vénasszonyok nyara

Nyugat felől száraz, meleg levegő érkezik az ország térségében, derült, napos idő lesz. Éjszaka főként északkeleten, helyenként párássá válik a levegő, foltokban köd képződik. A legalacsonyabb éjszakai hőmérséklet általában 4, 9 Celsius-fok között, a Tiszántúlon néhol 4 fok alatt alakul. Legmagasabb nappali hőmérséklet vasárnap többnyire 18, 24 fok között valószínű, csapadék nem várható. – Ez az igazi vénasszonyok nyara – fejti ki a reggel fél hétkor bekapcsolódott rádióban, az önjelölt tréfamester, kifejtve rögtön, hogy itt persze nincsenek vénasszonyok. Bele jópofizta még a félálmomba, hogy az a pár nap nyárias hőmérséklet, nem az volt a vénasszonyok nyara. De ez most az, mert szeptember közepétől október végéig bármikor kialakulhat, pedig ő már azt hitte, az idén nem lesz. Ez a vérszegény hajnali fejtegetés nem mozgatta meg túlságosan a fantáziámat, gondoltam hétig tán kibírom a kávém nélkül, és tovább ejtőzök. Még szép, hogy visszaaludtam, és természetesen egy szempillantás alatt vénasszonnyá vedlettem a koraőszben. Csakhogy szó sem volt egy várható békés öreglányról, aki talált egy – nem a lóbőrt húzó hajléktalan által lefoglalt – padot, és ölében Csipetke kutyával fürdőzik a visszavonulót fújt nyár utolsó napsugaraiban.  Ez a nagy élettapasztalattal rendelkező polgártársnő láthatóan vonult. Egyedül persze nem lehet vonulni, mert az akkor nem vonulás, csak menés vagy mendegélés. Ő tömegesen vonult sokadmagával, akik viszont kiköpött ugyanúgy néztek ki, mint ő. Vonásai egyszer, a hatvanas években családunknál havonta takarító Vilma néniére, egyszer egy révületben ordibáló besenyő sámánasszonyra emlékeztettek. Éppen az Andrássy út Oktogon és az Opera közti szakaszán vonultam Vilma néni képében, együtt a többi Vilma nénivel, egy hatalmas „Nem leszünk hamburger-gyarmat, éjjen a pacal!” transzparenst cipelve. „Pontosan itt vágta haza a kulcscsontomat egy biciklista pár éve!”– figyelmeztettem Vilma nénit az ordibáló besenyő sámánnő képében, aki ugye szintén én voltam, és komolyan aggódtam a vállam túlterhelése miatt. „A vállam én vagyok!” – válaszolta Vilma néni, ellentmondást nem tűrő hangon – „ennek ellenére vagy éppen ezért, a sípoló hangjel után 7 óra!” Így ért véget ez a valóságok tömkelegéből táplálkozó, ám részleteiben valószínűtlen félálom. „Az álom én vagyok” – ezt már én mondtam a hűvös hétköznappal barátkozva, az ágyról lekászálódva, de akkor foglalkozzunk végre a valósággal.  A fent levázolt révület – ezt határozottan észleltem – az Ady és a Jókai szobor közötti zebrán játszódott le, hiszen a káromra történt gázolás is ehhez a gyalogátkelőhelyhez fűződik. A forradalmárból induló, végül nagy mesemondó Jókai ül itt kedélyesen farkasszemet nézve, a melankolikus költő, végül nagy vátesz és forradalmár Adyval. Együtt várjuk a holnaputáni vészterhes október 23-t. Lenyűgözően furcsa ez amúgy itt nálunk. Különböző időkben, különböző bajaik vannak fradistáknak, nyugdíjasoknak, tanároknak, tűzoltóknak, biciklistáknak, baloldaliaknak, a klérusnak, liberálisoknak, de nem a baj tetőzésének idején, a bili végérvényes kiborulásakor mennek felháborodottan az utcára, hanem szépen rendezetten, amikor amúgy is fizetett ünnepnap van, és az állam, vagy egy bejegyzett hivatalos szervezet, kötelességszerűen amúgy is rendezvényeket szervez. Ezeket sokkal könnyebb meghekkelni, mint egy sajátot összehozni kínkeserves munkával és pénzzel, a média és rendőri védelem szintén biztosítva van, többnek is néz ki mindenki, aki az össz utcanépét statisztikailag a saját világnézeti platformjára rángatja. Az előző nagy lehetőség, augusztus 20. már a múlté, a következő már csak 2013. március 15-én lesz. Köztesen meg nem robban a gulyás, mert ő nem olyan, és milyen dolog az, munkaidőben ellenállni vagy sztrájkolni. Lassan egy éve éhségsztrájkol a Magyar Televízió székháza előtt a Televíziósok és Filmkészítők Független Szakszervezetének alelnöke, a Közmédiumok Szakszervezeti Tanácsának elnöke a közmédiás hírmanipulációk ügyében. Nem, nem halt éhen, talán inkább egy kicsit meghízott, és mi sem természetesebb, szakállat növesztett. Ő is, kicsit kigömbölyödve várja a holnaputánt. Hátha végre ehet! A Népszabadság egy kiáltványt közölt Orbán végének szükséges voltának történelmi jelentőségéről. Szerény véleményem szerint viszont az anti-orbanida összefogás szükségessége a szürke hétköznapokra is vonatkozik, hiába írták a manifesztumot neves értelmiségiek és közéleti személyiségek ünnepélyesen alá. Habár…” Nyugat felől száraz, meleg levegő érkezik az ország térségében, derült, napos idő lesz. Éjszaka főként északkeleten, helyenként párássá válik a levegő, foltokban köd képződik.” Így volt ez 1848. március 13-án is, csak Bécsben akkor még egy forradalom is kitört. Hétfőn, munkaidőben! Tört volna talán Budapesten is, de sem rádió, sem telefon nem létezett még, a hajó Bécsből meg csak 15-én érkezett meg…A párás foltok viszont esővé váltak, ám ha amúgy is forradalmi a helyzet, és a birodalmi főváros Bécsben eleve forradalom van… a manifesztum is megvolt addigra…

A sarki éjjel-nappali mindenes automata kávéjával a kezemben mérem fel a helyzetet az elsődleges vonulási útvonalon. Pár évvel ezelőtt, harminc méterre innen, az azóta atomizálódott liberális párt ablakából dobáltam a párkányon száradó kaktuszokat, az Andrássy úton barikádot építő csőcselékre. Ady druszám talpazatának támaszkodva olvasok egy jó minőségű papírra nyomtatott primitív röpiratot: „Most az adósság béklyójából szeretnénk kitörni, és ha más értelemben is, újra áldozatokra és összefogásra van szükség [...] a történelem már többszörösen igazolta, az adós-rabszolgaság képes nemzeteket megsemmisíteni […] miként 1848 a forradalom, 1956 a népfelkelés, úgy 2012 a nemzeti szuverenitásért való kiállás dátuma lett. A békemenet felbonthatatlan közösségére további feladatok várnak”. Atyavilág! Békement 2.0. Szóval akkor ők is jönnek. Másik sajtcédulán a volt Jobbik alelnök, egy Bíber nevezetű mélymagyar hirdeti meg a nyilasoktól jobbra álló „Mi Magyarok” nevű mozgalmat, s azt üzeni, „nem pofázik, hanem cselekszik, megcsinálja, amiről a Jobbik csak beszél”. „Mi” is gyűlünk persze, akiknek teli a hócipője az „orbanida szabadságharccal”, az „új középosztály megteremtésével” az inflációval, a munkanélküliséggel, az „unortodox gazdaságpolitikával”, és a vitézi, dzsentri Magyarország újrakotyvasztásával. Ma, amikor utcanév és szoborcserék a napirend, nézek fel kételkedve a még szilárdan itt álló Adyra, és idézem a Budapesti Naplóban 1906. nov. 13-án megjelent cikkét:”Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlenegy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt […] Kell, hogy válasszunk hősünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki […] Ha már nekik van pofájuk, hogy a történelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás embernek. Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt, s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is, s ellenünk vonultatják föl őket […] Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai. […] Dózsa György beszélne a nyomorgó,  Amerikába szökő magyar nép, a tanítók, a vasutasok, entellektüelek, tisztviselők, iparosok, kereskedők helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagyurak és nagy papok jobban nyomnak, mint valaha.”

Mint mindig, Ady most is megmondta…, egyszóval akkor mindannyian gyúrunk 23-ára. Hosszú hétvége, ünnepnap, köztes hétköznap ünnepesítve, négynapos ünnep. Minden körülmény adott, igyekszünk forradalmi hangulatba hozni magunkat.
Surányi András