Az óriás
A márciusi tel - avivi
könyvfesztivál Gantner Ádám vendég írójának a tollából.
Szoborszerűen állnak az Eilati út két oldalán a hegyek.
Fenségesek, vörösen izzanak a nap sugarában.
Reggelente még a tetejüket sem látni, felhőkbe burkolóznak, tejszerű titokzatos köd lengi körül őket.
Az új kibucom - Yahel- fölé is emelkedik egy óriás: hívogatóan, büszkén néz le ránk, reggel még szürkébe játszik- csúcsa homályba vész -délutánra izzó óriássá változik.
Állandóan beleütközünk, mindenhol ott van.
Munkába menet, reggelizés után, esténként, ahová csak megyünk, ott látjuk.
Ránk telepszik.
Éjszakakánként a legszebb, amikor már elcsendesül a kibuc, a nap is nyugovóra tért, sivatagból sem hallatszanak a neszek, csillagos az ég, és a csillagok megvilágítják az éjszakai sötétségben.
Világos makettként áll előttünk, kifehérlik az éjszakából.
Sivatag vesz körül minket, az apró kavicsokat, öklömnyi sziklákat, homok rengetek váltja fel.
Lent délen, Jordánia és Egyiptom közé szorítva, a Negev - sivatagban.
A hegyek hullámoznak előttünk, körbe vesznek bennünket.
Védve érezzük magunkat.
Az óriásunkat mindenki meg akarja mászni, sokan meg is próbálják, de nem mindenkit enged magához.
Fel kell rá készülni.
A helyiek több utat is tudnak, hágókon keresztül, hátulról, vezetővel.
Én is elindultam egy szombat délután.
Lefordultam az útról, hátam mögött hagytam a kibucot, és neki vágtam a sivatagnak.
Minél közelebb jártam az óriáshoz, annál jobban távolodott el és tornyosodott felém, egy pillanatra megrémültem.
A sivatagban élet nyomát sem látni, pár tüskés bokor, cserje, elfehéredett kiszáradt csont darabok, a madarak hangját nem hallani.
Ahogy enged be magába a sivatag, az úgy csendesedik.
Elszórtan, egymástól nagyon távol, magányos cédrusokat váltják egymást, kifakultan, megtörten állnak.
Kiszáradtnak látszanak.
A sivatagi homok vihar szemcséit fogják fel, elszáradt ágai, levelei.
A sziklákat, apró kavicsos homok váltja fel, minden arcát megmutatja a sivatag.
Kifulladva érek az óriás lábához.
Hátra nézek, a kibucot alig látni a messzeségben, csak a fehérre meszelt házak világítanak.
Neki durálom magamat a hegymászásnak, oldalazva kezdek, könnyen megy, tempósan haladok felfelé.
Sikerülni fog, nehezebbre számítottam bízom el rögtön magamat az elején.
Félúton járhatok, kimelegedve, és kiizzadva, veszítek a lendületemből, lelassítok.
Terepváltás.
Most mutatja meg csak igazán magát az óriás.
Hirtelen meredekké vállnak a lágynak tűnő lankák, amiket napközben megcsodáltam, apró hordalék kavicsszerűséget érzek a lábam alatt, nincs mire támaszkodni, nem fogja a lábamat szikla- semmi-, csúszkálok.
Botladozom, már régen nem vagyok ura a lábaimnak.
A kezdeti lendületemet elveszítettem, óvatosan, méterenként közelitek.
Magasan járok, a szél zúgását hallom, szinte semmi mást, bedugul a fülem –kiálltok -nem hallom a saját hangomat.
Apró kihágásokba kapaszkodom, úgy kell felhúznom magamat, négykézlábra ereszkedem,
Könnyebb.
Percenként megállok.
A nap vakítóan tűz a szemembe, az út elején megfordítottam a sapkámat-nem láttam ki alóla-, csípi a szememet a homlokomról folyó izzadság.
Kifulladva pihenek, a hátralévő távolságot próbálom felmérni.
Talán lesz elég erőm-, gondolom magamban, és újra neki veselkedem.
Egyre meredekebbé válik az út, az ujjbegyemmel, berepedezett véres körmömmel küzdök meg minden hátra lévő centiméterért.
Az izzadságtól, vértől és kosztól ragacsos a kezem, zihálva veszem a levegőt.
Lábaimmal nagyon félve lépkedek, minden egyes mozdulatnál, lavinaszerűségként gurulnak az apró kavicsok.
Újra megállok, és kifújom magamat.
Kitörlöm az izzadságot a szememből-végre, látok - messze még a csúcs-konstatálóm.
Elfog a düh, és a rémület.
Lenézek, az út háromnegyedét már megtettem, magasan vagyok, minden apró ponttá zsugorodott alattam.
Nincs mibe kapaszkodnom, nincs mire támaszkodni-, ismerem be.
Tovább hajt a versenyszellem, a hegyet, de legfőképpen magamat kell legyőznöm, nem mehetek vissza szégyenszemre a kibucba, hogy nem másztam meg az óriást, és a végén fordultam vissza.
Persze hazudhatok a többieknek, de magamnak nem.
Megnézem a telefonomat, van térerő, ha esetleg baleset érne-gondolom- de kit hívjak, senkinek sem ismerem a számát!
Ma sabat, mindenki alszik, pihen, holnap reggeli munkakezdésig nem tűnne fel a hiányom-, szövöm tovább a szálakat.
Elfáradtam, tele vagyok sebekkel és horzsolással, vérzem mindenfelé, a vizem is elfogyott.
A nap a hegytetőn jár, vörösbe játszanak a hegyek.
A csúcsot nézem, oda kiáltok az óriásnak-, és jól megjegyzem magamnak.
Hátamra fekszem, az eget bámulom, a szél zúgását hallom.
Csalódottságomat, mosoly váltja fel:
Legyőzött a természet!
Gantner Ádám
könyvfesztivál Gantner Ádám vendég írójának a tollából.
Szoborszerűen állnak az Eilati út két oldalán a hegyek.
Fenségesek, vörösen izzanak a nap sugarában.
Reggelente még a tetejüket sem látni, felhőkbe burkolóznak, tejszerű titokzatos köd lengi körül őket.
Az új kibucom - Yahel- fölé is emelkedik egy óriás: hívogatóan, büszkén néz le ránk, reggel még szürkébe játszik- csúcsa homályba vész -délutánra izzó óriássá változik.
Állandóan beleütközünk, mindenhol ott van.
Munkába menet, reggelizés után, esténként, ahová csak megyünk, ott látjuk.
Ránk telepszik.
Éjszakakánként a legszebb, amikor már elcsendesül a kibuc, a nap is nyugovóra tért, sivatagból sem hallatszanak a neszek, csillagos az ég, és a csillagok megvilágítják az éjszakai sötétségben.
Világos makettként áll előttünk, kifehérlik az éjszakából.
Sivatag vesz körül minket, az apró kavicsokat, öklömnyi sziklákat, homok rengetek váltja fel.
Lent délen, Jordánia és Egyiptom közé szorítva, a Negev - sivatagban.
A hegyek hullámoznak előttünk, körbe vesznek bennünket.
Védve érezzük magunkat.
Az óriásunkat mindenki meg akarja mászni, sokan meg is próbálják, de nem mindenkit enged magához.
Fel kell rá készülni.
A helyiek több utat is tudnak, hágókon keresztül, hátulról, vezetővel.
Én is elindultam egy szombat délután.
Lefordultam az útról, hátam mögött hagytam a kibucot, és neki vágtam a sivatagnak.
Minél közelebb jártam az óriáshoz, annál jobban távolodott el és tornyosodott felém, egy pillanatra megrémültem.
A sivatagban élet nyomát sem látni, pár tüskés bokor, cserje, elfehéredett kiszáradt csont darabok, a madarak hangját nem hallani.
Ahogy enged be magába a sivatag, az úgy csendesedik.
Elszórtan, egymástól nagyon távol, magányos cédrusokat váltják egymást, kifakultan, megtörten állnak.
Kiszáradtnak látszanak.
A sivatagi homok vihar szemcséit fogják fel, elszáradt ágai, levelei.
A sziklákat, apró kavicsos homok váltja fel, minden arcát megmutatja a sivatag.
Kifulladva érek az óriás lábához.
Hátra nézek, a kibucot alig látni a messzeségben, csak a fehérre meszelt házak világítanak.
Neki durálom magamat a hegymászásnak, oldalazva kezdek, könnyen megy, tempósan haladok felfelé.
Sikerülni fog, nehezebbre számítottam bízom el rögtön magamat az elején.
Félúton járhatok, kimelegedve, és kiizzadva, veszítek a lendületemből, lelassítok.
Terepváltás.
Most mutatja meg csak igazán magát az óriás.
Hirtelen meredekké vállnak a lágynak tűnő lankák, amiket napközben megcsodáltam, apró hordalék kavicsszerűséget érzek a lábam alatt, nincs mire támaszkodni, nem fogja a lábamat szikla- semmi-, csúszkálok.
Botladozom, már régen nem vagyok ura a lábaimnak.
A kezdeti lendületemet elveszítettem, óvatosan, méterenként közelitek.
Magasan járok, a szél zúgását hallom, szinte semmi mást, bedugul a fülem –kiálltok -nem hallom a saját hangomat.
Apró kihágásokba kapaszkodom, úgy kell felhúznom magamat, négykézlábra ereszkedem,
Könnyebb.
Percenként megállok.
A nap vakítóan tűz a szemembe, az út elején megfordítottam a sapkámat-nem láttam ki alóla-, csípi a szememet a homlokomról folyó izzadság.
Kifulladva pihenek, a hátralévő távolságot próbálom felmérni.
Talán lesz elég erőm-, gondolom magamban, és újra neki veselkedem.
Egyre meredekebbé válik az út, az ujjbegyemmel, berepedezett véres körmömmel küzdök meg minden hátra lévő centiméterért.
Az izzadságtól, vértől és kosztól ragacsos a kezem, zihálva veszem a levegőt.
Lábaimmal nagyon félve lépkedek, minden egyes mozdulatnál, lavinaszerűségként gurulnak az apró kavicsok.
Újra megállok, és kifújom magamat.
Kitörlöm az izzadságot a szememből-végre, látok - messze még a csúcs-konstatálóm.
Elfog a düh, és a rémület.
Lenézek, az út háromnegyedét már megtettem, magasan vagyok, minden apró ponttá zsugorodott alattam.
Nincs mibe kapaszkodnom, nincs mire támaszkodni-, ismerem be.
Tovább hajt a versenyszellem, a hegyet, de legfőképpen magamat kell legyőznöm, nem mehetek vissza szégyenszemre a kibucba, hogy nem másztam meg az óriást, és a végén fordultam vissza.
Persze hazudhatok a többieknek, de magamnak nem.
Megnézem a telefonomat, van térerő, ha esetleg baleset érne-gondolom- de kit hívjak, senkinek sem ismerem a számát!
Ma sabat, mindenki alszik, pihen, holnap reggeli munkakezdésig nem tűnne fel a hiányom-, szövöm tovább a szálakat.
Elfáradtam, tele vagyok sebekkel és horzsolással, vérzem mindenfelé, a vizem is elfogyott.
A nap a hegytetőn jár, vörösbe játszanak a hegyek.
A csúcsot nézem, oda kiáltok az óriásnak-, és jól megjegyzem magamnak.
Hátamra fekszem, az eget bámulom, a szél zúgását hallom.
Csalódottságomat, mosoly váltja fel:
Legyőzött a természet!
Gantner Ádám
Megjegyzések