Ki itt a zsidó ?

Tel Aviv-i barátaim körében szállóigévé vált egy, a végtelen univerzumnak, ám pontosabban talán inkább nekem szánt, nagy hangerővel előadott kérdés: "Ki itt a zsidó?". Nem mindegy, hol és mikor hangzik el ez a konkrétan megválaszolandó problémafelvetés. Nem Tavaszhalmon, azaz Tel Aviv-ban vagy a Remény Kapujában, Petáh Tikván hangzott el, bár jafói bázisom környékén is időnként jogosnak látszott a felvetett dilemma. Történetesen 1990-ben, egy a pesti belvárosban, pontosabban a házam udvarának közepén tanácstalanul és rosszallóan összeráncolt homlokkal álló postás volt ez a „pusztába kiáltó”. A hangerő és fenyegető hullámhossz, őskiáltás-szerűen röpítette vissza az érintetteket egy szinte beláthatatlan bibliai korba, szemünk előtt kvázi a kétségektől gyötört, egyiptomi nevű Mózes jelent meg, éppen leereszkedve a Sináj hegyéről, megpillantva az aranybornyút extatikusan körbetáncoló hébereket. Nyilván berágott, dühiben földhözcsapta az addig cipelt isteni tábláit és talán ugyanezt kérdezte. Kinéztem hát a hívószóra emeleti konyhaablakomból és még két, inkább ijedtnek tűnő házlakó-társat láttam ugyanúgy kinézni. Nocsak, jól kinézünk – gondoltam: ez egy pontos statisztikai mérésnek is beillene, amennyiben az éppen nem otthonlévők, a totál berezeltek és a siketek arányfaktorával az összesen három kinézővel felszorozzuk. A postás természetesen sem nyilas, sem bizonyíthatóan zsidófaló „ébredő magyar” horthysta nem volt. A fenyegetőnek tűnő hanghordozás, mely lehet, hogy csak a hangerő kényszerű hozadéka volt, inkább annak volt betudható, hogy sokan életükben először konfrontálódtak a megdöbbentő ténnyel, hogy a „zsidó” az nem puszta szitokszó, melyet csak a meghitt otthoni és baráti körben lehet használni a csaló böszörmény zöldségesre vagy a túl sok zsírt a tatárba daráló, egyébként keresztyén hentesre. Kifele csak agresszorokról, imperialista csökevényekről vagy ortodox szélsőségesekről szólt a fáma, tehát valamiféle misztikus lényekről. A magyar zsidók viszont 88-89 környékén – a nagyrészük legalábbis– kijött a szekrényből, a szőnyeg alól és a családi titoktárból, merte magát nyíltan, az addigi tabu-szóval zsidónak titulálni, és mint fent állítottam, ez többeket meghökkentett. Még ilyet! Ezek vannak? Itt élnek köztünk, alvó ügynökök, ufók tán, vagy mik? Eredményesen meghúzták magukat, most még büszkék is? A velem kifejezetten baráti nexust ápoló postás, a Magyarországon éppen óriási vehemenciával szárnyait bontogató lubavicsiak orgánumát, a „Minden zsidók lapját”, az Egységet szorongatta kezében. Ezt egy tenyér-széles szalag fogta át az elmosódott címmel. Nem kell az Új Kelet publikuma előtt szégyenkeznem, kiálltam a hitsorsosok, a hitüldözöttek, az előítéletek által meghurcoltak, és a holokauszt traumájával kilátástalanul küzdők mellett, ki én! – Háát, akár én is lehetnék, amennyiben netán a Surányi cím állna például rajta. De miért is ne állhatna? Azonban lehetne más..is. – szóltam le határozottan a láthatóan megdöbbent postásnak. Régtől fogva ismertem, ő hozta ki nekem – szinte elnézést kérve – a sűrűsödő rendőrségi idézéseket. Az utolsókat rúgó államszocializmus „corpus”-ába jelképesen nagyokat rugdosva jókat szórakoztunk, bejáratom küszöbén. Mindig harsányan kommentáltam az aktuális hivatalos okmányt, ő láthatóan derült, szolidaritását is egyértelműen demonstrálva. Ha az utcán találkoztunk, cinkosan biccentettünk egymásnak. Széles vigyorral hozta az ötödik kerületi rendőrfőkapitány feljelentését is, izgatás tárgyában, mely egy komoly pénzbírsággal járt. Röhögve taglaltam, hogy eszembe ágában sincs ezeknek akár egy fillért is adni, lenyúztak ezek rólam már elég bőrt. A postás megnyugtatott, „nem eszik a kását olyan forrón, egy ilyen levelezgetés évekig is eltarthat, mert a törvényes időket, fellebbezéseket, meg mindent be kell tartani…no meg, különben sem húzzák ezek már sokáig..”. Bizalomért bizalmat: elmeséltem neki, hogy az ablakomból fényképezem már féléve a Kossuth Lajos utcában garázdálkodó zsebeseket speciális felszereléssel. Gyűjteményem szép darabja, egy 500mm-es Zeiss tükör-teleobjektiv volt segítségemre, vele pásztáztam be majd egy kilométer hosszat, a Váci utcától az Astoria kereszteződésig. Nem kerülte el figyelmemet a zsebtolvajok seftelése az arab pénzváltókkal sem, azaz hogy a turistáktól lopott valutát náluk váltják be feketén, és ehhez „miaggyisten” pár rendőr is, mintha statisztálna. Nem egy képem tanúsította a szívélyes nexust a rend őrei és az iszonytató vastagságú bankjegykötegekkel a Kígyó-Váci-Kossuth Lajos utca műveleti területen grasszáló váltók között. Tervet szőttem. Egy motoros filmtovábbítóval működő, távkioldós gépet szereltem fel álcázva ablakomba, és turista mimikriben, a távkioldóval a kezemben lementem a szembeni Rosenthal porcelánbolt kirakata elé. Itt egy egész „csipetcsapat”, egy komplett nagycsalád „rajzolt” példás együttműködésben, mint ahogy a hiénák vadásznak. A technika most nem is lényeges, de csalinak kitűnően beváltam, bizony benyúltak szépen a félig nyitott fotóstáskámba. Közben nyomogattam a távkioldót, nem öntömjénezésből mondom, művészi képeket lőttem. A Deák téri Budapesti Rendőr-főkapitányság panaszirodáján nem tudtak mire vélni, midőn három film kontaktlevonatával megjelentem. Még hogy rendőrök is vannak rajta! Röviden, elhajtottak, ne tartsam őket fel a rend őrzésében, hagyjam a profikat a vélt vagy provokált bűnügyekkel foglalkozni. Azonban nem tágítottam: van elég bizonyítékom, hogy végre a tettek mezejére lépjek. Két holland turista nézelődött a Rosenthal kirakat előtt, szinte a semmiből felbukkant a zsebesbanda is, mint gourmand-cápák, a német lubickolókra. Ismerve a technikát, és hogy milyen villámgyorsan cserél gazdát a lopadék a tolvajok kezén egészen a pénzváltókig, lerohantam, – majdnem elütött egy kocsi a Kossuth Lajoson, – de éppen fülön csíptem az egyik „rajzost” és belöktem a Rosenthal boltba. Esküszöm, ma már nem tennék hasonlót, nem mert elgyávultam, de van elég bajom. Akkor viszont még vakmerő és optimista voltam, továbbá szívügyem volt a „tikun olám”. Lett ám visítozás, üvöltés, lökdösődés, a tolvajnej a hajamat tépte, de ki nem engedtem senkit. A hollandok rémülten szemlélték a vadkeleti jelenetet, nem tudták eldönteni, itt ki a jó, ki a rossz. Hiába magyaráztam nekik németül, talán kérdeznék meg ezt az urat, mit keres nála a bríftasnijuk, amit éppen maga mellé ejtett. A rosenthálosok kihívták a rendőröket, akik méla unalommal tudomásul vették a régi ismerősök balagánját. Voltak villogó fogak, sziszegő fenyegetések, nyakra mutogatások. Csak röhögtem rajta, „Tökölön fogsz megrohadni te tetves haramia..”– mondtam, akár egy Clint Eastwood – én voltam a hatósági tanú. No, egy szó, mint száz, egy hét múlva felgyújtották a levélládámat, továbbá volt egy betörési kísérletem, de a szerencsétlent úgy kipenderítettem, hogy a lába sem érte földet. Kevésbé volt sikeres pár nappal később az Eastwood-i kiállásom a Felszabadulás téren, mikor bizony három latorral kellett kiállnom. Elbíztam magam, de egy háromcentis varrással a fejemen el lehetett intézni az ügyet még aznap. Ebcsont beforr. Jó, akkor mostantól egy, a csuklómra szíjazott egylábú állvánnyal megyek utcára „en ráhámim!”. Aznap éjjel még, leugrottam szokásos kávémat meginni és valami kaját venni, a Múzeum körúti nonstop büfébe. Mellém szegődött egy rendőrkocsi, lépésben kísért az Astoriáig, elém kerültek, kiugrottak a kocsiból és kérték a személyazonossági igazolványomat. Az épp nem volt nálam, hisz itt mindenki ismert, a rendőrök is. Éjszakai „adategyeztetés” lett az ügyből, és persze fogda. Erre jött egy feljelentés, bírsággal, én fellebbeztem, erre a főkapitány berendelt beszélőre, erre én bementem. Elhangzott itt sok minden. a demokráciáról, a fotográfiáról és hogy miért ne tudnánk mi demokraták együttműködni egy szép új életért. A jegyzőkönyvet olvasva nem értettem miről szól. A gépíró polgártársnő valami egészen más beszélgetést írt le, igen gazdag fantáziával. Ezt én nem írom alá! Akkor csináljon vele, amit akar – üvöltötte a céklavörös kapitány. Némi huzakodás után széttéptem a dokumentumot, és a gyűlölködő tekintetű írnok melletti szemétkosárba ejtettem gúnyos eleganciával. Fogcsikorgatva távozni hagytak. Azt már később hallhatta tőlem a postás, hogy beszélgetésünkre talán két hétre, éjjel háromkor értem jöttek egy előállítási paranccsal, hogy íziben Baracskára vigyenek tíznapi fegyházra. Történt ez nem egészen egy évvel a Páneurópai Piknik és a vasfüggöny leomlása ellőtt.

…És akkor most lehullott erről az eddig fedhetetlen emberről a lepel, a rendőrökkel táncolóról. A „minden zsidók lapja” jár neki, sőt minden kétséget kizárhatóan zsidó is… (Ez persze csak az egyik verzió, a borúlátó-csomag). Láttam a postás zavarodott, szórakozott vidámságot színlelő tekintetét, mikor átadta, az egyébként elég rettenetes „Egység”-et. Az is leolvasható volt fürkésző szeméből, (és ez a derűlátó-csomag) hogy megtört egy átok, lehullott a hályog a szememről, lám ezek is teljesen normális emberek. Ez szenzációs és vadregényes…minden jel szerint van egy zsidó barátom!
Surányi András