A költő - Zelk Zoltán
Személyes történettel kell kezdenem ezt a fejezetet. Volt nekem egy kiváló barátom, aki mellesleg egy nagyszerű magyar író volt, Kardos G. György (egyszer megírom az ő történetét is). Élete végén ismertem meg, azt hiszem kevés ilyen nagyszerű ember barátságát mondhattam magaménak. A közelben lakott az Irányi utcában, egyszer felhívtam és elmentem hozzá. Beszélgettünk mindenféléről, irodalomról és más efféle lomról. Gyuri azon kevés irodalmárok egyike volt, akinek nyugodtan elmondhattam véleményemet a szépírókról, költőkről. Az emlékezetes beszélgetés során azt mondtam neki, hogy nálam a magyar költészet tulajdonképpen Zelk Zoltánnal ért véget. Minden, ami utána volt az már – számomra – semmi, mert ezt a nagyságot már senki sem képes túlszárnyalni. Erre Kardos G. Gyuri felpattant, hozott egy Zelk kötetet és felolvasott egy verset. Nem emlékszem melyiket, talán ezt:
Józsefvárosi hajnal
ÉS KÉK ÉS KÉK
és egyre kékebb
és megpattan a cimbalom,
a küszöbről még visszanézek,
nem dübörög már a falon,
nem hullámzik a tánc árnyéka,
egy eltaposott hegedű
gyermekhangon felnyüszít néha
és kék és kék és keserű.
KÉK CILINDERÉBŐL
a hajnal
fákat varázsol, s házakat,
kis kurvák szomorú kalappal
szállnak az ablakok alatt.
Mert mindig is volt, aki szárnyal,
mert mindig lesznek angyalok,
akik ha törött, sáros szárnnyal,
de sohase, sohase gyalog.
EGY FÉLLÁBÚ KOLDUS
zihálva
áll a tejszínű hold alatt,
tört mankójával hadonászva
felkölti a galambokat.
De tudja már, hiába áll ott,
mankójával hiába suhog,
partra vonják a teli hálót
a razziázó hekusok.
FELRÖPPEN A GALAMBOK
csokra
fordul, cikázik, meglazul,
kibomlik és a párkányokra
lassu hullással visszahull.
A kialvó hold füstté lobban.
Kinyit a csarnok. Kosarak,
ládák közt fanyar forrás csobban
szivárog a friss gombaszag.
A RÁKÓCZI TÉRI
padokra
kiül a munkátlan sereg,
csak nézik rozsdás halomba
gyűlő lehullott perceket.
A pad támlájára hajolva
csak ülnek, ülnek, ülnek ott,
csak ülnek, mint akik horogra
várják a tegnapi napot.
HAZÁM VOLT
ez a táj nékem,
e süppedő sikátorok,
hajdan volt hajnalok vizében
most bokáig gázolok.
És ami kék volt, egyre kékebb,
És hegedű és cimbalom,
Ott imbolyog, bármerre lépek,
árnyékom a régi falon.
Amikor Gyuri befejezte a verset, én bizony elbőgtem magam. Felnéztem és azt láttam, hogy Gyurinak is könnyes a szeme. Azt mondta, hogy neki bizony minden alkalommal sírhatnékja támad, ha Zelk verseit olvassa.
Ki volt ez az ember, aki képes volt ilyen nagy hatást kifejteni, közel 20 évvel a halála után?
1906. december 18-án született Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor gyermekeként. Hol másutt is születhetett volna, mint egy nagyon szegény falu, legszegényebb polgáraként, a legromosabb viskóban. Iskolaéveit Miskolcon töltötte, bár az is igaz, hogy tanulmányait nem fejezte be, semmilyen papírral nem rendelkezett.
19 évesen költözött Budapestre, itt került közelebb először a baloldali gondolatvilággal. Költőként is megmutatkozott, első versét a Nyugat közölte, 1928-ban. A neves folyóirat második nemzedékéhez tartozott, az akkor már a pályán lévő kortársai, József Attila, Radnóti Miklós hamar maguk közé fogadták, a gyönyörű magyarsággal író és beszélő fiatal költőt. Olyannyira, hogy első kötetéről (Csuklódon a vér kibuggyan, 1930) Radnóti ír kimagaslóan elismerő kritikát.
Először politikai nézetei, később származása miatt került az akkori magyar világ szélére. Letartóztatják, majd munkaszolgálatos lesz Ukrajnában, később a német megszállás alatt bujkál a fővárosban. Szerencsére az összes megpróbáltatás ellenére átvészeli a vészkorszakot.
Zelk Zoltán, a nagyszerű költő a felszabadulás utáni új világban elismert és sokat foglalkoztatott lesz. Igaz, ehhez hozzájárulnak a Rákosi Mátyást, Sztálint dicsérő versei is. Az irodalomtudósok szerint a személyi kultusz idején megjelent verseiben is megmutatkozott nagyszerűsége, még akkor is, ha ezen versek témája nem volt igaz.
Zelk Zoltán is csalatkozott abban a rendszerben, melynek híve lett, így az 1956-os forradalomhoz kapcsolódott, az Írószövetségben tevékenykedett. Meg is lett az eredménye, hiszen a forradalom leverése után börtönbe került, ahonnan végül 1958-ban, amnesztiával szabadult. Nagyon nehezen illeszkedik be az új magyar társadalomba, az új magyar irodalomba. Magánéleti tragédiák, erősen fojtogató anyagi gondok közepette kezdett újra alkotni. A konszolidáció éveiben újból díjakkal ismerték el költői nagyságát. A hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmában egymást érték a Zelkről szóló történetek. Ezek leginkább a barátokról, barátnőkről, a lóversenyről, a kártyáról szóltak. Több magyar író, így Karinthy Ferenc is megírt ezek közül jó néhányat.
Azonban ez a bohém, állandó szorításban élő, mindenkinek folyamatosan tartozó alkotó, a történetekben betöltött szerepén túl, egy dologhoz értett. A versíráshoz. Karinthy írta meg a naplójában Zelk halálakor, hogy soha többet nem hívja fel, hogy beolvassa a telefonba az új versét.
Azt gondolom, amikor Kardos G. Gyurival Zelkről beszélgettem, neki is ez hiányzott a legjobban.
M. Kende Péter (emke)
Józsefvárosi hajnal
ÉS KÉK ÉS KÉK
és egyre kékebb
és megpattan a cimbalom,
a küszöbről még visszanézek,
nem dübörög már a falon,
nem hullámzik a tánc árnyéka,
egy eltaposott hegedű
gyermekhangon felnyüszít néha
és kék és kék és keserű.
KÉK CILINDERÉBŐL
a hajnal
fákat varázsol, s házakat,
kis kurvák szomorú kalappal
szállnak az ablakok alatt.
Mert mindig is volt, aki szárnyal,
mert mindig lesznek angyalok,
akik ha törött, sáros szárnnyal,
de sohase, sohase gyalog.
EGY FÉLLÁBÚ KOLDUS
zihálva
áll a tejszínű hold alatt,
tört mankójával hadonászva
felkölti a galambokat.
De tudja már, hiába áll ott,
mankójával hiába suhog,
partra vonják a teli hálót
a razziázó hekusok.
FELRÖPPEN A GALAMBOK
csokra
fordul, cikázik, meglazul,
kibomlik és a párkányokra
lassu hullással visszahull.
A kialvó hold füstté lobban.
Kinyit a csarnok. Kosarak,
ládák közt fanyar forrás csobban
szivárog a friss gombaszag.
A RÁKÓCZI TÉRI
padokra
kiül a munkátlan sereg,
csak nézik rozsdás halomba
gyűlő lehullott perceket.
A pad támlájára hajolva
csak ülnek, ülnek, ülnek ott,
csak ülnek, mint akik horogra
várják a tegnapi napot.
HAZÁM VOLT
ez a táj nékem,
e süppedő sikátorok,
hajdan volt hajnalok vizében
most bokáig gázolok.
És ami kék volt, egyre kékebb,
És hegedű és cimbalom,
Ott imbolyog, bármerre lépek,
árnyékom a régi falon.
Amikor Gyuri befejezte a verset, én bizony elbőgtem magam. Felnéztem és azt láttam, hogy Gyurinak is könnyes a szeme. Azt mondta, hogy neki bizony minden alkalommal sírhatnékja támad, ha Zelk verseit olvassa.
Ki volt ez az ember, aki képes volt ilyen nagy hatást kifejteni, közel 20 évvel a halála után?
1906. december 18-án született Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor gyermekeként. Hol másutt is születhetett volna, mint egy nagyon szegény falu, legszegényebb polgáraként, a legromosabb viskóban. Iskolaéveit Miskolcon töltötte, bár az is igaz, hogy tanulmányait nem fejezte be, semmilyen papírral nem rendelkezett.
19 évesen költözött Budapestre, itt került közelebb először a baloldali gondolatvilággal. Költőként is megmutatkozott, első versét a Nyugat közölte, 1928-ban. A neves folyóirat második nemzedékéhez tartozott, az akkor már a pályán lévő kortársai, József Attila, Radnóti Miklós hamar maguk közé fogadták, a gyönyörű magyarsággal író és beszélő fiatal költőt. Olyannyira, hogy első kötetéről (Csuklódon a vér kibuggyan, 1930) Radnóti ír kimagaslóan elismerő kritikát.
Először politikai nézetei, később származása miatt került az akkori magyar világ szélére. Letartóztatják, majd munkaszolgálatos lesz Ukrajnában, később a német megszállás alatt bujkál a fővárosban. Szerencsére az összes megpróbáltatás ellenére átvészeli a vészkorszakot.
Zelk Zoltán, a nagyszerű költő a felszabadulás utáni új világban elismert és sokat foglalkoztatott lesz. Igaz, ehhez hozzájárulnak a Rákosi Mátyást, Sztálint dicsérő versei is. Az irodalomtudósok szerint a személyi kultusz idején megjelent verseiben is megmutatkozott nagyszerűsége, még akkor is, ha ezen versek témája nem volt igaz.
Zelk Zoltán is csalatkozott abban a rendszerben, melynek híve lett, így az 1956-os forradalomhoz kapcsolódott, az Írószövetségben tevékenykedett. Meg is lett az eredménye, hiszen a forradalom leverése után börtönbe került, ahonnan végül 1958-ban, amnesztiával szabadult. Nagyon nehezen illeszkedik be az új magyar társadalomba, az új magyar irodalomba. Magánéleti tragédiák, erősen fojtogató anyagi gondok közepette kezdett újra alkotni. A konszolidáció éveiben újból díjakkal ismerték el költői nagyságát. A hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmában egymást érték a Zelkről szóló történetek. Ezek leginkább a barátokról, barátnőkről, a lóversenyről, a kártyáról szóltak. Több magyar író, így Karinthy Ferenc is megírt ezek közül jó néhányat.
Azonban ez a bohém, állandó szorításban élő, mindenkinek folyamatosan tartozó alkotó, a történetekben betöltött szerepén túl, egy dologhoz értett. A versíráshoz. Karinthy írta meg a naplójában Zelk halálakor, hogy soha többet nem hívja fel, hogy beolvassa a telefonba az új versét.
Azt gondolom, amikor Kardos G. Gyurival Zelkről beszélgettem, neki is ez hiányzott a legjobban.
M. Kende Péter (emke)
Megjegyzések