KÖVES SLOMÓ RABBI, A TEV ALAPÍTÓJÁNAK NYILATKOZATA

A hetvenéves emlékév, mint közösségi probléma
Az utóbbi hetekben patthelyzet közeli állapot kezd kialakulni a Magyar Kormány, a zsidó szervezetek és az izraeli nagykövet, Ilan Mor kezdeményezésére meghirdetett Holokauszt Emlékév, és a hetvenéves évforduló kapcsán rendezett megemlékezés körül.
Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, mint ahogy nevében is hirdeti egy hit-közösség, mely elsődleges – ha nem egyedüli – céljának a nagy múltú magyarországi zsidó hitélet és közösségi élet jövőjének a biztosítását tekinti. Hisszük, hogy a közösségépítés, a pozitív zsidó identitás, a zsidó tudományok és zsidó kultúra széleskörű megismertetése és megszerettetése a biztos jövő kulcsa.
Az utóbbi napokban több olyan szimbolikus jelentőségű gesztus lett a közbeszéd tárgya, amellyel kapcsolatban a Mazsihisz – kompromisszumot nem ismerő hangon – jelölt ki bizonyos határokat. Megkerülhetetlen, hogy ezek a hangok, ultimátumszerű kijelentések a feszültség súlyát érzékeltetendő megjelenjenek a közbeszédben, ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy ez a párbeszéd kilépjen a gesztusok és ellen gesztusok közegéből. Erre pedig csak akkor van lehetőség, ha a problematikus gócok mentén nem csak tiltakozunk, hanem alternatív programot hirdetünk.
A sajtó munkatársai – a Mazsihisz által megjelentetett nyilatkozatok után –kerestek engem személyesen is, illetve hitközségünket kollegáimon keresztül. Hangsúlyozni szeretném azonban: a cél elkerülni, hogy az amúgy is kisszámú aktív zsidó közösség egy egymásra licitáló nyilatkozat-háború csapdájába kerüljön. Fontosnak tartjuk a Mazsihisz nyilatkozatait, és úgy gondoljuk, hogy az antiszemitizmus legkisebb jelének elítélése a zsidó közösség minden tagjának kötelessége. Ebben a kérdésben együtt kell tennünk. Ennek az eszmének a szellemében vezeti Heisler András MAZSIHISZ elnök és Bodnár Dániel EMIH vezetőségi tag a Tett és Védelem Alapítványt.
I. Túlélők – személyes tapasztalat
A Holokauszt hetvenedik évfordulója nem csak egy évforduló, hanem egy korszakváltásnak is szomorú fordulópontja. Az elmúlt hét évtized kerek dátumai közül feltehetőleg ez a mostani az utolsó, amelynek értékelhető számban részesei még élő szüleink, nagyszüleink, dédszüleink: a magyarországi holokauszt-túlélők.2013. december elsejei állapot szerint 7764 túlélő él, akik közül hatvanheten 100 évesek, vagy ennél idősebbek, ezerkétszázkilencvenöten 90 évesek, vagy énnél idősebbek és közülük a nyolcvan évet négyezer egyszázhetvenhatan töltötték be. A következő kerek évfordulón sokan feltehetően már nem lesznek velünk. Az évfordulónak ezt a felbecsülhetetlen értékét nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint ahogy azt sem, hogy Magyarország az egyetlen ország ahol a zsidó közösség tagjai, csak úgy mint a túlélők, honi, helyi zsidók, nem a háború után áttelepült menekültek. Magyarország az egyetlen, ahol a Holokauszt után, a poklok pokla után is számottevő hazai zsidóközösség maradt helyben. Ez az emlékezést is nehezebbé teszi, egyben egy olyan érték, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Utolsó lehetőségünk, hogy a túlélők számára morális elégtételt nyújtsunk. Táplálkozzunk abból a tudásból és abból a tragikus élettapasztalásból, amelyet számukra, számunkra a Holokauszt jelent.
Spielbergtől, a Jad vaSemig ma már mindenki felismeri, hogy a fiatal nemzedék figyelemfelkeltésének és bevonásának legjobb eszköze a túlélők személyes elbeszélésének és a túlélők személyes élettörténetének integrálása az emlékezésbe. Az EMIH egy olyan program alkotását javasolja, amelyben a 7764 túlélő a lehető legjelentősebb mértékben interaktív platformot kap, a fiatal nemzedékkel való személyes kapcsolatfelvételre, a történelem kreatív feldolgozásának fiatalokkal való közös munkájára, személyes élettörténetük feldolgozására és megörökítésére. Ez történhet a külföldi és hazai példák mintájára kölcsönös „örökbe-fogadás” programokon, életút videók készítésén és feldolgozásán, családi emlékek megörökítésén keresztül egyaránt. Az mindenképpen fontos, hogy – ahogy azt a kormányzat is fontosnak tartja – a fiatal nemzedék az eddigieknél aktívabb részvételt és inputot kaphasson és ebben ezúttal ne a történészek, hanem maguk a túlélők kaphassák az oroszlánrészt.

II. Túlélők – fokozott morális felelősség
A túlélők felé fennáll egy másik jelentős morális kötelességünk. Mint a túlélők szimbolikus kártalanításával foglalkozó Mazsök kurátora szomorú, közvetlen tapasztalatokból ismerem az említett 7764 ezer túlélő egészségügyi és szociális problémáit. A helyzet nem egyedi, a magyar társadalom időskorúinak nagy része hasonló problémákkal küzd. Az orvosi ellátás és a szociális és mentálhigiéniás helyzet mindenütt komoly feladatokat ró a közösségekre. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy hetven évvel a tömeggyilkosság után is fokozott morális felelősségünk van azokkal az emberekkel szemben, akiket a Horthy rendszer által szentesített négy zsidótörvénnyel először tanuláshoz való jogaiktól, majd fokozatosan emberi jogaiktól megfosztottak, majd egzisztenciájukból és vagyonukból kifosztottak és következetesen a halálba küldtek. A ma még fellelhető túlélők szociális helyzete katasztrofális és lehetőségeiken az elmúlt húsz évben lezajlott kárpótlási folyamatokban sem sikerült érdemben javítanunk. Erkölcsi kötelességünk, hogy a magyar Kormány által meghirdetett példátlan erőforrásokat rendelkezésre bocsájtó közel hétmilliárdos emlékprogramban erre is gondoljunk, és közösen, a helyzetüket segítő lehetőségeket is kidolgozzuk. Ez tehát érdemi programjavaslatunk második pontja.

III. 1000 éves együttélés
A harmadik pont pedig a hiteles történelmi emlékezés. Egyetlen komoly történésznek, egyetlen magára valamit is adó polgárnak sem lehet kétsége afelől, milyen súlyos volt a Horthy rendszer zsidótörvényeiben, a ’44-es deportálásokban és a II. Világháborúban a Magyar Államigazgatás részvétele, milyen nagy volt az egész társadalom és véleményformáló elit felelőssége. Ez nem egy szaktörténészi kérdés, ez egy morális kérdés. Csak úgy, mint az egyes-ember számára, úgy a nemzet egésze számára sem könnyű a múlttal való szembenézés, különösen nem ha több évtizedes hallgatással van terhelve, különösen ha a „honi zsidóközösséggel” való szembenézés mindezt nehezíti. A megszállás emlékműve, az Alaptörvény által lefektetett ’44 utáni felelősség elodázása, mind jelei a sok ideje halogatott építkező, őszinte szembenézésnek, jelei az ötvenes évekből ránk maradt maszatolás rossz hagyományainak. Nekünk, a zsidó közösségnek a feladatunk ennek a nehéz szembenézés folyamatnak a segítése, lehetséges könnyítése. A történelmi tények maszatolása számunkra fájdalmas, de legfőképp a magyar nemzet egésze számára zsákutca, egy felelősséget vállaló, alkotó, önálló, büszke nemzet jövője szempontjából.
Van azonban egy támaszték, ami segítheti a múlt értékelését: ez pedig annak a keveset emlegetett ezeréves együttélésnek a feldolgozása, amely szebb és kevésbé szép szakaszaival együtt, összességében meghatározó értékeket teremtett mind a magyar zsidóság mind pedig a magyar nemzet egésze számára. Nincs alkalmasabb időpont egy az ezeréves együttélés, a magyar zsidóság múzeumának meghirdetésére, mint a mostani évforduló.
A zsidóságról, zsidókról, holokausztról egyre több szó esik a közbeszédben. Eközben a zsidó vallásról, kultúráról, a magyar zsidó történelemről vajmi keveset tud a közvélemény. .Közel 15 éve, hogy rabbija vagyok a Sziget fesztivál, Zsidó sátrának. Annál építőbb tapasztalatokat, mint amilyeneket a „kérdezd a rabbit standnál” szereztem a hozzám intézett kérdésekből kevés alkalommal kaphattam. Számos nemzetközi példa, így pl. a varsói, vagy a moszkvai zsidó múzeum is mind-mind arra emlékeztetnek, hogy nem lehet úgy a Holokausztról beszélni, hogy ne beszélnénk zsidóságról, zsidó közösségről, múltról és annak jelenről.
Köves Slomó
 forrás: http://tev.hu/koves-slomo-rabbi-a-tev-alapitojanak-nyilatkozata/

Megjegyzések