A héber nyelv és írás


A héber nyelv története
Amikor a héber nyelvről beszélünk, akarva-akaratlanul, a kiindulópont a Héber Biblia (az Ószövetség, azaz a Tanakh) nyelve, utóbbit viszont nem ismerjük olyan régről, mint azt szeretnénk. Az első, hosszabb részleteket tartalmazó kéziratok az időszámításunk kezdetét megelőző egy-két évszázadból származnak (holt-tengeri tekercsek), a magánhangzókat is jelző maszoretikus szövegek viszont ezer évvel későbbiek. Figyelembe vehetjük a hellenisztikus korban készült görög Biblia-fordítás (a Septuaginta) átírásaiból kikövetkeztethető ejtési módokat, és más, ókori-középkori kiejtési hagyományokat is (szamaritánus héber, az askenázi és a jemeni kiejtési hagyományok…), mégsem tudjuk, hogyan beszélt Dávid király az i. e. 10. században.
A Biblia legrégibb, legarchaikusabb nyelvezetű szakaszai, például az i. e. II. évezred végére datálható Debora győzelmi éneke (Bírák 5) vagy Mózes éneke 2Mózes 20-ban, kapcsot jelentenek a bibliai héber nyelv és az eddig tárgyalt korai északnyugati-sémi nyelvek között. Sok ősi jellegzetességet megőriztek a több évszázados (a pontos, magánhangzós kiejtés tekintetében: két évezredes) szóbeli hagyományozás ellenére, más jellegzetességek viszont elveszhettek.
A bibliai héber klasszikus időszaka az i. e. 7-6. század, vagyis a babiloni fogságot közvetlenül megelőző korszak. Ebből a korból régészeti leletek is nagyobb számban maradtak fenn. Az 1880-ban felfedezett Siloam-felirat a Gihon-forrásnál épített alagút elkészültéről tudósít Jeruzsálem i. e. 701-es asszír ostroma előtt (v.ö. 2Krónikák 32). Jelentős osztrakon-leletek (cserépre írt levelek) kerültek elő például Szamáriában (Somron, az i. e. 8. századból), Tell-Kaszilában (az i. e. 8. sz. közepéről), Mecad Hasavjahuban (Yavne Yam, az i. e. 7. századból, az egyikben egy paraszt panaszkodik, amiért nem kapta meg a munkabérét, v.ö. 2Mózes 22:25-27, 5Mózes 24:10-13), Aradban (kb. i. e. 600) és Lákhisban (i. e. 597-586.).
A babiloni fogságot követően, a perzsa korszakban kései bibliai héberről beszélhetünk. Az ebben a korban született bibliai művek, például Eszter könyve, Dániel könyve vagy a Krónikák könyvei, perzsa és arámi befolyásról, valamint a nyelv belső fejlődéséről is tanúskodnak, annak ellenére, hogy láthatóan a klasszikus bibliai héber maradt az irodalmi norma. A zsidóság egy jelentős része arámiul beszélt, más területeken viszont a héber maradhatott meg beszélt nyelvként. Nagy Sándor hódításait követően, a hellenisztikus korban, a görög is megjelent a városi zsidóság nyelveként, különösen a diaszpórában, mindenekelőtt az egyiptomi Alexandriában. A kései bibliai héber a nyelve azoknak a műveknek is, amelyek utóbb nem kerültek bele a Héber Bibliába, de ekkoriban, a hellenisztikus vagy a kora-római korban keletkeztek (apokrif / pszeudepigrafikus irodalom, poszt-biblikus / intertestamentális irodalom, valamint az ún. „szektás”, például a Qumran-i közösség által írt művek [ld. holt-tengeri tekercsek]).
Ezzel a fajta funkcionális diglossziával még többször fogunk találkozni: adva van egy korábbi nyelvállapotban született irodalmi alkotás, amely esetleg vallási jelentőséggel is bír, vagy egy „aranykorban” született irodalmi korpusz, és e korszak nyelvezetét még hosszú ideig igyekeznek utánozni. De mivel a beszélt nyelv közben továbbfejlődik, a későbbi korszakokban született művek nyelvezetébe akarva-akaratlanul beszivárog a beszélt nyelvnek – a szerző valódi anyanyelvének – a hatása. Majd elkövetkezik egy pont, amikor az időközben teljesen megváltozott beszélt nyelv lejegyezhető lesz, nem számít írásban stílustalannak, sőt esetleg új irodalmi nyelvvé válik. Mindig érdemes megvizsgálni ennek a törésnek a kiváltó okait: néha a társadalom demokratizálódása, az alacsonyabban iskolázott rétegek hozzáengedése az írásbeliséghez a motiváció, máskor viszont egy új irodalmi műfaj (például a színház) megjelenése.
A héber nyelv története során a nagy váltás az i. sz. 1-2. században következett be, és ekkortól kezdve beszélünk rabbinikus héberről vagy misnai héberről, a kor legjelentősebb rabbinikus műve, a Misna után. A beszélt nyelv, részben arámi hatásra, részben belső fejlődés eredményeképpen, a megelőző évszázadok során jelentősen megváltozott. Sok benne az arámi, a görög, az óperzsa, a latin, az akkád jövevényszó, és a nyelvtani rendszerben is megjelentek újdonságok. Talán az i. sz. 1-2. századi, Róma-ellenes nemzeti mozgalmak tették, talán a szektás irodalomtól való elhatárolódás, de az 1-2. századtól kezdve kimutatható, hogy le is írták a beszélt nyelvet. A Júdeai sivatagban talált, az i. sz. 1. századból származó Réztekercs, valamint a 132-135 közötti Bar Kokhba-felkelés korából a sivatag száraz klímájának köszönhetően szintén fennmaradt levelezés bizonyítja ezt. Szintén a második századtól kezdve születnek a rabbinikus irodalom művei ezen a nyelven, és itt új műfajok megjelenése tette lehetővé azt, hogy le lehessen írni a beszélt nyelvet. Ugyanis az ekkoriban kanonizált bibliai szöveget (az ún. Írásbeli Tant) eredetileg szóban kommentálták, diszkutálták (ez az ún. Szóbeli Tan), vagyis előbbinek a bibliai héber, utóbbinak pedig a beszélt héber volt a nyelvezete, és a rabbinikus irodalom az utóbbiból született meg.
A római kor végére a héber megszűnt beszélt nyelvnek lenni, a világ zsidóságának nagy része arámi nyelven, mások görögül, esetleg latinul beszéltek. A rabbinikus héber második korszakában tehát az arámi egyre nagyobb szerepet játszik, és a szerzőknek sem héber már az anyanyelvük. A héber és az arámi keveredése jellemzi az irodalmat is (Babilóniai Talmud, Jeruzsálemi Talmud, midrások…). A gáoni korszak (az i. sz. I. évezred második fele, amikor a zsidóság nagy többsége és szellemi központjai ismét Babilóniában voltak) vezet át bennünket a középkorba. Ekkorra a zsidók anyanyelve valamely judeo-nyelv lett – amelyekre rövidesen visszatérünk –, de a héber (valamint az arámi) maradt meg a liturgia, az irodalom és a tudomány nyelvének. A középkori héber nagyon heterogén. A rabbinikus művek többségének a stílusa, a talmudi nyelvezet mintájára, erős héber-arámi kétnyelvűséget mutat, gyakori kódváltással. Más művek, akárcsak a költészet nyelve viszont egy tiszta héber kialakítására törekszik, részben a bibliai héber, részben a misnai héber mintájára, részben arab elemeket kölcsönözve vagy tükörfordításokkal élve (például filozófiai vagy tudományos szakkifejezések esetén), részben pedig belső nyelvújítással (különösen a liturgikus költészet, a pijjut-ok esetében).
Élő vagy holt nyelv volt-e a héber a középkorban? Nem volt élő nyelv a szó olyan értelmében, hogy valamely közösség első nyelvként használta volna, és a gyermekek anyanyelvként sajátították volna el. De nem is volt a föld mélyébe temetett holt nyelv: a gyermekek tanulták az iskolákban, a közösség minden tagja használta naponta a vallási életben, sőt állandóan keletkeztek új művek héberül. Ebből kifolyólag állandóan változott, fejlődött. Az új fogalmakra új szavakat kellett kitalálni, és az egyes közösségek anyanyelve rányomta a bélyegét a nyelvprodukcióra: a szókincsre, a kiejtésre, a mondattani jellegzetességekre, és így tovább. A különböző országokban élő zsidó közösségek kiejtési hagyományai különösen eltávolodtak egymástól, részben a helyi nem-zsidó népesség nyelvében megfigyelhető hangtani folyamatok hatására. Az arab országokban élő zsidók kiejtése így megőrizhette (vagy újra létrehozhatta) azokat a torokhangokat, amelyek az európai nyelvekből, és így az európai zsidók kiejtési hagyományaiból is hiányoztak. A jemeni zsidók, a földrajzi elszigeteltségből kifolyólag, nem csupán vallási szempontból, de a kiejtésüket tekintve is nagyon jellegzetes helyi hagyományokat őriztek meg egészen a 20. századig. Az európai askenázi zsidók kiejtésére pedig, amelyben ismét lezajlott többek között egy [ā] > [ō] hangváltozás is, a héber példaszövegek kapcsán látunk majd példát.
A következő éles nyelvtörténeti fordulópontot társadalmi változások hozták meg. A 18. században elkezdődött zsidó felvilágosodás, a haszkala egyik gondolata a Héber Biblia előtérbe helyezése volt, és ezzel egyidejűleg a tiszta bibliai héber nyelv is értékessé vált. A modernizálódni, európai szekuláris kultúrát teremteni vágyó maszkil-ok (’felvilágosítók’) emiatt egy „megtisztított”, a bibliai héberhez közelebb álló, a rabbinikus nyelv arameizmusait nélkülöző hébert akartak teremteni, amelyen újságot és szépirodalmat is kiadhatnak. Mivel viszont a bibliai héber nem alkalmas a modern fogalmak kifejezésére, a héber nyelv más korszakaiból vett kölcsönzésekkel, valamint újításokkal is ki kellett egészíteni egy idő után a bibliai hébert. (Gondoljunk bele, a Biblia fennmaradt szövege, mivel csak meghatározott témákat érintő irodalmi alkotásról van szó, nem fedheti le az ókorban beszélt nyelv minden szavát, kifejezését sem.) A héber nyelvújítás új lendületet kapott a 19. század közepén, amikor a haszkala elérte a cári birodalom nagy létszámú zsidóságát is – addig ugyanis az európai társadalmakba asszimilálódni vágyó zsidók többsége inkább a helyi nyelvet (a franciát, az irodalmi németet, a magyart...) igyekezett elsajátítani. A harmadik lökést pedig a cionizmus adta a 19. század végén, amely a zsidóságot nemzetnek tekintette, és ha nemzet, akkor joga van – az akkori fogalmak szerinti – nemzetállamra, valamint önálló nyelvre. Így a modern vagy izraeli héber megszületését Eliezer ben-Jehuda nevéhez köthetjük, méghozzá a „születés” szót szó szerint értve: az 1882-ben született Itamar nevű fia volt az első személy kétezer év elteltével, akinek ismét héber volt az anyanyelve.
A mai izraeli héber elsősorban a bibliai héberre, másodsorban a misnai (rabbinikus) héberre épül, miközben nagyon sok elemet (főleg szavakat) kölcsönöz más nyelvtörténeti korszakokból, valamint az arabból, az arámiból, a modern európai nyelvekből és a judeo-nyelvekből is, és a belső fejlődés is folytonosan változtatja a nyelvet. A modern héber és a 2500 évvel korábbi bibliai héber között nincs olyan nagy különbség tehát, mint más nyelvek hasonló időbeli távolságban levő változatai között. A különbség talán a 17-18. századi magyar nyelv és a mai magyar nyelv viszonyához hasonlítható.
Összefoglalva, a héber nyelv történetét négy fő korszakra oszthatjuk: a bibliai héberre (amelyen belül megkülönböztetjük az archaikus költemények nyelvét, a klasszikus bibliai hébert, valamint a kései bibliai hébert), a rabbinikus (vagy misnai) héberre (azon belül egy korábbi és egy későbbi szakaszt különböztettünk meg), a középkori héberre és – a 18-19. századi nyelvújítás után – a modern (izraeli) héberre. Az ivrit szót a mai európai nyelvekben a legutóbbira használjuk, habár önmagában héberül csupán annyit jelent ez a szó, hogy „héber”.
Forrás: http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori.es.keleti.nyelvek.es.irasok/index.asp_id=149.html

Megjegyzések