Gantner Ádám A Siksze

Részlet Gantner Ádám A Siksze című könyvéből: 

Tizenegyedik fejezet

                                             

                                                   1,

Hat sékeles, műanyag ülőalkalmatosságra váltok napi bérletet a zsúfolt tel-avivi tengerparton. Kényelmesen hátradőlve, hátam mögött tudva a késő őszre fittyet hányó, ereje teljében lévő, hétágra sütő mosolygós napot, veszem szemügyre a lüktető, hömpölygő embertömeget, legeltetem a szememet, és engedem szabadjára a fantáziámat a fürdőruhába bujtatott izraeli szépségek láttán.

Végre egy hely, ahol büntetlenül nézelődhetek, és szigorú górcső alá vehetem Júdea fürdőruhás lányait - gondolom kéjesen, megmámorosodva a színes kavalkádtól és a szememet kényeztető élményektől.

A kibuc strandja az más! Ott nagyobb számban az önkéntes lányok bújnak falatnyi bikinijükbe, felvonultatva és közszemlére téve bájaikat, de őket már az unalomig ismerjük. Velük ellentétben a helyi kibucbeli leányok - legnagyobb bánatunkra - sortban, pólóban védekik magukat szégyenlősen az önkéntesek fürkésző, kéjsóvár tekintetétől.

Mindenfelől ivrit nyelvű hangokat, karattyolásokat, ricsajokat, elfojtott beszédfoszlányokat hallok ki, amiket messzi, de félreismerhetetlen amerikai angol, és jellegzetesan búgó francia szavak törnek meg.

Vetkőzésnél, a pólóm levételénél akaratlanul is a nyakamba fityegő Dávid-csillagomra téved a kezem, majd megálljt parancsolva ösztönösen tettre kész ujjaimnak, a tekintetemmel végigsimítok rajta: a pillantásom hosszan meg is állapodik arany csillagomon. Ujjbegyemmel tapintom ki a medálomat. A csillag hat szúrós, hegyes végződése finoman megbökdösi az ujjpárnáimat. Alig látom már a szűkre szabott lánc és idővel megtestesedett nyakam miatt, de a mellkasomon pontosan el tudom helyezni a csillag tartózkodási, függési koordinátáit. Államat lehajtva belebandzsulnak a szemeim, ha hosszan próbálom nézni. Inkább csak megszokott, jól begyakorolt mozdulataimmal forgatom. Baj esetén, fohász helyett simogatom, tanácsát kérem, néha még beszélek is hozzá.

Tel-Avivi alig pár napos tartózkodásom ideje alatt már másodszorra lép működésbe pavlovi reflexem. Népesebb embertömegben, társaságban, nyáron, vagy csak amikor megszabadulok a zárt ruhától és óhatatlanul láthatóvá válik a csillagom, készakarva is hátracsapom a származásomra utaló egyetlen látható  bizonyítékomat, elkerülve a bámész, haragos tekinteteket, és a félszegen kíváncsiskodó, unalomig ismert kérdéseket.

- Te zsidó vagy? Nem is látszott/gondoltam volna! – rémlenek fel a leggyakrabban elhangzott mondatok, amikor az első sokkból felocsúdva megállapodtak a fürkésző, kérdő tekintetek a csillagomon. Előfordult, hogy valaki rögvest félrekapta a tekintetét, mintha magába a sátánba ütközött volna, és kiült az arcára az első döbbenet, majd a csalódottság.

Természetesen mindenki a vérmérsékletének és intelligenciájának megfelelően reagált elsőre az amulettem látványa kapcsán.

Ki bátorított, ki haragjának adott hangot. Többen magyarázkodásra szólítottak fel. Mások megbűvölve nézték, hosszan tapogatták, furcsa, érdeklődő, irigykedő fény villant fel a szemükben. Sajnálkozásból, megbotránkoztató hangokból sem volt hiány, de azokból inkább nem kértem, oda sem figyeltem rájuk.

Baráti, haveri kötelékek szakadtak meg a nyakláncom miatt. De általa új kapcsolatokra is szert tettem, ahol a Dávid-csillagom leparolázott más, különböző nyakban, csuklón viselt zsidó szimbólumokkal.

De mégis, legtöbbször a csillagom láttán a további megítélésem, a kapcsolatok további kimenetele azon nyomban megpecsételődött, eldőlni látszott.

A mérleg nyelve egyre-másra középen állapodik meg. Ugyan vészterhesen billeg, gyakran lesüllyed a kar, és jó darabig lent is marad, de rendre visszatornázza magát középre, és hosszan ott is marad.

  

A csillagom hozzám tartozik-, amit a harmincas éveim elejére datálható késői feleszmélésem óta birtoklom- talán már le sem tudnám oldani a nyakamból, hozzánőtt a testemhez, a hosszú évek során eggyé váltunk. Az idők során vesztett aranysárga csillogásából, megkarcolódott, bemattult, de a büszkeségéből és a jelentéséből egy jottányit sem engedve, büszkén fennen hirdeti a nyakamban a maga igazát.

Ivritül gurgulázik itt mindenki, a strandolók önfeledt nevetése hozzám is elhallatszik. A legtöbb napozó, fürdőző nyakában az enyémhez hasonló Dávid-csillag, chai-jelkép, és a már sokszor látott tenyérszimbólum látható. Csuklóikon piros kabbalaszalag díszeleg. 

Sehol egy ártatlanul fityegő kereszt, vagy a megszokott Nagymagyarország térkép, szimbólum, matrica, vagy büszkén lengedező, közepén lyukas zászló.

Vajon mit érezhet a tel-avivi strandon egy nem zsidó, ebben a Dávid-csillag és fityma nélküli pénisz kavalkádban? Hiszen itt aztán mindenki zsidó! Zsidó az úszómester, zsidó, akitől kibéreltem a székemet, zsidó az üdítőárus, zsidó, aki esténként fémdetektorral pásztázza végig csecsebecsék, ékszerek után a homokos tengerpartot, zsidó a közelben tanyázó hajléktalan. Talán még a közelben ételmaradék után kutató kóbor kutya is zsidó?

És zsidó az összes fürdőruhába bujtatott bogárszemű, napozó, olvasó, testét kecsesen naptejjel bekenő, igéző kinézetű leány, akik mellett egészséges, vágyakkal teli, épeszű férfi képtelen elmenni. Lehetetlen tudomást sem venni a magukat az éhes férfitekinteteknek kitevő fiatal, kecses testekről.

Boldognak kéne lennem, hogy végre büszkén, bujkálás, takargatás nélkül vállalhatom a zsidóságomat, és nem kell félnem, felkészülnöm a megjegyzésekre de valahogy itt mégsem megy egykönnyen a beolvadás a tömegbe.

Úgy érzem, kirívok, és nem csak a testem fehérségével, a kék szememmel a sok barnára sült, fekete szemű, sötét hajú, harcias szabre férfi közül, akik mintha ugyanazt a nótát fújnák, és egy számomra megfejthetetlen, titkos, érthetetlen nyelven karattyolnának (rajtam keresztül nézve) a gyékényszőnyegeken heverő lányokkal.

Furcsa, megmagyarázhatatlan, permanensen visszatérő magyar zsidó, zsidó magyar dilemma kerít hatalmában.

Ahogyan otthon elhatalmaskodik és eluralkodik rajtam, akár csak egy, az utcán elkapott ivrit szó, vagy bármely más Izraelre emlékeztető momentum kapcsán a zsidóság büszke érzése, a tel avivi strandon - elméletileg az enyéim közt -hirtelenjében elszáll a maradék zsidóságom is, és inkább előjön távoli, elfeledett, otthoni magyar énem.