Küszöbértékek

A helyzet fokozódik...általános felmelegedés figyelhető meg, igaz a telet nem ennek megfelelően éltem meg. Tudósok beszélnek ékesszólóan bizonyos veszélyes 1-2 fokokról tízévente, és hogy ezt már mindenki érzékeli.... Lehetséges, – szoktam elmerengeni – de én amúgy egy olyan fázósfajta vagyok, – Tehát, mi itt a baj? Ami viszont általam is érzékelhetően megnőtt, az az általános ingerküszöb, pontosabban a „meleg helyzet”, a botrány küszöbértéke. Mit lehet mostanság Magyarországon még botránynak nevezni? A botrány szó, illetve az amit a szó leírni próbál, a fogalom, maximálisan elértéktelenedett, de legyünk szakszerűek: devalválódott. Mi nem botrány ma, és ezzel szemben viszont mi az, amin még megbotránkozunk? Lehet rágalmazni, hivatkozva a szólásszabadságra, a sajtószabadságra utalva ugyanezt leírni és terjeszteni lehet; lehet kendőzetlenül "zsidózni", a mondanivalót nyilvános köpködéssel alátámasztani, szabadidőben cigányt verni vagy inzultálni is a világ legtermészetesebb dolga, hisz az akarat szabad és amúgy sem lehet minden pofon mellé egy rendőrt állítani, egy Fradi-meccsre nem lehet a terrorelhárítást és a magyar tengerészlovasságot kirendelni. Végül is nem vagyunk rendőrállam. Kiharcoltuk a szent szabadságot, lelkiismeretit, vallásit, a szabad értékválasztásét. Bármit lehet gondolni, kimondani, jószerével majd mindent meg lehet tenni, mi több elkövetni. Így válhat lassan a botránykeltés gyanúja nélkül az üldözés és a félelemkeltés szabadsága is szerves részévé speciális nemzeti demokráciánknak. Félkatonai egységek vonulgatnak, suttyomban persze teljes mértékben katonaiak, lőtereken, akadálypályákon modellezik az "X"-napot, járőrözgetnek, melegeket vernek, liberálisokat macerálnak, cigányokat lőnek, mint a céllövöldében. Eközben egy pesti erdőben egy csapat hajléktalant végeznek ki konkurens hajléktalan csoportok, vagy egy huszonéves srác rág be, és háromgenerációs családi-házuk minden lakóját lemészárolja egy bozótkéssel. Botrány? Föl se kapja az ember a fejét, mint ahogy akkor sem, amikor a közszolgálati TV híradójából kegyvesztett politikust retusálnak ki, ez azonnal kiderül, ám a felelősöket nem rúgják ki, s a TV szakszervezeti vezetői válaszként éhségsztrájkba kezdenek. Ma már egy kutya nem ugat utánuk, pedig a sztrájk a mai napig tart, azóta természetesen elkezdtek enni is, mert hát, szóval ez egy magyar éhségsztrájk, nem a szélsőséges, a botrányos fajta, a hatásvadász, melyben egyesek bulvárosan éhenhalnak. A szemem sem rebben már, ha két hónapba telik egy bukott és hitelvesztett államelnök „visszavonulása”. Országunk jelentős része számára nemhogy nem tűnik botránynak, hogy az egész doktori munkája egy utolérhetetlen másolat, ez számukra egy menthető, emberi botlás, mely bármelyikünkkel megtörténik. Hisz emberből vagyunk. Erre hivatkoztam én is kirakatrendező koromban, mikor húsvétkörüli konyakozgatásra hagytam magam rábeszélni egy külkerületi boltban, a havi rendes kirakatrendezést ünneplendő. A szokottnál vidámabban tértem vissza a központi dekorációba, és ennek okára igen hamar fény derült, a főnök elkapott, kipellengérezett és hazazavart. Anyagilag is megsínylettem ezt az akkor botrányos kalandot. A mélyeimben szunnyadó erkölcslény persze egyetértett, a velem ellentétben szín józan főnök úrral! Most hétfőn már nem tudtam egyértelműen megállapítani magamon a felháborodást. Vacak kis rádió van az ágyamnál, még 95-ben vettem a Táháná Merkázit hájásená-n. Csak az ébresztő funkciója miatt tartottam meg, minden reggel hatkor bekapcsol, ünnepnapkor is. Így történt ez húsvét hétfőn is, amikor pillanatok leforgása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a veterán bemondónőt nem csak, hogy többen meglocsolhatták, de szépen el is poharazgatott a locsolkodókkal. Nehézségek árán valahogy még felolvasta a magyarországi keresztény egyházak vezetőinek ünnepi programját, de összegabalyodott a nyelve, sőt gúnyos privátmegjegyzéseket is fűzött az írt szöveghez. Kétségbeesett kollégáit közben nyugtatgatta, hogy ne izguljanak. Botrány? Áhh, maximum, ha kiderült volna róla, hogy „nem az idén barnult le”, vagy „közelkeleti származású”. Akkor nyilván egy szervezett provokációról lett volna szó, Mária országának legszentebb ünnepén. Az már botrányérdemes esemény lett volna, így csupán korházba vitték a kolléganőt, mondván hivatalosan: rosszul lett és kezelik. Ez a hölgy volt a bátor bemondónő is, aki  a hírhez, a baloldali publicista ikon kirúgásáról a közszolgálati rádiótól, élőadásban hozzátette:„Na végre!”. Botrány? Ááh, csak olyan őszinte és ösztönös emberi megnyilvánulás. Annódacumál egy elsöprő házibuli után lecsapott ránk a hetvenes évek NDK-kollégiumának rettegett „Hygiene-Aktiv”-ja, a fizikai és szellemi tisztaságért felelős diák-rohamosztag. Élükön a – négy-öt sörre egyébként nemet soha sem mondó – igazgatónővel berontottak szobánkba, mely csakugyan hordozta az éppen végéhez közeledő magyar-lengyel meszibá árulkodó nyomait. Heves szópárbaj kerekedett, melyben az akkori „béketábor”- botrányküszöbe számára példátlan jelzők és náci közhelyek hangoztak el, elsősorban a kollégiumigazgató szájából. A vezető-elvtársnő az eseményt késedelem nélkül jelentette az akadémiának, mely azonnal fegyelmit írt ki Staszek szobatársam és szerénységem számára „nemszocialista magatartás címen”. Kétség sem fért hozzá, hogy „repülünk, mint a győzelmi lobogó”. A tárgyalás maga is erősen erre utalt, a fegyelmi bizottság zéró szellemi és politikai szabad mozgásteret engedett. Példát akartak statuálni, világos volt, mint a nap. Tíz percre kiültettek minket „elítélteket” a folyosóra, ahol a német diákok kárörvendő pillantásainak kitéve gubbasztottunk, várva a megfeszítést. Mikor újra bebocsátást nyertünk, középen már nem volt szék, ott álltunk a Bizottság, kvázi a népbíróság előtt. Az üggyel megbízott elvtárs, magára proletár öntudatot erőltetve megkérdezett, hogy van-e még valami hozzáfűznivalónk az ügyhöz. Ekkor, az esélytelenek vakmerőségével, torkot köszörültem és Staszek barátom nevében is bocsánatot kértem a testvéri NDK népétől, hogy eképen alakult akadémiai képzésünk és baráti elszállásolásunk. A látszat alapján súlyosan visszaéltünk a dolgozó nép belénk fektetett bizalmával és ezt őszintén megbántuk. „De! Kedves rektor, prorektor, és FDJ-titkár elvtárs, egyre nem számítottunk, Staszek, a testvéri Lengyelországból és én, a velük és veletek vállvetve harcoló Magyarországról, hogy itt, ahol a keletnémet nép legyőzte a nácizmust, itt fognak minket le- „mocskoscigánypatkányozni”. Megrökönyödött, céklavörös arcok néztek velem szembe. A szívroham határán próbálta a prorektor elvtárs elmagyarázni, hogy nyilván nyelvi probléma az egész és félreértettünk valami, feltevésem is förtelem és teljesen kizárt. Nem engedtem, sőt szorítottam a kötélen: nincsenek nyelvi problémáim. Staszek barátommal szemben, én Ausztriában gyerekeskedtem, fel is vagyok mentve a külföldieknek kötelező németórák alól és definitív egy fasisztoid manifesztációval volt dolgunk egy általunk testvéri-baráti-szocialistának hitt intézményben és azóta is eme sokk hatása alatt vagyunk. Sztasek a baráti lengyel, én a testvéri magyar. Felhívták az igazgatónőt, aki szabadkozott, de szerencsémre már túl volt a napi pár sörén. Végül bocsánatkérésre kötelezték, melynek ő eleget tett. A bizottság rövid tanácskozását mi a folyosón vártuk ki, és bejövetelünkkor a prorektor elvtárs emelkedet szóra. Röviden és határozottan kifejtette, hogy bár nem ez volt a fegyelmi tárgya, de a közben felmerült vádra mindenképpen válaszolni kell. Nyilvánvaló – mondta – hogy félreértésről volt csupán szó. Az igazgatónő nem azt mondta, hogy mi büdös cigányok vagyunk, hanem, hogy ne legyünk olyanok mint a büdös cigányok, és ne viselkedjünk úgy, mintha a kollégium egy cigánytábor lenne. Továbbá leszögezte, hogy senki az egész fegyelmi bizottságban nem gondolja úgy, hogy mi cigányok vagyunk, vagy úgy néznénk ki, botrány tehát nincs.

Csakhogy tisztelt fegyelmi bizottság – mondtam némi nyomatékkal – Staszek és az én problémám éppen az, hogy ő lengyel, én meg magyar cigány vagyok!  Nem rúgtak ki minket, fél év „javulási időt” kaptunk. Múlt év júniusában volt közös kiállításunk Szófiában, a lengyel Kultúra házában.

Surányi András