Sch. Antal áldozata

Ausztriában, ahol gyermekkorom jelentős részét töltöttem, hiába tanultam a német mellett latinul és oroszul is, de a „holokauszt” szóval nem ismerkedtem meg. Voltak pedig szép számmal ortodox zsidó gyerekek az osztályomban, akikkel folyamatos verbális állóháborúban álltam. A hetvenes-éveket már Németországban pergettem le ahol, Endlösung, egyszerűen „hitleráj” vagy Auschwitz volt a holokauszt szinonimája, esetleg „náci rémtettek” vagy „fasiszta gyilkosságok”. A Magyar Néphadseregben lehúzott katonaidőm alatt – 1979-81-ig – még biztos, hogy nem hallottam a misztikus görög fogalmat, ha hallottam volna is, biztos azt hittem volna, a perzsa-görög háborúkkal függ össze. A „zsidó” idióma is talán csak egyszer jött elő a szőnyeg alól, amikor a kiképzőtisztem rosszallóan megkérdezte, hogy nem vagyok-e zsidó véletlenül. A nyolcvanas-évek Budapestjén már több nyilvános fórumon is felsejlett a „zsidókérdés”, és a zsidóüldözések főcím alá csoportosult a deportálás, a dunábalövés, a kácet, zsidótörvények és a gettó fogalmak. Izraelben, ahol a kilencvenes éveket és az új évezred elejét abszolváltam semmi értelme nem lett volna az egzótikus szakszónak, hiszen minden gyerek pontosan tudja, mi az, amit az ivrit Soá-nak nevez, semmi szüksége találóbb, tudományoskodó idegen terminológiára. A nyolcvanas évekből származó szótáraimban sem találtam meg az eredetileg görög szót, a 91-ben kiadott Langenscheid Német-Héber-ben úgyszintén nem leltem rá. A kilencvenes évek közepén hallhattam először a Holokauszt kifejezést, és minden valószínűség szerint Magyarországon.

Görcsösen próbálom felidézni, milyen fogalmat használtunk a Vészkorszakra annakidején a családban, azt kell viszont megállapítanom, hogy sem a családomban, sem személyes környezetemben maga a „kérdés” egyáltalán nem merült fel, vagy ha igen, akkor igencsak tárgyilagos, távolságtartó formában. Különös ez, mert mindkétági családi vonalam, úgy a Schuller-i, mint a Kohn-Perl-i súlyosan részesedett a Vészkorszak minden elképzelhető csapásából. „Hideg napok”-tól kezdve, a MUSZ-on keresztül, Auschwitzig, Theresienstadtig és Bergen-Belsenig, akasztás, főbelövés, gáz, agyonverés. Ezt persze most mondom deres koponyával, mert akkor csupán és kizárólag a körülmények kényszerítő hatása alatt derült fény vegytiszta zsidó mivoltomra, mondhatni bár micvóra leptek meg új-régi identitásommal. A konkrétan kiváltó ok most nem lényeges, de a grundról, az osztrák gimnáziumból és főleg a Hatnapos Háború magyar sajtójából hazahozott antiszemitizmusom már felfeszítette szüleim ingerküszöbét. Anyám családjának, a kiskunhalasi Sugarak és Kohnok egyéves németországi tartózkodására is csak ekkor, kamaszkorom kellős közepén derült fény, minek révén a „magyar partizán” Kunok egy pillanat leforgása alatt a magyar csendőrök által, Auschwitz irányába bevagonírozott Kohnokká váltak. A felfele nyíló családfa teljes eltűnésére vonatkozólag még csak célzás sem hangzott el mindaddig, s egyébként utána sem. Az sem tényszerűen lett deklarálva, hogy mi zsidók lennénk, apám csak nyomatékkal felszólított, hogy zsidózás helyett talán inkább kérdezzem meg anyámat, ugyan mit keresett Bergen-Belsenben. Egy sor, addig bennem tárolt, de nem rendezett információ lett egy csapásra logikusan értelmezhető a Vészkorszak – ma ugye korszerűen Holokausztot kéne mondanom – szűrőjén keresztül. Nem kérdeztem meg anyámat. Ő sem kérdezte meg, hogy miért hagytam hirtelen abba a Nußbaum szekálását, és Mermelstejn körzővel szúrkálását. Számomra egyszerűen megszűnt mindkét ok, a kisebbség irritáló mássága és az általam képviselt többség gyáva arroganciája és mélyeiben fortyogó pogromvágya. A család továbbra sem adta semmi jelét, – nálam idősebb három testvéremet is beleértve – zsidóságunknak, én sem manifesztálódtam, ennek semmi belső vagy külső kényszerét nem érezvén. A mozaikszerűen összeálló kép nem hagyott kétséget afelől, hogy apám is zsidó, amiből azt a döntő és megmásíthatatlan következtetést vontam le, hogy én aztán teljesen zsidó kell, hogy legyek. Nem igazán tudtam azonban, mit kéne, mint zsidó máshogy tennem, – az antiszemitizmustól eltekintve – mint eddig, mert vanni persze egyszerű… de lenni, akarni és tudni kell. Ilyen adottságok, és viszonyok között persze felvethető volt a logikus kérdés, hogy akkor mi mitől is vagyunk zsidók? Ez így amolyan vicces kitérőnek tűnhet, azonban nem volt az. Nehéz volt tudni illik magamat a Holzberg-Mermelstejn-Nußbaum-Zilberschatz-Perlstein csapat mellé képzelnem zsidónak, az addig történtek tükrében, főleg nem annak alapján, amit addig hirdettem róluk az osztályban. A valós zsidóságról meg fogalmam sem volt. Nem láttam és éreztem semmi közöset… illetve de, hirtelen mégis! És itt lépet be a képbe, mint deus ex machina a jehudi há’nichi, az örök zsidó örökös üldözöttsége, folyamatos „Holokauszt”-ja. Ez volt a szörnyűséges, de legkisebb közös nevező a születés alanyi jogán: a vészterhes sorsközösség, amennyiben a többségi társadalom nyomása ellenére sem hajlunk saját hagyományaink feladására, és ezért minden balhét nekünk kell elvinni.

Én a negyvenes évekhez hasonlítható történelmi világvégéket nem éltem meg. A fent ecseteltekből kitűnik, hogy nem kizárólag zsidónak születtem. E „kis” másság bevállalása viszont érzékennyé tett a kirekesztettségre, kiszolgáltatottságra. Empatikus lénnyé válhattam, akit minden támadás, minden másság ellen, szolidaritásra ösztönöz. Tudom, hogy a másság érték, az élet maga sem működik a sokféleség nélkül, sőt, hiányában megszűnik. Ezt a bölcsességet szűrtem le biológus-tolmácsolásaim évtizedeinek tanulságaként.

Nem szeretem ezt a „holokauszt” kifejezést. Mint általánosító, ködösítő fogalom bújhatnak el mögötte tehetségtelen történésznők és a hivatásos történelemhamisítók közpénzen pirospozsgásra hízott siserehada. A tudományosság látszatát keltő görög szó a bibliafordításból kiemelve, nem tűnik nekem kompatibilisnek a Horthy-rezsim által generált Vészkorszakkal, a magyarországi Soával. Az áldozati állat teljes elégetése – Mózes második könyvének elmondása szerint – istennek tetsző jámbor cselekedet, mellyel az áldozó minden saját előnyéről lemond, /nem eszi meg az áldozati állatot/ és így valóban "közel" került az Úrhoz. Nem véletlen, hogy a héber "áldozat" szó – korbán – a "közel-közelíteni" fogalomból képződik. A zsidók jogfosztása, kirablása, végül államilag támogatott iparosított megsemmisítése, – ne szépítsük, meggyilkolása – nem közelítette, épp ellenkezőleg, eltávolította a zsidókat az Úrtól, a holokauszt kifejezés használata szinte gúnyolódásként hangzik fülemben, hasonlóan a Sorsok Házához.

Hetven éve akasztották fel Horthy vitézei a nagybátyámat. Lili nagynéném elbeszélése szerint nem viselték el, hogy túlélte a keleti frontot, mint MUSZ-os. Lili néni azóta meghalt, senki sem él már a Schuller családból. Hosszasan kerestem Schuller Antal nyomát az Interneten, tudtam, hogy „régen” utca is volt valahol elnevezve róla. Őt nem találtam meg, találtam viszont egy másik Schuller Antalt, egy magyarországi svábot, mint szintén elesett „magyar” honvédet, aki szerepel egy közös emléktáblán egy kis pilisi településen. Egészen véletlenül egyszer csak mégis ott álltam a volt Goldberger gyár udvarán – Óbudán – egy márványtábla előtt: Plesz István, Schuller Antal, Schlögl Sándor, mártírhalált halt elvtársak emlékére….

Mennyivel jobb és felemelőbb lett volna a két Schuller Antalra együtt emlékezni, mint két magyarra, a hitleráj és a horthyzmus áldozataiként. Az egyiket a nácik kényszersorozták, mint „volksdeutsch”, a másiknak bár a debreceni Deutsch Berta volt az anyja, de mint magyar zsidót és szakszervezeti harcost akasztotta fel a horthyrezsim, két óbudai sváb munkásmozgalmárral egyetemben.

Ez a  Holokauszt-év azonban itt, most nem erről szól…

Surányi András