A nagy utazás

A holokauszttagadást sikk-ként űző fradi-balközép /a klasszikus helyi futballhuligánok/ „indul a vonat Auschwitzba” szavalókórussal szereti leginkább üdvözölni az éppen lezsidózandó csapatot. Ez többnyire az MTK, a Magyar Testgyakorlók Köre, mely igaz hosszú zsidó hagyományokkal rendelkezik, ám az egyetlen általam ismert honi futballklub, amely a nevében hordja, hogy magyar. A legkevésbé sem okoz dilemmát ez a tény a huligánoknak, ahogy az ellenmondás sem, hogy bár Auschwitzba küldenek minden feltételezett zsidót, állítják ezzel szemben, hogy ott az égvilágon semmi sem történt, mi több, maga a láger és a holokauszt is kitaláció, azaz „holo-kamu”. A minap azonban kétséget kizárva indultak valós vagonok, de most komfortosak, és nem a vészterhes déllengyel vidék felé, hanem onnan ide, Budapestre. A lengyelekkel tele vagonok határozott célja a Terézvárosban található Nyugati pályaudvar volt. A projekt „A nagy utazás” elnevezéssel robbant be a helyi médiába talán egy héttel a Nemzeti Ünnep, Március 15. előtt. Ez meglepett, persze azonnal Jorge Semprún, „A nagy utazás” cimű világhírű regényére emlékeztetett; Semprún, útjának négy napját írja le a buchenwaldi kácett felé, mint politikai fogoly. Kézenfekvőnek tűnt ezért számomra, hogy az Auschwitz-Birkenaui tábor felszabadulásának közelgő évfordulójára szervezett Élet Menetéről van nyilvánvalóan szó. A szó, – mint rövid utánajárásom után kiderült – merőben másról van-volt. A „Nagy Utazás”, de helyesbítek „A Nagy Utazás Magyarországra” (Wielki Wyjazd na Wegry) grandiózus terve a Gazeta Polska, Lengyelország jobb- uszkve szélsőjobboldali lapjának „polgári sejtjei” körében született. Ezen sejteket egyesítő Klub, közösen a Lech Kaczynski Társadalmi Mozgalommal, és a „russzofób” Szolidárisok 2010 Társasággal vállvetve sarkallta a keresztény-konzervatív nemzeti és antiliberális lengyel hazafiakat az utazásra, kvázi a nagy keresztény misszióra. A felhívás lényege tudni illik abban summázható, hogy az útrakelő lengyel hazafiak a „közös magyar-lengyel történelmi hagyományoknak megfelelően” támogató jelenlétükkel álljanak ki a keresztény-nemzeti érzelmű, az EU-tól független Magyarországért síkraszálló Orbán Viktor politikája mellett. Teszik ezt ama törvény mentén, mely szerint a tömeg egy mértéken fölül, minőséget teremt, és ők ebbeli új minőségükben fogják megbízhatóan pontról-pontra leünnepelni a hivatalos ünnepségsorozat forgatókönyvét, kiszorítva, a nem elég lelkes más világnézetű résztvevők odaférését. Egy ilyen projekt hatalmas büdzsét és hosszas, összehangolt szervezést feltételez. A magyar lakosság újkori ingerlékenységét közpénzekkel kapcsolatosan mérlegelve, sietve nyilatkozott a magyar kormányoldal a „lengyel nép spontán” akciójáról, mely „abszolút önköltséges”. Az ön-költségről nekem megint, mint Mórickának egy „észbejutásom” támadt, mégpedig a már többhelyütt, más környezetekbe is helyezett kiskunhalasi anekdota, mely a családi hagyomány alapján, kiskonhalasi nagyapámtól, Kohn Benjámintól, azaz Kun Benőtöl eredeztethető. Eszerint a Kohn-féle rövid- és divatárúház jóindulatú alföldi-paraszt vásárlója mondta Benőnek, hogy „Kun úr, – mi tudjuk mindnyájan nagyon jól – maga egy tisztességes magyar ember. Meg csak maga ad hitelt, de ne haragudjon már meg érte, és isten ments, hogy félreértse, ha megemlítem, de maga mindig rosszul monjda.. Kun úr azt mondja mindig, hogy „egyöntetű”, de mi itt az alföldön azt úgyan mondjuk, hogy „ön egy tetű”. A történelmi eseményeknek, de lám szavaknak is több értelmezése és több tanulsága is lehet; néző- és hallópont kérdése tehát sok minden. Így, szemben a magyar fél megfontolt álnaivitásával a Gazeta Polska minegy szószátyáran kifecsegte a lefixált a magyar kormánnyal jóelőre egyeztetett programját. Eszerint egy kiadós ozsonna várja a korai órán érkező vonatot a Nyugati pályaudvaron, ahonnan kirajzva vonulnak a transzparensekkel felszerelt tüntetők végig a Március 15-i hivatalos ünnepségeken; saját olvasatom szerint legfontosabb a délután 3-kor kezdődő Orbán Viktor-orákulum meghallgatása, esetleges „vivátok” és nyíltszíni tapsok közbeiktatásával. Múlt évben itt merültek fel problémák az órabérben fizetett tapsolókkal, ami a lánglelkű lengyel búcsújárókkal aligha fordulhat elő. A lengyel delegáció eközben hivatalos látogatást tesz a Parlamentben is, itt a magyar kormány tagjaival találkoznak és a Nemzeti Civil Alapprogram tanácsának elnökével, akinek megköszönik segítségét a szervezésben. Spontán és „ön”-költségre. Mily különös, – gondoltam – én minden ízében másfajta lengyeleket ismerek: Staszek, Wlodek, Malgoszka, Anna, Marek, Kostek és a többiek, elképzelhetetlenek lennének számomra vonuló hőzöngő tömegként, ráadásul a magyar politikai hatalom által a kezükbe nyomott magyarnyelvű transzparensekkel. Mi haza jártunk egymáshoz a hetvenes években, együtt tanultunk, dolgoztunk Lipcsében, Berlinben, Drezdában, vagy mint diszidensek Bécsben, Nyugat-Berlinben. Átjártunk Krakkóba, egy kulturálisan nyíltabb néphez, ahol dzsesszklubokban mondhattuk egy vodka után, hogy ez majdnem Amerika, ahol a színház, a képzőművészet és a zene tíz évvel előttünk járt és a közönsége is tömeges és minőségi volt. Nem puffogtattunk közhelyeket az ezeréves lengyel-magyar barátságról, hanem saját életünkkel adtunk alapot későbbi közhelyek gyártására. A „béketábor” és a Varsói Szerződés, és a velejáró testvéri Szovjetunió volt a sorsközösségünk, melyet együtt szenvedtünk el, de ami addig és azóta sem létező közelségbe hozott lengyelt, magyart vagy „csehszlovákot”. Szállás kaja..? – nyemá problémá…jesztes venger? – Magyar vagy? El volt intézve minden, napokra eltűntem egy egyébként szigorúan őrzött kollégium titkos bugyraiban. Hajnalban eltűnt Jan. Kiderült tejet lopott nekünk egy bolt elől, meg még meleg kenyeret, de elkapták. Kimagyarázta magát, hogy magyar vendégei vannak… kifizettek vele és elengedték. Aztán ott ültem szemben az üveg tejjel, amihez majdnem lengyel hősi vér tapadt és képtelen voltam megmondani, hogy útálom a tejet, sőt bitang rosszul leszek tőle, barátnőmet noszogattam, hogy igya már meg feltűnés nélkül előlem, mert itt már magasabb államérdekről van szó, a népek megbonthatatlan barátságáról, de neki sem ment. Aztán vettem egy nagy lélegzetet és a barátság oltárán, – a tejlopáshoz hasonló kaliberű elhatározással – megittam a tejet, még a szám szélét is megnyaltam. Iszonyú volt. De egy villanásnyi időre rengeteg tényező találkozott, melyek a legkisebb közös nevező, a rokon „néplélek” felé terelődtek, és egy szellemi véd- és dacszövetség megpecsételését szimbolizálták. Vérszerződés kvázi tejszerződés. Ezeken a régi történeteken morfondírozok, és elképedve meredek a Körúton imbolygó, lengyel zászlót magasba tartó négy, igen rosszarcú „zarándokra”. Ilyenek lennének most a lengyelek? Vagy ezek már megint lenyúltak, nem csak engem de Jant, Staszeket, Jolantát és Swaweket is… Évtizedek együttlétének, -szenvedésének, -örvendésének, -ivásának, -józanságának, rendőrpofonjainak szellemi hozadékát és kapcsolati tökéjét piacosítja itt pofátlanul, – a szemem előtt – a hiúságok vásárán a napipolitika. Ezek most itt amortizálják az én évtizedes barátságaimat… sőt, erőt kell vennem magamon, hogy ne kezdjek el „polákozni”…
Dzien dobri Andrej! – szólt egy ismerős hang rám. Kissé ijedten néztem a „Nagy Utazás” emblémájával ellátott kis táblát kezében tartó hölgyre, a budapesti lengyel kisebbségi önkormányzat egyik tagjára. Régóta ismerjük egymást rendezvényekről, kiállítás-megnyitókról. – Csak tolmácsolok…– nyugtat meg – Ez itt meg ne tévessze, ezek mindent elkövettek, hogy elhitessék, hogy ez az 1-2 ezer ember egész Lengyelországot képviseli. Persze lelkesek, meg az ápácák is szépen osztották a süteményeket, kis bor is volt a tarisznyában… de nehogy már a lekvár főzze be nagymamát! Az igazi lengyelség, nem az, amit ez a „különvonat” és a Gazeta Polska reprezentál. Kicsit megnyugodtam, este belenéztem pár internetes blogba, én is bele írogattam szépen. Egy lengyel bejegyző egy lengyel újságot idézett: ”Ha Lengyelország egy nagy medve, a Magyarországra utazók a bolhák rajta.”

Surányi András Írása