbulag, az alattam lévő évfolyamba jött és rosszul, illetve egyáltalán nem beszélt németül. „Végül is fotósnak tanulni küldték az NDK-ba, nem mongol Cicerónak”– csicseregtem Tujának, a majdnem balett-táncos és szintén mongol hajadonnak. Tuja az én évfolyamom búskomor fotós-növendéknője, bizalmasan tudatta velem, hogy ő kitűnő tanuló volt Ulánbátorban és ezért egy fantasztikus lehetőséget kapott a leningrádi híres balettintézetben tanulni, …vagy az NDK-ban fotót. Ő ezzel szemben matematikus szeretne lenni, hisz épp ebben volt ő a legjobb otthon. Tujának nem volt szüksége különösebb magyarázatra, mert olyan volt, mint egy kettéfűrészelt óriás, aki még ehhez a körülményhez képest is rendkívül vastag „szódásüveg” szemüveggel él. Nehéz volt fehér kis tüllruhás hattyúként elképzelnem a mongol „Bálsoj”-ban. A sötétkamrában nem egyszer én állítottam élesre neki a nagyítógépet, mert egyszerűen alig látott. A professzor úr persze úgy gondolta, hogy Tuja impresszionista. Búsan üldögéltek hát a mongolok a szobámban, teát főző mivoltukban, engem a ceremóniába szívesen és családiasan bevonva. A ceremónia ürügye, a tea számomra fogyaszthatatlan volt, valami vajféleség úszott benne, ezzel képtelen voltam kibékülni. Oroszul mindannyian beszéltünk, sőt ők kitűnően, a közvetítőnyelvvel nem volt probléma. Málenkij bráty, kisöccs lettem ennek megfelelően, tekintettel a „szoros” magyar-mongol rokonságra. Így lapozgattunk idillikusan az ötórai tea idején a mongol-orosz szótárban, és minden a magyarra hasonlító szó heves érzelmi hullámokat vert. Hogy a bátor, az oroszlán, az iker és még jópár közös szavunk van, az csak természetes, két ilyen veretes ázsiai lovasnemzetnél. A lenti szuperben találkoztam egyszer Altenbulaggal egy nagy almahegy mellett szakszerűen és igen alaposan vizsgálgatva a rafináltan összeállított zsákokat. Magyaráztam neki, hogy semmi értelme itt órákat válogatni, ezek itt németek, ezt úgy rakják össze négy szalagról, hogy százalékosan pont ugyanannyi a rohadt mindegyik zsákban. Fel is kaptam íziben egy zsákot találomra. Nem először vettem almát, pontosan tudtam, mi a dörgés. Fent a szobában tovább magyaráztam, de az istennek sem jutott eszembe az Apfel, az alma oroszul. Alma-alma…, vakartam a fejem. Dá, álmi! – virult ki Altenbulag, – hogy is kételkedhettem, hogy az almát is mongol testvéreink révén ismertük meg. Megállapodtunk hát testvériesen, hogy végig a belső ablakpárkányra rakjuk ki az almáinkat, a szélére a legszebbeket és közép-felé az egyre rondábbakat. Láttam Altenbulagot elkomorulni és eddigi naiv hitét pillanatok alatt elveszteni. Pont két rohadtas almája került középre az én két rohadtam mellé. Nem szekáltam tovább, láttam összeszorított álkapcsán, mily nehéz ezt elfogadni, feldolgozni és az életre vonatkoztatott következtetéseket levonni. Egyedül hagytam az almákkal, nem fogok egy bátírt, egy hőst zavarba hozni. Este látom, sehol Altenbulag két rohadt almája, mi több a sorban következő ütődött is eltűnt. No, hát ez az ő dolga, én viszont most ezt a mosolygósat itt a balszélen bizony megeszem, sőt meg én a másodikat is… Napra rá újabb almafogyást észleltem, távozott a kis felemás és egy kukacgyanús úgyszintén mongol bátyámnál. Én sem voltam rest, a következő két legszebbet magamévá tettem. Kérdem este Altenbulagot, miért bünteti magát, miért eszi mindig a legrosszabb almát, amikor van választéka. Értetlenül nézett rám, hisz éppen én magyaráztam el neki, hogy hiába kutakodik, kotorászik, nincs választék, csak ugyanolyan tizenkét almája lesz, mint nekem. Jó… igen, de itt valami nem stimmel – estem gondolkodóba. Másnap Tuja jön velem szembe a lépcsőházban, fülig érő szájjal. Végre átengedik matematikára, nem volt könnyű menet, de szerencsére államtitkár a papa, aki bár nem szereti a protekciót, de ez Mongóliának is jobb lesz így… Akkor átjön hozzánk egy teára. Altenbulag éppen egy aránylag elviselhető almát majszolt, amikor a szobába toppantunk. Tudálékosan magyarázom Tujának: Ez a szerencsétlen Altenbulag negyedik napja rossz almákat eszik, én meg kizárólag jókat, pedig ugyanannyi és ugyanolyan almákat vettünk. Fölhorkant erre Altenbulag, hogy ő csak a végére tartogatja a legszebbeket, az lesz csak az öröm, engem meg ott fog enni a fene azzal a két ronda, ütődött szörnyűséggel. Nem úgya bátyám! – mondtam, mert én végül is mindig a legjobbat eszem, akkor is, ha már csak a két rohadt van… Elvégre az egyik „rohadtabb”, én meg a szebbiket eszem meg. Te meg kikeresed mindig az éppeni legrondábbat, tehát a végén sem lesz választásod, mert a maradékot fogod enni. Magyarul, azaz mongolul: én folyvást a lehető legszebbet, te szüntelen a legrondábbat eszed. Megpróbáltam filozófiai síkra terelni az „Alma-affert” és bizonyítani, hogy itt a hedonisztikus Kárpát-medence életszemlélete találkozik a sztyeppe, a Gobbi-sivatag és az egypupú tevék szikár, kemény, önmegtartóztató világával. Pedig az abszolút tekintetében ugyanarról beszélünk: alma, az élet. Nincs több alma, a halál. A frissen avanzsált matematikus Tuja oldotta fel a komolyra fordult, férfias dilemmát. Ő, aki nem eszi a szóban forgó almákat úgy tudná a legegyszerűbben, és férfiúi büszkeségünket sem sértő módon összefoglalni ezt a problémát, hogy az összes alma tulajdonképpen teljesen egyforma azáltal, hogy mindig kettőről beszélünk párhuzamosan, és a jobbik minőségét pont annyival rontja le a másik fél által ugyanakkor fogyasztott rosszabbik, hogy kettőjük átlaga állandó. Ha tehát beszámozzuk minőségi sorrendben egytől tízenkettőig a két almasort, akkor a „nagy almaérzés” mutatója a helységben mindig 13/2 lesz. Amikor én harapok vigyorogva a 12-esbe és Altenbulag összevont szemöldökkel az 1-esbe ugyanúgy, mint amikor én megint csak vihogva a 8-asba és ő morogva az 5-ösbe. Nem érdekes ki milyen almát markol, mert ez zárójelben van és a 231-es szoba állandó almaminőségi faktora, azaz a ÁAMF-je konstans 7,5. Rokoni, baráti, jószomszédi és testvéri kapcsolatunk megőrzése és szilárdítása és hitelességünk megtartása érdekében azt javasoltam Altenbulagnak, hogy sohase vegyünk egyszerre almát, vagy csináljunk befőttet. 

Surányi András