A MAZSIHISZ MEGEMLÉKEZÉSE A 70 ÉVVEL EZELŐTTI NÉMET MEGSZÁLLÁSRÓL

A magyar történelem és mindnyájunk gyásznapja 1944. március 19-e – mondta Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke az ország német megszállásának 70. évfordulóján Közös a múltunk, közös a jelenünk címmel tartott megemlékezésen szerdán Budapesten.

A magyar holokauszt 70. évfordulója alkalmából meghirdetett Mazsihisz-rendezvénysorozat nyitó eseményén, a Dohány utcai zsinagóga előtt Heisler András közölte: ezen a napon vonultak be a náci csapatok Magyarországra és elfoglalták hazánkat. A megszállással az út, amelyet az ország akkori vezetői számunkra kijelöltek, már korábban elkezdődött, egyebek mellett a numerus clausus-szal, a zsidó törvényekkel, Kamenyec-Poldolszkijjal és a roma holokauszttal – tette hozzá a Mazsihisz elnöke.

A megemlékezésen részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Erdő Péter bíboros, Bölcskei Gusztáv református püspök. A rendezvényen beszédet mondott Ilan Mor izraeli nagykövet.

Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz igazgatójának beszéde:

Tisztelt Emlékezők! 

Az évek múlásával egyszer csak előáll az élet legtorzabb „adománya”: képzeletben ismét átélhetjük azt, ami már megtörtént velünk. Vagy majdnem azt… Reméljük, „csak” majdnem.

„Trisztán remeg, Izolda fázik – Jönnek a nácik!” – A messze kiáltó költő sem gondolhatta, hogy bekövetkezik az idő, amikor újra felidézhető ez a szörnyű két sor.

És most itt áll előttünk a múlt fenyegető rémképe. Napra pontosan a hetven évvel ezelőtti drámai esemény után…  Csakhogy az Andrássy úton most sem szólalnak meg a szirénák, sehol nem ütik meg a dobokat, nem verik félre a harangokat. Legfeljebb az idősebb emberek kapnak a szívükhöz: Trisztán remeg…

1944. március 19-én, éppen ezen a vasárnapon, Kertai Klára, a Zsidó Gimnázium akkor fiatal tanára, szokásos hétvégi különórája után, ezt írta a naplójába: „A foglalkozáson egy rémült anyuka keresett fel: német tankok vonulnak az utcákon, katonák masíroznak a körúton. A férjem rosszul lett, nekem haza kell vinnem a gyereket. Mi lesz most? – kérdezte. – És én nem tudtam felelni.”

A gimnazistákat még azon az órán hazaküldték. De ettől a perctől a világ felfordult, minden a feje tetejére állt.

Április 4-én megjelent a rendelet: zsidó felnőtt és gyerek, az utcán, köteles sárga csillagot viselni…

A férfiakat újra munkaszolgálatra hívták be. A vidéki településeken gettókat állítottak fel. A jegyzők, a csendőrök, a községházák adminisztrátorai azonnal tudták a dolgukat: az ingóságokat lefoglalták, a pénzt, az ékszereket, a drágább holmikat elvették. Megvalósult a fajelmélet régi, igazi célja: a kirablás.

A vasútállomásokon pedig már készen álltak a vagonok, és a zsúfolt szerelvények azonnal el is indultak valahová… A készséges MÁV vasutasai is rendelkezésre álltak…

Budapesten még vártak. A gettót, a csillagos házakat kijelölték, a plakátokat is kiragasztották. És akik elolvasták, azoknak meg kellett tanulniuk egy új, magyarnak kikiáltott szót, kifejezést. Ami így hangzott: „felkoncoltatik”. Azt gondolom, akik ezt a rémületes igealakot kitalálták, leírták, az újságba beletették, nem merték elmondani, megmutatni az édesanyjuknak. A gyilkos talán dicsekszik a bajtársának, főnökének, szomszédjának, de a szülője előtt elvörösödik. Talán…

Tisztelt Emlékezők!

A magyarországi holokauszt nem 1944. március 19-én kezdődött. A zsidóellenes érzelmek felkeltésének évszázados hagyományai vannak, sőt, kipróbált módszerei.

Amikor hetven éve a náci hadigépezet bevonult Magyarországra, az esemény inkább volt nevezhető a bajtársi szövetség kiterjesztésének, semmint később szoborban megformálható leigázási eseménynek. Horthy Miklós a helyén maradt, a két állam, a két hadsereg – német vezénylet alatt – zavartalanul kooperált. Az első „eredményes” műveleti siker nem volt más, mint a deportálás azonnali beindítása, a zsidóság kiirtása céljából végzett hatékony együttműködés.

Rámpa, gázkamra, krematórium, éhhalál. Lám, a „felkoncolás” után új fogalmak kerültek a magyar nyelvbe. És tudjuk: a pontos, a készséges, sőt, a lelkes magyar hivatalos organizációról még sohasem szóltak német nyelven olyan elismeréssel, mint a Gestapo, az SS és a Wehrmacht 1944-ben.

A Páva utcai zsidó emlékhely jóvoltából egy fénykép ma már világhírű. Talán egy csendőr készítette, talán egy fotózni szerető keretlegény. A kárpátaljai Jákob család bevagonírozását ábrázolja Bilkéről.

A kakastollasok már felvarratták a család minden tagjára a sárga csillagot, a nagyobb és kisebb lányok félve bújnak édesanyjukhoz, a jóarcú nagyfiúk iskolai sapkában, zsinóros, galléros szövetkabátjukban, komor arccal, rettegve várják a szerelvény indulását.

Döbbenetes pillanat. És a megkövült szörnyűség.

Jelképes, messze ható kiáltás az emberiséghez: „Kérjük, ne engedjétek!”

A gyerekeket 36 óra múlva már beterelték a gázkamrába. Haláluk lidérces pillanatai után már csak mi emlékezhetünk a Jákob családra.

És hogyan lesz a náci osztagosokból címeres sas és Horthy államából meg a nyilasokból Gábriel arkangyal? Ha ezen az ösvényen haladunk tovább, ha meghamisítjuk a valóságot és az ellenkezőjére fordítjuk az igazságot, már nem tudjuk soha a jóra, az emberségre tanítani a gyermekeinket. És ha összekuszálódik bennünk, körülöttünk a tér és az idő, ha a tényeket a fejük tetejére állítjuk – a gonoszság, az embertelenség ismét feltámadhat.

Horthy szellemi hagyatékát követni ma blaszfémia – különösen az Európai Unióból nézve. Zsidótörvényei, Orgovány, Siófok emléke gyűlöletes. A numerus clausus a náci eszmék ikertestvére, s ez nem teszi lehetővé, hogy a tisztességes, józan emberek – köztük a magyar zsidók – akár a legkisebb megértéssel tekintsenek rá.

Vagyis azt az évfordulót, amelyre a mai napon gyásszal a szívünkben emlékezünk, éppen Horthy Miklós és rendszerének restaurálási kísérlete okán idézzük ilyen hangsúlyosan. Hitlerrel ugyanis ő fogott kezet Klassheimben, s ha valamivel késleltette is a véget, az igazi befejezés annál mocskosabbra és szó szerint siralmasabbra sikeredett.

A nácikkal szövetségben, az általuk jelölt úton haladva, Magyarországnak Mohácsnál is nagyobb, gyászosabb temetője lett Auschwitz és a többi haláltábor, hiszen a holokausztban hatszázezer magyar állampolgárt  gyilkoltak meg.  Magyar zsidó apák, anyák és a gyermekeik! Tehetségek és reménységek!

Barátaim!

Mi, a magyar zsidó közösség mai tagjai – zömében a holokausztot át- és túléltek, vagy az ott meggyilkoltak leszármazottai – zavarban vagyunk. Szeretjük  a hazát, a magyar nép szellemiségét, kultúráját, s ahogyan Scheiber Sándor – Arany Jánosról szólva – tanította: a magyar nyelv végtelen szépségét. És a tájat, amelyet a meggyilkolt Radnóti Miklós oly megindítóan festett le… Nem kívánunk önmagáért való konfliktust, kivált szembenállást. De a történelem, a múlt mielőbbi igazságos, tisztességes feldolgozását mindenképpen indokoltnak tartjuk, s erre található jó példa más népeknél. Angela Merkel német kancellár csaknem egész kormányával együtt ment el nemrég Izraelbe, főhajtásra!

A magyarországi zsidóság emlékezni akar a jóra is, valamennyi jóra; kezet fogni a Jad Vasém hőseivel.  Fejet hajtunk Raoul Wallenberg és minden embermentő emléke előtt. Újra megköszönjük a svéd, a svájci, a vatikáni, a portugál, a spanyol menleveleket, és a névtelen sokak akár kicsi, akár nagyobb segítségét, emberségét. Akár egy Reitter Ferenc utcában vagy Tótkomlóson, Szarvason adott falat kenyér, egy mosoly, egy érintés is emlékezetes lehet…

A zsidóság – a magyar nép, a nemzet részeként – mindig jó hazafi, hűséges, segítő és küzdő társa volt a magyarságnak. Példa erre az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, a kiegyezés kora vagy az I. Világháború számos lövészárka.

Tisztelt Emlékezők!

Az ember – ha a kollektív gondokról beszél is – nem szabadulhat személyes vonatkozásaitól.

A történelemnek ez a dátuma hét éves koromban érintett meg. Édesapám műszerész volt, jobb időkben az Egyesült Izzóban dolgozott. Törött lábbal gipszben vonult be munkaszolgálatba. Elvitték, soha többé nem láttuk.

Bujkáló édesanyámat -  védpapírok nélkül – családunk több tagjával Újpesten fogták el. Őt magát elvitték, nem tudtuk: hová. Minket a család tagjait, a gettóba,  a Fészek klub melletti kapun löktek be.

Személyes életemet ott egy belőtt aknának köszönhetem. A közfal leomlott, a füstben, a porban sikerült elbújnunk. Nagymamánk ideglázat kapott, öntudatlanul kiabált, félő volt, hogy a nyilasok felfigyelnek rá, reánk és akkor menthetetlenül végünk van. Egy robbanás megszüntette a sokkot; és mint a csodát, úgy éltük át ezt a tébolyt.

A gettó egyik tenyérnyi pincéjében sokan zsúfolódtunk. Halottak, éhség, szomjúság, tetvek, reménytelenség. És ekkor az egyik téglasor mögött feltűnt egy szovjet katona. Én a sapkája vörös csillagát láttam meg először. Kisgyerek voltam és csak azt tudtam: felszabadultunk!

Az Édesanyámról kizárólag jóval később hallhattam. Magyarországról – Auschwitzba vitték, onnan Bergen-Belsenbe hurcolták.  A tábor angol felszabadulása után halt meg, ott is temették el. Később a koporsót hazahozattam. Sírhantja ma is a Kozma utcában található.

Tisztelt Emlékezők!

Március 19-e, hetven év elteltével is tragikus, megrendítő, gyászos nap. Ez a dátum telve van történelmi tanulságokkal, a régen várt, őszinte kibeszélés reményével, és az ebből fakadó megkönnyebbülés lehetőségével. De azzal is számolunk, hogy a magyarországi szélső jobboldal készülődik. Mi, a Mazsihisz égisze alatt, reméljük és hisszük, hogy az állam teljes felelősséggel, irtózattal fellép ellenük; együttműködik minden progresszív erővel, és a jó oldalon állók ereje, akarata elfojtja, megakadályozza a békés haladás, az emberi méltóság ellenfeleinek térnyerését. Ugyanakkor mindenki biztos lehet abban, hogy az itt élő zsidóság, a magyar nép tudatos tagjaként, megingás nélkül az ország fejlődésének, haladó törekvéseinek segítője lesz.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Karsai László történész beszéde:

A kérdést jó harminc éve akkor hétéves fiam tette föl holokauszt túlélő történész apámnak, aki elgondolkozva nézett unokájára. A fogaskerekű vasút lassan haladt velünk a Normafa felé, kirándulni mentünk. Visszafojtottam a lélegzetemet, ezt a kérdést én addig soha nem mertem feltenni. „Nem voltam katona…” –kezdte a választ–, „a Rabbiképzőbe jártam így nem vonultattak be munkaszolgálatra.” A következő kérdést megelőzve hozzáfűzte: „A zsidóknak, mint megbízhatatlanoknak nem adtak fegyvert a kezükbe, nekünk a munkaszolgálat jutott.” Ma már nem tudom, miért szóltam közbe, de Radnótit idéztem: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Apám pedig így folytatta: „Amikor bejöttek a németek 1944-ben, egy ideig a Zsidó Tanács székházában” (a Síp utca 12-ben) „futár voltam, üzeneteket vittem-hoztam. Majd elbújtam, nem tűztem fel a sárga csillagot. Azt minden hat éven felüli zsidónak házon kívül viselni kellett, hogy meg lehessen őket különböztetni a nem zsidóktól. Kerestem egy jó rejtekhelyet, a Budafoki úton találtam egy elhagyott villát. A szomszéd villában valamilyen SS parancsnokság volt. Sőt, néha egy-egy piros-csíkos nadrágos tábornok is feltűnt ott. Gondoltam, a villa szomszédságában csak nem fognak igazoltatni. Egyik éjjel betörtem a villába, és másnap reggeltől már én lettem a tulajdonos frontot járt és tüdőlövéssel leszerelt fia. Az SS-őrökkel néha beszélgettem, nagyon sajnáltak, hogy ilyen fiatalon ilyen súlyos a sebesülésem, és egész nap csak a nyugágyban tudok heverészni, olvasgatni, nem harcolhatok a hazámért… A kamrában volt elég élelem, volt egy kis megtakarított pénzem is, kihúztam egészen januárig. Akkor Pesten megkerestem a szerelmemet. Valaki felismert a házukban, feljelentett. Két nyilas azt a parancsot kapta, hogy vigyen be a nagy gettóba. Már sötétedett, útközben a fiatalabbik azt javasolta az idősebbnek, hogy lőjenek agyon. Az idős nyilas elgondolkodott egy kicsit, majd azt mondta: az volt a parancs, hogy adjuk le a nagy gettóban. Így éltem túl.”

Ekkor csöndesen belekérdeztem apám elbeszélésébe, hiszen anyámtól korábban hallottam ezt-azt. Mi lett Gottlieb Lászlóval? Apám, ha lehet, még komorabb lett, amikor legjobb barátja nevét említettem. „Neki volt bátorsága a megszállás után visszamenni Miskolcra, és a szüleivel együtt szállt fel a deportáló vonatra.” Kicsit felemelte a hangját: „Én gyáva voltam hazamenni. Lacit is megpróbáltam lebeszélni, a pályaudvarig győzködtem. Ő ment, én maradtam, s nem tudtam az anyámat megmenteni.” Gottlieb sem – vágtam vissza – jobb lett volna, ha ő is megpróbál elbújni. „Hogy bújjon, hová szökjön el 437.000 vidéki zsidó?” – kérdezett vissza – „Egy tönkretett, megnyomorított, antiszemita társadalomban esélyünk sem volt a tömeges szökésre, bujkálásra.”

Harminc éve, 1984. március 19-én a Síp utca 12. második emeleti dísztermében apám, Karsai Elek történész tartotta az emlékbeszédet. Tárgyszerű előadás volt. Amikor most, évtizedek múltán elővettem kézírásos jegyzeteit, nem lepett meg, hogy 1920-szal, a numerus clausus törvénnyel kezdte. „Magyar harakiri” írta, majd egy névsor következett a külföldre kényszerült szellemi nagyságokról Alexander Bernát filozófustól Szilárd Leó fizikusig. Őket Magyarország Teleki Pál törvénye miatt veszítette el, amely az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye volt. Apám még odaírta: „Nincs mit tanulnunk az NSDAP-tól.”

Igen, amikor 1943 áprilisában a Führer Klessheimben szemrehányásokkal halmozta el a kormányzó úr őfőméltóságát, hogy túlságosan enyhén bánik a zsidókkal, Horthy hazatérése után sértetten azt írta Hitlernek: „Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására… a zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.”

Horthy nem először dicsekedett azzal, hogy ő milyen nagy antiszemita. A Horthy-rendszer 22 antiszemita törvényéből tíz antiszemita törvényt, több tucatnyi rendeletet megalkotó és következetesen végrehajtó Teleki Pál miniszterelnöknek 1940 októberében a következőket írta. „Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.” Vegyük komolyan őfőméltóságát: 1944. március 19. után ezek szerint már nyugodtan nézhette az embertelenségeket, a szadista, oktalan megaláztatásokat, már nem volt szükség a zsidókra. Volt fontosabb is, mint 800.000 zsidó élete. Ami fontosabb volt: a megszálló csapatok kivonása, a nemzeti szuverenitás visszaszerzése. Csereüzletről lehetett szó. Horthy a helyén maradt, és kinevezte az új – még antiszemitább – kormányt. Annak élére nem a németek jelöltjét, Imrédy Bélát, hanem Sztójay Dömét, a nácik zsidóirtó tevékenységének részleteit nála is jobban ismerő berlini követét nevezte ki. Habozás nélkül kinevezte belügyi államtitkárnak az ország legvéresebb szájú antiszemitáját, Endre Lászlót, és másik régi, kedves szegedi vitézét, Baky Lászlót, az SS bizalmi emberét, aki barátibb érzelmekkel volt a nácik iránt, mint Szálasi Ferenc.

A magyar deportálóknak volt szuverenitásuk: Auschwitz-Birkenau krematóriumai nem győzték Endre Lászlóék tempóját. Adolf Eichmann csak a magyar hatóságok fegyelmezett, olykor lelkes, túlbuzgó tevékenységének köszönhette, hogy sikerült „Európa-rekordot” felállítania: május 14-től július 9-ig 147 vonattal 437.000 embert deportáltatni. Hitler egyébként Sztójaynak azt mondta, hogy Németország nem sértette meg Magyarország szuverenitását, csak megvédelmezik a magyarokat a zsidóktól és a zsidóbérencektől. A Zsidó Tanács egyik vezetőjének a Sztójay-kormány pénzügyminisztere pedig azt mondta: „Deportálás pedig nincs, mert azt a minisztertanács nem is tárgyalta.”

Emlékezzünk: egy-egy vasúti teherkocsiban 70-80, olykor 100-nál is több embert zsúfoltak össze, jó esetben egy vödör ivóvízzel és egy másik vödörrel a „testi szükségletek” elvégzésére. Csak egymáshoz préselődve, állva fértek el a deportáltak. A három-négy-öt napos út során egy-egy vagonban többen megőrültek, sokan belehaltak a szenvedésekbe. Kassán előfordult, hogy a deportáltakat leszállították a vagonokból, meztelenre kellett vetkőzniük.  Mintha a gettókban, gyűjtőtáborokban előzőleg nem is lett volna brutális motozás, még egyszer testi motozásnak vetették alá őket. A hatóságok ezrével kapták a feljelentő leveleket, értékeiket elrejtő zsidókról és nekik segíteni próbáló keresztényekről. Több városban a csendőrnyomozók is végignézték, ahogyan a bábák a nőket, a kislányokat és az öreg asszonyokat is hüvelyi motozásnak vetettek alá, persze kesztyű, vagy kézmosás nélkül, sorban, egymás után. Volt gettó, ahol „pénzverdének” nevezték azt a helyiséget, ahol a gazdagabb zsidókat kínozták, hogy elárulják, hol, kinél rejtették el értékeiket. Nagyváradon a nők méhébe áramot vezettek. Nem folytatom.

Horthy aláírta Jaross Andor belügyminiszteri kinevezését is. Amikor a minisztertanácson júniusban arról vitatkoztak, hogy külföldön rossz hírbe került Magyarország, mert az Auschwitzba deportált zsidókat elgázosítják és holttesteiket elégetik, Jaross csak annyit jegyzett meg: „Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel.” Hozzátette: „Az az állítás, hogy [a zsidók deportálása] a magyar nemzet jövőjére kiszámíthatatlan következményekkel fog járni, túlzás. Minden csoda három napig tart. Most néhány napig kiabálnak a külföldön, és azután senki sem fog törődni vele.”

Wass Albert júniusban egy kolozsvári újságban írt „Patkányok honfoglalása” címmel „állatmesét” arról, hogyan teszik tönkre a gondos gazda házát az oda befurakodott patkányok. Prohászka Ottokár katolikus püspököt sokan idézték akkoriban a zsidó fekélyről, amely csontvázzá rágja a magyarságot. De az antiszemita Tormay Cecilen és a nyilas Nyírő Józsefen, valamint a hozzájuk hasonló irodalmi szemeteken felnőtt generációból 1944-ben már nem sokan emlékeztek arra, hogy Szabó Dezső húsz évvel korábban miért is nevezte a Horthy-rendszert „görénykurzusnak”: mert a rendszerre az jellemző, hogy sunyi, lop és büdös.

Keresztény-nemzeti, mondták, és csak azt értették alatta már akkor is, hogy nem zsidó. Márai Sándor szavaival: „Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen és a markukat tartották.” A Horthy-rendszer születésétől kezdve antiszemita volt. Ez a rendszer nevelte azt a csendőrtisztet is, aki 1944 tavaszán azt jelentette, hogy a zsidók összegyűjtése során „… fordult elő néhány öngyilkosság, ez azonban az összegyűjtött zsidók nagy számához viszonyítva említést sem érdemel.”

Tíz és tízezrek vetették rá magukat a gettókba, gyűjtőtáborokba zsúfolt zsidók hátrahagyott értéktárgyaira, ingatlanaira. Budapest székesfőváros lakáshivatalát is valósággal megostromolták az igénylők. Újságban szólították fel a közönséget: „ne rohanja meg a lakáshivatalt, mert a lakáskiutalások a további intézkedésig szünetelnek.” A nagybányai rendőrkapitány azt jelentette, hogy a belvárosban „egyéni akciók” voltak, „jobboldali egyének” zsidókat tettek ki lakásaikból, vagy üzlethelyiségeik sürgős átadására szólították fel őket. A zsidók a felszólításnak engedelmeskedtek, panaszt meg nem mertek tenni.

Horthy július 6-án felfüggesztette a deportálásokat a fővárosból, mert rosszul tájékozott volt, s féltette hatalmát. Alaptalanul tartott attól, hogy ha elviszik a sárga csillagos házakból a zsidókat, a fővárost szőnyegbombázni fogják. Azt hitte, hogy Baky puccsot szervez ellene, ezért vezényelt több ezer csendőrt Budapestre. A szövetségesek hatalmas katonai sikerei meggyőzték, hogy a nácik és csatlósaik elveszítették a világháborút. Lassan felfogta a külföldi és belföldi tiltakozások, figyelmeztetések, fenyegetések jelentését is. Végre belátta, hogy szomszédaink, Románia és Szlovákia már rég abbahagyták a zsidók öldöklését, deportálását, csak mi szállítjuk elvakult dühvel az élő nyersanyagot az auschwitzi halálgyárba. Mindazonáltal Pest környékéről engedte a további deportálást, és augusztusban újra kezdett tárgyalni a nácikkal a fővárosi zsidók elszállításáról is. Pétain marsall és a francia államapparátus csak vonakodva deportált, a francia zsidók 74 %-a túlélte a holokausztot, a magyar zsidók 60 %-a elpusztult.

A zsidó vezetők többsége úgy vélte, semmit sem lehet tenni. Meg sem próbálták szökésre, ellenállásra bíztatni hitsorsosaikat. De voltak, ha kevesen is, akik megpróbáltak szembeszállni a gonosszal. Befejezésül egy korabeli nem cionista röplapot szeretnék idézni:

„Magunkra maradtunk… Fel a szívekkel! Mi nem kecsegtetünk benneteket menekülő élettel, csak szebb, dicsőbb elmúlással… Ne legyünk olyanok, mint a nyáj, melyet mészárszékre visznek… De ne legyetek öngyilkosok sem, mint már – sajnos – annyian testvéreink közül… Ki az utcára!”

Forrás: http://www.szombat.org/