Raoul Wallenberg
Raoul Wallenberg
Raoul Wallenberg (Stockholm, 1912. augusztus 4. – feltételezések szerint 1947. július 16.) svéd diplomata. A második világháború éveiben Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. (Halála időpontja felől 2010-ben előkerült újabb dokumentumok kapcsán kérdések merültek fel, így elképzelhető, hogy az említettnél jóval később hunyt el.
Raoul Wallenberg néhány hónappal apja, Raoul Oscar Wallenberg halála után, 1912. augusztus 4-én született az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb svéd nagytőkés családban. Apja halála miatt neveltetését nagyapja, Gustav Wallenberg kereskedő és diplomata irányította. Mivel átfogó, nemzetközi szellemű neveltetésre törekedett, az ifjú Wallenberg sok időt töltött külföldön, és több nyelvet is megtanult. A nagyapa fő célja az volt, hogy Raoul „tapasztalt és jó emberismerő” legyen közvetlen gyakorlati célként azt készítette elő, hogy Raoul átvehesse egy külföldön működő kereskedelmi bank vezetését.
Tanulmányai és banki munkája
A gyermek Wallenberg
Raoul az iskolát közepes eredménnyel végezte, de megtanult angolul, franciául és németül. Édesanyja azt szerette volna, ha a Harvard Egyetemen tanul tovább, de oda nem vették fel. Ehelyett a michigani Ann Arbor Egyetemen kezdett építészetet hallgatni, de nem fejezte be tanulmányait. Egy rövidebb stockholmi kitérő után nagyapja további „tanulmányi utakra” küldte először Dél-Afrikába, ahol a különböző építő- és vegyipari cikkek kereskedelmével ismerkedett, majd a palesztinai Haifába, ahol egy holland érdekeltségű banknál dolgozott, mint gyakornok. Itt került először kapcsolatba a Németországból elmenekült zsidókkal.
Haifai útja előtt nem volt túlságosan jó véleménye a zsidókról. Amikor például megtudta, hogy kétszáz cionista is utazik azon a hajón, amivel ő megy Génuától Haifáig, ezt írta: „ismerve a dél-afrikai zsidókat, eléggé pesszimista vagyok. Ennek ellenére azért lehet, hogy az út kellemes lesz”. Úgy tűnik, véleménye valamivel kedvezőbbre fordult Palesztinában, mivel több levélben szembeállítja a zsidók szorgalmát az arabok lustaságával. A kibucok „szocialista kollektivizmusa” sem váltotta ki rosszallását, de a zsidók továbbra sem érdekelték különösebben. Egyik levelében azt írja, hogy inkább arabul tanul meg, mint héberül, bár ott (valószínűleg a munkahelyén, a bankban) a hébert tekintik a fontosabb nyelvnek.
Wallenberg nem szeretett a bankban dolgozni; a munkát „nehezen érthetőnek és bonyolultnak” érezte. Nem is nagyon igyekezett azt megérteni: egyik levelében azt írta nagyapjának, hogy „a banki munkáról már majdnem teljesen megfeledkeztem”, és inkább palesztinai utazásairól mesélt. Wallenberg építész akart lenni, hogy megállhasson a saját lábán. Valószínűleg krónikus pénzhiányban is szenvedett, mert Haifábol való hazautazása előtt a következőket írta nagyapjának, Gustav Wallenbergnek, aki többek között a házasulási szándékait firtatta: "nagyon szeretnék már pénzt szerezni, lehetőleg sok pénzt. Egy feleséget is szeretnék, de egyelőre a pénzszerzést előtérbe helyezem" (svédül: ”jag har en stark längtan att skaffa mig pengar, helst mycket pengar. En hustru vill jag nog också ha, men jag tro att än så länge sätter [jag] pengar först.”. L. Älskade farfar, s. 207).
Anyja és a nagyapja is azt szerette volna, ha Raoul Wallenberg a nagy családi bankban, a stockholmi Enskilda Bankenban fut be karriert, de erre a lehetőségre id. Marcus Wallenberg, aki nagyapja testvére és a bank vezérigazgatója volt, „szkepticizmussal tekintett”, mert komolytalannak és szószátyárnak tartotta a fiatal Raoult. 1935-ben az idős Marcus Wallenberg ezt írta fiának, ifj. Marcus Wallenbergnek: ”meggyőződésem, hogy Raoul valójában be akar kerülni a bankba, és ott minél tovább akar jutni”. Mivel azonban komolyan kételkedett Raoul Wallenberg rátermettségében, fiaitól, Marcustól és Jacobtól kért tanácsot. Ifj. Marcus Wallenberg javasolta, hogy várjanak, hadd lássák, hogyan fejlődött az ifjú Raoul hosszú külföldi útjain. Raoul Wallenberg a végén nem kapott állást a banknál, és nagyon nehezen kapott munkát Stockholmban. A végén, 1941-ben Jacob Wallenberg elhelyeztette Raoult egyik üzlettársa, Sven Salén egy kis, élelmiszerekkel kereskedő cégében (Mellaneuropeiska Handels AB), amit a magyar zsidó Lauer Kálmán vezetett, és elsősorban magyar-svéd kereskedelemmel foglalkozott. Raoul hamarosan az 5-6 embert foglalkoztató cég „külföldi ügyekkel foglalkozó” igazgatója lett, és sokat utazott. Magyarországon először 1942 februárjában járt (három hétig), majd 1943 szeptemberétől október 13-ig maradt. Lauer Bukarestbe is szerette volna elküldeni, de Raoul nem ment el: vagy nem törődött Lauer utasításaival, vagy nem kapott román vízumot.
Magyarországon.
A német megszállás következményei
Magyarország az 1944. március 19-i német megszállás előtt még mindig a biztonság szigete volt Európában a magyar zsidóság számára. A Kállay Miklós vezette kormány és Horthy Miklós kormányzó mindaddig sikeresen ellenállt a németek ama követelésének, hogy Magyarország zsidó lakosságát átadják Németországnak. A Kállay kormány „hintapolitikája” és a nyugati hatalmakhoz való közeledési próbálkozásai azonban mindinkább kiváltották a német vezetés rosszallását. A németek Magyarország megszállását – a Margarethe hadműveletet – már 1943 szeptemberének végén elkezdték előkészíteni, a német hadvezetés Hitler parancsára várt, hogy elindítsák. A parancs azonban csak 1944 márciusában érkezett. Hitler Horthyt először a klessheimi kastélyba hívta megbeszélésre. Azt akarta, hogy Horthy bocsássa el Kállayt, helyette egy németbarát miniszterelnököt nevezzen ki. Horthy megtagadta a kérést, így a német támadást Hitler azonnal, még Horthy ott tartózkodása idején megindíttatta. A megszállás március 18-a és 19-e közötti éjjelen indult (éjszakai felfejlődés), és teljesen meglepte a magyar védelmi erőket. A fölösleges vérontás elkerülésére Szombathelyi főparancsnok, Horthy távollétében, megtiltotta az ellenállást, így a németek már ugyanaznap az ország nagy részét elfoglalták. A német megszálló erőkkel érkezett Adolf Eichmann is, akit a „zsidókérdés” megoldására küldtek Magyarországra.
1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már 1942-ben megkezdődtek. Ezekre való tekintettel kb. 100 000 zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. A német megszállást követően azonban itt is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk. Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, amely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták.[ Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. A zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.
(Eichmann 1944 március 21-i utasítására Stern Samu vezetésével megalakul az ország egész zsidósága feletti hatóság, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa. A Zsidó Tanács tagjai: Boda Ernő, Pető Ernő, Wilhelm Károly a pesti, Csobádi Samu a budai neológ hitközség elnöke, Kahan-Frankl Samu és Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség vezetője, valamint Kahan Niszon, a cionisták képviseletében. A Tanács tagjainak legkevésbé érhető, védhető és magyarázható lépése az volt, hogy a birkenaui tömegmegsemmisítésről kezükbe került dokumentumokat (az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket) miért nem jutatták el hamarabb a hozzájuk legalább is nem ellenszenvvel viszonyuló magyar tényezőkhöz, illetve a semleges diplomáciai testületekhez. A jegyzőkönyvek április végén-május elején már nagy valószínűséggel a budapesti cionista vezetők (Kasztner Rezső, Komoly Ottó) kezében voltak, és elképzelhetetlen, hogy tartalmukat ne osztották volna meg a velük egyébként kapcsolatban lévő tanácstagokkal. De ha esetleg Kasztner és köre mégis megtartotta magának az információkat, a német nyelvű dokumentumok június elején már biztosan a Tanács asztalára kerültek. A Zsidó Tanács azonban június második feléig mégsem juttatta el a jegyzőkönyveket sem Horthy köréhez, sem a diplomatákhoz. Beszédes tény, hogy a Zsidó Tanács legtöbb tagja visszaemlékezéseiben mélyen hallgatott a jegyzőkönyvekről. Török Sándor, a testület keresztény tagja, majd a keresztény tanács elnökhelyettese említést tesz a dokumentumokról: "Dokumentáció anyagunkkal, így pl. az auschwitzi táborból akkor már meglévő igen fontos titkos jelentésekkel különböző vezető embereknél eljártam; a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy ezek nem igazak, csak 'zsidó túlzások'." Ez a mondat azonban nem ad magyarázatot a késlekedésre. Freudiger Fülöp éppúgy hallgatott a dokumentumokról, mint Stern Samu, aki 29 gépelt oldalt kitevő, részletes visszaemlékezésében meg sem említi a jegyzőkönyveket.
A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint az ekkor már általa is ismert Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat.
A németek már a megszállás első napján elfoglaltak minden vasútállomást és az összes, ott tartózkodó zsidót letartóztatták. A következő intézkedés több, ismert zsidó személy letartóztatása és a zsidók számára a teljes utazási tilalom bevezetése volt. A zsidókkal egyidejűleg jelentős számú, általuk németellenesnek tartott politikust és más személyt is letartóztattak, összesen kb. 10 000 embert. Azok a mérsékelt politikusok, akik elkerülték a letartóztatást – köztük Bethlen István – elrejtőztek a várható üldöztetés elől.
Március 24-én pedig megalakult az új, németbarát kormány a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme vezetésével. Ez a kormány teljes támogatását adta a németeknek a „végső megoldás” megvalósítására Magyarországon. A sértődött Horthy vonakodott az új kormány dolgaiba beleavatkozni, így a mérsékelt politikai erők megbénultak és minden hatalom a németbarát politikusok kezébe került.
A megszállás után néhány héttel a németek Edmund Veesenmayer-rel az élen, és Adolf Eichmann, mint felhatalmazott „zsidószakértő” vezetésével szörnyű ügyességgel és hatékonysággal láttak neki a „zsidókérdés” végső megoldásának Magyarországon, magyar csatlósaik segítségével.
Április elején Magyarország keleti részét háborús zónának nyilvánították, és mint „biztonsági intézkedést” elrendelték a zsidók gettóba tömörítését ott. Ez később Budapesten kívül kiterjedt az egész országban. Az április 7-én kelt belügyminisztériumi rendelet nem sok kétséget hagyott a kormány szándékai felől: „a m.kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”.
A deportálásokat Eichmann és a magyar belügyi államtitkár vezetése alatt az ország legkeletibb részeiben kezdték meg május elején. Minden zsidót – kivétel nélkül – deportáltak. Speciálisan erre a feladatra kiválogatott, nagy arányban német származású csendőrből álló egységeket bocsátottak a Birodalom rendelkezésére. Sehol Európában nem sikerült a deportálásokat ilyen gyorsan lebonyolítani. Rövid két hónap alatt, „május 14-től a mai napig (július 9.) 147 vonattal 434 351 zsidót deportáltak Magyarországról”, írja Ferenczy László csendőr alezredes aznapi jelentésében.
A budapesti zsidókat még nem deportálták. Egy június 21-én kiadott rendelet nyomán azonban a legtöbbjüket megfosztották lakhelyüktől, és arra kényszeríttették őket, hogy csak zsidóknak kijelölt és sárga csillaggal megjelölt házakba költözzenek. A magyar hatóságok részleges kijárási tilalmat rendeltek el ellenük és egy sor más megszorító intézkedést is foganatosítottak. A „végső megoldás” a fővároshoz is közeledett.
A németek által kinevezett kormány és Horthy között azonban – és maga a kormányon belül is – mind élesebb ellentétek kezdtek kialakulni a „zsidókérdés” megoldása körüli módszerek helyességéről. Annak ellenére, hogy a németek mindent megtettek Horthy elszigetelésére, egyre több jelentés érkezett hozzá a zsidókkal való bánásmód kegyetlenségéről. Saját környezete nyomására Horthy mind nagyobb figyelemmel követte a „zsidókérdés” megoldását, és mindinkább hangoztatta a zsidókkal szembeni bánásmód miatti elégedetlenségét. Horthy felháborodását csak fokozta az a német propagandafilm, amit a magyarországi deportálásokról többek között Svájcban is bemutattak. A filmben a németek következetesen a magyar csendőrökre hárították a deportálások kegyetlen véghezvitelét, amit a svájci magyar követ jelentett is Budapestre. Stern [23] Horthy az elkövetők és a parancsnokaik felelősségre vonását követelte. Amikor a kegyetlenkedésekről szóló jelentések nem szűntek meg és az Auschwitz Protokoll is elérte a palotát, Horthy cselekvésre szánta el magát. A bel- és külföldről érkező mind határozottabb tiltakozások is jelentős szerepet játszottak ebben az elhatározásában.
A magyarországi protestáns egyház június 20-án tiltakozott a deportálások ellen, a Zsidó Tanács levélben könyörgött június 23-án, amelyben részletesen leírta a kegyetlen bánásmódot, ami a zsidókat érte. A pápai nuncius és Serédi hercegprímás is több alkalommal tiltakozott. [Serédi Jusztinián] esztergomi érsek Sztójay Döme miniszterelnököt is megfenyegette egy, a deportálásokat elítélő pásztorlevél felolvasásával az ország összes templomában. Sztójay Serédinek június 19-én küldött válaszlevele és a július 7-i, a nunciussal tartott tárgyalásairól készített feljegyzések mutatják, hogy ezeket a tiltakozásokat és fenyegetéseket Sztójay is komolyan vette. Ezt talán azért is, mert az auschwitz-i borzalmak június végén a kormány minden tagjának a tudomására jutottak, sőt, Ferenczi alezredesnek is kezébe jutott az Auschwitzi Protokoll egy példánya. Horthyt saját fia is cselekvésre biztatta.
Külföldről tiltakozó levelek vagy táviratok érkeztek a pápától, a svéd királytól, Anthony Eden brit külügyminisztertől, a Canterbury érsektől és az amerikai szenátustól, kormányzóktól, Nobel-díjas tudósoktól és New York katolikus érsekétől. Roosevelt elnök nyilvánosan fenyegette meg a felelősöket és a háború utáni szigorú felelősségre vonásról beszélt. A németek egyre rosszabbra forduló hadi helyzete és a szövetségesek normandiai partraszállása különös súlyt adott ennek a fenyegetésnek és cselekvésre ösztönözték Horthyt. A kormányban levő nyilas államtitkárok ekkor még megpróbáltak egy Horthy ellenes államcsínyt is. A Budapestre hozott vidéki csendőri egységeket azonban a felbőszült Horthy, az esztergomi páncéloshadosztály Budapestre rendelésével, elűzette és július 7-én leállíttatta a deportálásokat.
Budapesti feladatai és tevékenysége.
A budapesti feladatra Raoul Wallenberget az amerikai War Refugee Board (WRB – Háborús Menekültek Bizottsága) és az OSS (amerikai hírszerző szolgálat) stockholmi ügynöke, Iver Olsen választotta, a gazdag hajózási vállalkozó, Sven Salen javaslatára. Ezt a választást a stockholmi amerikai követ, Herschel Johnson is jóváhagyta, és már az ő javaslatára fogadta el a svéd külügyminisztérium Raoul Wallenberg személyét. A választás több szempontból is meglepő volt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy Raoul Wallenberg erre a feladatra alkalmas lett volna. 32 éves kora és előkelő származása ellenére sem kezdett még semmilyen figyelemreméltó pályafutást. A családi bankban sem alkalmazták. Míg unokabátyjai Svédország érdekeit képviselték az akkori nagyhatalmakkal szemben, ő egy kis cégnél dolgozott egy magyarországi bevándorolt zsidó vezetése alatt, aki még svéd állampolgár sem volt. Ezt a munkát is az unokabátyja, Jacob Wallenberg szerezte számára. Tehát sem tiszteletreméltó beosztása, sem olyan komolysága vagy különleges képessége nem volt, amely erre a felelősségteljes feladatra őt rendelte volna. Raoul Wallenberg ugyan azelőtt kétszer is járt Magyarországon, de viszonylag rövid időre. Magyarul egyáltalán nem tudott. Tehát biztosan más tényezők, mint Wallenberg addig megismert képességei döntötték el a választást.
Az egyik ilyen tényező Lauer Kálmán és az ő személyes érdekei voltak. Lauer két okból beszélte rá már 1944 májusába Wallenberget, hogy Magyarországra utazzon: részben azért, hogy az 1944. március 19-e után megszakadt üzleti kapcsolataikat újrarendezze, részben pedig azért, hogy Lauer apósát és anyósát, valamint néhány más hozzátartozóját valamiképpen svéd védelem alá vegye, és ideiglenes útlevéllel Svédországba vigye. De Wallenberg akkor már nem jutott német átutazási vízumhoz, így magánúton nem utazhatott. Lauer Kálmán és Raoul Wallenberg későbbi levélváltásából, a Lauer, Per Anger, Sven Salen és Jacob Wallenberg közti levelezéséből, valamint a levéltárakba levő többi dokumentumból, valamint Lévai és Philipp leírásaiból következtetni lehet arra is, hogy a tárgyalásokban Sven Salen hajózási vállalkozó üzleti érdekei is szerepet játszottak, és hogy az ő közbelépésének döntő szerepe volt úgy az amerikaiak választására, mind a svéd külügyminisztériumban a választás jóváhagyására. Ehrenpreis főrabbinak, akit kizárólag a zsidómentő tevékenység sikere érdekelt, kétségei voltak Raoul Wallenberg képességeivel kapcsolatban, de engednie kellett, hisz nem az övé volt a döntő szó.
Wallenberget követségi titkárrá nevezték ki, így Magyarországra utazhatott. Az ő szempontjából ez a feladat hatalmas lépést jelentett az addigi pályafutásában. Diplomáciai megbízatást kapott. Wallenberg ugyanakkor azért akart Budapestre menni, mivel Lauer és az üzleti érdek meggyőzték. Wallenberg eredeti szándéka tehát nem egy átfogó mentőakció megszervezése volt. Az út valódi célja eredetileg eléggé korlátozott volt.
Wallenbergnek több szempontból is érdeke volt elfogadni a feladatot, de ez még semmi esetre sem jelentette azt – mint ahogy sokan sugallni próbálják –, hogy már csupán ezzel hősies tettet követett volna el. Több svéd diplomata, így Lars Berg és Göte Carlsson is, még utána érkeztek Budapestre anélkül, hogy ezt az utazást veszélyesnek tartották volna. Wallenberg sem jelezte, egyetlen jelentésében vagy levelében sem, hogy feladatát önmaga számára veszélyesnek tartja. Ekkor még (két hónap után) visszatérni szándékozott, így az esetleges orosz ostrom alatti budapesti tartózkodás egyáltalán nem szerepelt az elvárások között.
Úgy tűnik, hogy Raoul Wallenberg kiválasztása különböző, személyes és szervezeti érdekek, valamint véletlenek összejátszásának az eredménye volt. Ő kéznél volt és hajlandó volt menni. Saját személyes érdekei fűződtek a feladat elfogadásához, de a feladat maga, az akkori hatalmi viszonyok között, még semmi esetre sem tűnhetett életveszélyesnek. Raoul Wallenberg útlevélosztó vagy más jellegű zsidómentő tevékenységének a „felfedezése” magyar vagy német részről valószínűleg még egy kiutasításhoz sem vezetett volna.
Raoul Wallenberg közvetlen feladata úgy, ahogy a WRB megfogalmazta, az volt, hogy támogassa a zsidómentő tevékenységet Budapesten. Ez a munka már folyt, amikor Wallenberg Budapestre érkezett, úgy a svéd követségen, mind a nunciatúrán vagy a svájci követségen. A svéd követségen Wallenberg érkezése után kialakult kedvező körülmények között a kiadott védődokumentumok mennyisége valóban megemelkedett, de Wallenberg vezető szerepe a védő- és az ideiglenes útlevelek kiadási feltételeinek a megszigorítását is magával hozta. A védőútlevelek számának megnövekedése nagy valószínűséggel a svájci gyakorlat példáját követte, mert a svájciak minden Palesztina-igazolványt családi dokumentumnak tekintettek, és így tízezer számra adhattak ki védleveleket. Ennek nyomán Wallenberg is azt állította, hogy minden svéd beutazási vízum családi vízum és ezt a magyar hatóságok „elhitték” neki. 1944 augusztusában 4 500 védőútlevél kibocsátására adtak engedélyt.
Az, hogy Wallenberg mögött a WRB és hatalmas pénzügyi támogatók állnak, hamarosan ismertté vált Budapesten, bizonyos körökben. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy mennyire könnyen szerzett hiteleket budapesti tevékenysége számára. Itt mindkét részről különösen előnyös üzletekről volt szó. A hitelező előnyösen tudta a már sok esetben elveszettnek hitt pénz vagy árutőkéjét elhelyezni, Wallenberg pedig azonnal és valószínűleg olcsón hozzájutott ahhoz, amire szüksége volt. A hitelezők Svájcban, valutában kapták volna vissza a Wallenbergnek adott hitel megfelelőjét. Wallenberg befolyása ezen körökben valószínűleg a háta mögött sejtett hatalomnak tulajdonítható. Wallenberg svéd diplomataként, a svéd külügyminisztérium beosztottjaként működött Budapesten, de utasításait a WRB-től kapta, és végső soron a WRB-nek tartozott felelősséggel is. A svéd követség által kiadott okmányok hitelesítése azonban – például a védőútlevelek – nem az ő felelősségkörébe tartoztak. Ezeket magának a követnek kellett aláírnia ahhoz, hogy elismertté váljanak. A WRB első utasításai szerint Wallenbergnek az volt a feladata, hogy kapcsolatba lépjen egy sor személlyel, támogassa őket egy széles zsidómentő hálózat kiépítésében, amelynek – többek között – menekülési útvonalakat kellett volna hogy szervezzen Magyarországról Románia vagy Jugoszlávia felé. Raoul Wallenberg kapcsolatba lépett e személyek egy részével, de később semmi jele sincs annak, hogy a menekülési útvonalak megszervezésével, vagy hogy az összes budapesti mentőakció összehangolásával foglakozott volna. Az ellenállással való együttműködésére vagy ennek a támogatására sincs semmilyen bizonyíték. Inkább fordítva: úgy tűnik, hogy Wallenberg kapott támogatást a svéd védett házak és saját biztonsága védelmére.
Raoul Wallenberg – a nunciussal, a svéd és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőivel vagy a többi semleges állam diplomatáival összehasonlítva – megérkezésekor még naiv és tapasztalatlan volt. Nem volt meg neki e személyek által már megszerzett széles kapcsolatkör sem. E szempontból még nagyobb hátrányban volt, ha a Zsidó Tanácsban, a svájci vagy a svéd követségen dolgozó zsidókkal, az ő tudásukkal és összeköttetéseivel hasonlítanánk össze. Ebben a helyzetben nem is lett volna természetes, ha Wallenberg egy minden mentőakció fölé helyezett koordinátor szerepét kapta volna. Ami a diplomáciai kapcsolatokat illeti, azokat kormány szinten svéd részről kizárólag Danielsson vagy Per Anger tartotta, és a pénzügyi műveletek elvégzése is lassan Danielsson felelősségi körébe kerül. Wallenberg azonban szorgalmasan dolgozott kapcsolatainak kiépítésében és eközben befolyása mindinkább nőtt. A számadásaiból kiderül, hogy nagy összegeket költött reprezentációs kiadásokra, vacsorákra.
Hatalmas támasz volt Wallenberg számára az a befolyásos zsidó kis csoport volt, amely Wohl Hugó vezetése alatt már Budapestre jövetelekor a svéd követségen működött. Tagjai már korábban megkezdték a tárgyalásaikat a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetőségével az ideiglenes útlevelek elismeréséről, és fontos eredményeket értek el.
Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét a magyar társadalom „zsidókérdéssel” szembeni megosztottsága és az a tény, hogy a német és a magyar vezetés között mély ideológiai különbségek voltak, nagymértékben segítette. A magyar főrendek és az őt utánzó nagypolgárság, valamint a magyar középosztály nagy része nem kedvelte a német nácik és magyar cinkostársaik nyers populista politikáját, amelynek a durva zsidóellenes politika szerves része volt. Ennek a vezető rétegnek nagy része nem is kívánt együttműködni a nácikkal. A durva zsidóellenes politika megvalósításának magyar eszköze elsősorban a nácikkal szimpatizáló magyar szélsőjobboldal, a hungarista nyilaskeresztes mozgalom volt. A német náci vezetés azonban jól tudta, hogy a magyar szélsőjobb képviselői nem képesek az országot vezetni, ők maguk pedig Magyarországot csak egy jelentős erőket lefoglaló megszálló hadsereggel tudták volna közvetlenül irányítani. Ezért hagyták meg, még az ország megszállása után is, a helyén az idős Horthyt és megpróbáltak vele együttműködni, igyekezvén a magyar függetlenség látszatát fenntartani.
A skizofrénnek mondható magyar politika tovább folytatódott a német megszállás után is. Azáltal, hogy Horthy megmaradt a helyén, a németellenes politikai körök számára fennmaradt az a lehetőség, hogy Horthyt megpróbálják rábírni a deportálások leállítására és egy németektől függetlenebb politika alakítására. Ezek a mérsékelt politikai erők felvették a kapcsolatot és megpróbálták újraindítani a zsidóság vezető köreivel való együttműködést, még annak ellenére is, hogy sokan közülük is antiszemita érzelmeket tápláltak. Amikor Horthy végül a deportálások leállítására elszánta magát, ez a zsidókkal szembeni jellegzetes magyar skizofrénia, még a németek addigi hű kiszolgálóinál is számos esetben kiütközött. Úgy Sztójay Döme miniszterelnök, mint Jaross Andor belügyminiszter hozzájárultak a Nemzetközi Vöröskereszt, a nuncius és a semleges követségek által elindított „kivándorlási” akcióhoz, sőt, előzékenyeknek és segítőkészeknek mutatkoztak. A hatalmi egyensúly lassan újra a németektől való eltávolodási politika híveinek a javára billent, ami nagymértékben segítette, sőt, bizonyos esetekben bátorította a svéd mentőakciót, lehetővé tette annak kiszélesítését. A magyar hatóságok már Wallenberg érkezése előtt elismerték a bizonyos zsidó magyar állampolgároknak adott svéd ideiglenes útlevelek érvényességét, és késznek mutatkoztak ezeknek az útleveleknek a tulajdonosait külföldi állampolgárként kezelni. Sok jel utal arra, hogy ezeken a tárgyalásokon jelentős szerep jutott a svéd követségen alkalmazott zsidóknak, valamint arra, hogy a védőútlevelek külső formáját is ezek a zsidók dolgozták ki, a KEOKH-gal történt egyeztetés után.
Az augusztus végén megvalósult kormányátalakítás még inkább kedvezett a mentőakciók folytatásához. Az új magyar kormány enyhített a zsidóellenes politikán és még inkább nyitott a zsidó vezetőkkel való együttműködés felé. A cél Magyarország háborúból való kivonása és a szövetségesek jóindulatának megnyerése volt. Így könnyűvé vált meggyőzni a magyar hatóságokat, hogy több ezer magyar állampolgárságú zsidót külföldi állampolgárként kezeljenek és a különböző védőokmányokat külföldi állampolgári státust adó okmányként ismerjék el. Azok a követelmények, amelyeket a svéd követség állított, oda vezettek, hogy elsősorban a jómódú zsidók jutottak svéd védőútlevélhez.
A magyar megenyhült zsidópolitikán kívül kedvezően hatott a svéd-német viszony alakulása is. Itt az erőegyensúly mindjobban a svédek javára alakult. Ez nagymértékben növelte a svéd követség cselekvési lehetőségeit és biztonságát a németekkel szemben. A svédekkel szembeni előzékenységre amúgy is hajlamos német követségen „a dolgok rosszra fordulása esetén különleges bánásmódot” ígértek a svéd védettekkel szemben.
A Budapesten 1944 nyarán és kora őszén domináló hatalmi struktúra tehát kedvező volt a svéd mentőakciók sikeres folytatására. Azt lehet állítani, hogy Raoul Wallenberg ezen hatalmi szerkezet részeként, és nem az ellenfeleként működött. A svéd védelem biztosítása és a védőútlevelek kiosztása, a kiosztás körüli adminisztrációs gondokon kívül, nem ütközött különösebb akadályokba. Ezeket az adminisztrációs gondokat pedig elsősorban a Wallenberg által kinevezett zsidó bizottságok oldották meg. Azok az eredmények és engedmények, amelyeket a svéd követség és Raoul Wallenberg ebben az enyhe időszakban a magyar kormánynál elért, azonban döntő fontosságúaknak bizonyultak később, amikor a budapesti hatalmi helyzet 1944. október 15-én kedvezőtlenné vált.
De a kedvező hatalmi helyzet sem szűnt meg teljesen. A Szálasi-kormány furcsa, de állhatatos igyekezete arra, hogy a semleges államok Magyarország törvényes kormányának ismerjék el, kedvező lehetőséget adott a további tárgyalásokra. Ezek során a Szálasi kormány ígéretet tett arra, hogy az előző kormány által elismert védőokmányokat ő is elismerje, azzal a feltétellel, hogy a kölcsönösség elvén, az illető semleges államok az új magyar kormányt ismerjék el. Raoul Wallenberg meglehetősen jó viszonya Kemény külügyminiszterrel már röviddel a puccs után, az október 20-a körüli napokban tárgyalási lehetőséget nyitott, és bizonyos ideiglenes engedmények feltételes kicsikarását tette lehetővé. A védőútlevelek végleges elismerését azonban a pápai nuncius október 21-én történt személyes fellépése, valamint a semleges államok közös tiltakozása és a diplomáciai kapcsolatok megszakításával történő fenyegetése hozta meg. A „zsidókérdésben” általános elvi döntésre egyedül jogosult Szálasival elsősorban a nuncius és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője, Friedrich Born tartotta a kapcsolatot, ők befolyásolták. Szálasi – feltételekhez kötött – kedvező döntését a külföldi védőokmányok elismeréséről október végén felolvasták a rádióban. Ezt a döntést Szálasi november 17.-én újra megerősítette. Ezek a döntések adták meg a semleges követségek képviselőinek a lehetőséget, hogy a védőútlevelesek ellen elkövetett túlkapások, valamint deportálásuk ellen fellépjenek, őket a deportálandó többi zsidó közül kiválasszák, és Budapestre szállítassák vissza. Raoul Wallenberg szerepe ebben az időszakban növekedni kezdett, és minden eddigi bizonyíték arra utal, hogy növekvő befolyását és pénzügyi eszközeit elsősorban a svéd védett zsidók mentésére és élelmezésére használta fel. Ezt tette azokban az esetekben is, amikor okmányokkal bizonyíthatóan közvetlenül részt vett valamilyen mentőakcióban. Nem valószínű azonban, hogy Wallenberg akármilyen veszélynek lett volna kitéve a magyar hatóságok részéről, mivel a fennmaradt okmányok, egy német közvetett vád kivételével, mind arra utalnak, hogy Wallenberg a hatóságokkal való kapcsolatfelvétel után, a hivatalos döntéseknek megfelelően cselekedett. A fent említett mentőakciók elindításánál külügyminisztériumi engedélyt kért, és az engedély mellett még rendőrtiszti kíséretet és támogatást is kapott. A védőútlevelekkel rendelkező munkaszolgálatosok kiválogatását és a nemzetközi 701. munkaszolgálatos századba való összegyűjtését a semleges követségek zsidó alkalmazottai magas rangú magyar katonatisztek támogatásával végezték. November végétől azonban a nyilas kormány megszüntette a védőútlevelesek munkaszolgálat alóli mentesítését és Wallenberg folyamodványai sem vezettek többé eredményre. A mentési kísérletek sikertelenül végződtek, majd megszűntek. A svéd követség nagyon is tudatában volt annak, hogy az egész védőútlevél-akció léte a mindenkori magyar kormány, és a nyilas puccs után, elsősorban Szálasi feltételekhez kötött engedélyétől függ. Ezt az engedélyt és az egész akció létét tehát egyáltalán nem volt bölcs dolog a hatóságok döntései ellenére elkövetett különböző illegális akciókkal veszélyeztetni. Ezt Per Anger, egy különösen ellentmondásos gyenge pillanatában készségesen be is ismerte:
”A Szálasi kormánnyal egyezményünk volt 5000 ilyen útlevél elismerésére… persze nem álltunk meg ennél a számnál. Titokban többször ennyi útlevél lett kiállítva, de kénytelenek voltunk csak olyanoknak adni, akik valamilyen svéd kapcsolatot tudtak felmutatni. Ha engedtünk volna a kísértésnek, és akármilyen zsidónak védőútlevelet adtunk volna, akkor ez a papír teljesen elvesztette volna az értékét. Azon kívül a nácik rájöttek volna, hogy szabotáljuk az egyezményt, és úgy intézkedtek volna, hogy mi egyáltalán nem tudtunk volna többet segíteni… Wallenberg ugyanúgy, mint mi, tudatában volt annak, hogy a követség létét nem szabad veszélyeztetni.”
A svéd követség helyzete december elején különösen nehézzé vált, amikor a nyilas kormány rájött, hogy semmi esetre sem számíthat a svéd kormány elismerésére. A Svéd Vöröskereszt tevékenységét a nyilas kormány betiltotta, készleteit elkobozták, anélkül, hogy a svéd követség tiltakozásával törődtek volna. A követség helyzete különösen meggyengült, miután a nyilas kormány elhagyta Budapestet, és a svéd követségi személyzetet is megpróbálta magával vinni. A követség épületének megszállása után annak ellenére, hogy a nyilasok néhány nap múlva elhagyták az épületet és a védettek visszamehettek, a svéd követség megszűnt a saját épületében működni, és a diplomaták más követségeken vagy titkos lakhelyeken tartózkodtak. Így lehetetlenné vált a svéd védőútlevelesek kivételezése, sőt megmentése a legdurvább nyilas garázdálkodásoktól. Wallenberg erre figyelmeztette is az Üllői utcán levő alkalmazottait. Néhány sikeres mentést ekkor már csak azok a humanitárius osztállyal együttműködő személyek tudtak véghezvinni, akik valamilyen magyar hatósági hatalommal rendelkeztek (Batizfalvy, Parády rendőrtisztek és a nyilas pártban fontos beosztást betöltő Szalai Pál). A nagyobb beavatkozásokat Szalai Pál is a magyar rendőrség segítségével vitte végbe. Ennek ellenére több száz svéd védettet a nyilasok elhurcoltak, megkínoztak, majd a Dunába lőttek.
Budapesten végül a Vörös Hadsereg bevonulása szüntette meg a zsidók elleni nyilas terrort.
Eltűnése és halála.
Az 1944 karácsonya utáni időszakban Wallenberg már fenyegetve érezte magát és állandóan lakhelyet változtatott. A Lévai által közölt tanúvallomások szerint már december 26.-án szeretett volna átmenni (menekülni?) az oroszokhoz, majd január 10.-én újrakezdte a készülődést, hogy a már a város keleti részébe mélyen behatolt orosz csapatokhoz menjen. A Wallenberg testőrének kirendelt csendőr, Bajusz Lajos szerint ezen a napon Wallenberg és sofőrje, Langfelder Vilmos hosszabb útra készítette fel gépkocsijukat. Az autót megrakták a szükséges készletekkel, de nagy mennyiségű aranyat és ékszert is elrejtettek benne. Bajusz azt is elmondta, hogy Wallenberg és Langfelder nagyon idegesek voltak az utazás előtt. Mások nagy pénzösszegről is beszéltek. Az egyik tanút Wallenberg figyelmeztette: briliánsokból és egyéb nagy értékű dolgokból álló titkos letétje van a Hazai Bank széfjében. A svéd követségi másodtitkár január 11-én a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utca 16. sz. alatti irodájában próbált menedéket találni . A következő nap Krausz Miklóshoz ment, és onnan elhozta pénzét és otthagyott iratait. Wallenberg közölte Krausszal: Debrecenbe készül, hogy meggyőzze Malinovszkij tábornagyot, hogy minél hamarabb foglalja el a zsidó gettókat. Vajon tényleg azt remélte Wallenberg, hogy a harci cselekmények megváltoztatására tudja rávenni az orosz marsallt?
Január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcát. A Nemzetközi Vöröskereszt irodáját egy orosz őrnagy által vezetett katonák foglalták el, akinek Wallenberg bemutatkozott, és az orosz őrnagy nagyon udvariasan magával vitte. A szemtanúk szerint Wallenberg saját akaratából követte. A január 13-i szabad akaratból történt kapcsolatfelvételt megerősíti a Vörös Hadsereg 30-as hadtestének parancsnoksági jelentése is. Talán Wallenberg naivitására utal, hogy teljesen megbízott a szovjetekben. Ezt az is alátámasztja, hogy Wallenberg, aki ekkor a 151-es gyalogsági hadtestnél tartózkodott, átadott egy Stockholmba szóló táviratot, amit azonban az oroszok sohase küldtek el. Másnap, egy bizonyos Kuprijanov által aláírt parancs szerint, Wallenberg minden kapcsolatát meg kellett szüntetni a külvilággal, és őt tovább kellett adni Afonyin tábornoknak. A parancsot tartalmazó táviraton kézzel írott széljegyzetként az áll, hogy Wallenberg saját állítása szerint azért nem hagyta el a frontot, mert a város keleti részében 7.000 svéd állampolgár van a felelősségére és védelmére bízva.
Ettől kezdve Wallenberg tehát a szovjet hadsereg foglya volt. Ezt Bulganyin hadügyminiszter-helyettes január 17.-én Malinovszkijnak küldött táviratparancsa is megerősíti. Eszerint Wallenberget le kellett tartóztatni, és Moszkvába kellett küldeni. Az elhárítás erre megkapta a megfelelő utasításokat – áll a táviratban. A távirat egyik másolatát az orosz elhárítás, a SZMERS parancsnoka, Viktor Szemjonovics Abakumov tábornok is kézhez kapta. Ezzel Wallenberg sorsa megpecsételődött.
Egyes szemtanúk szerint Moszkvában az NKVD tartotta fogva, majd követségi munkatársával, Langfelderrel együtt a Lubjankába került. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták. 1957-ben aztán azt állították, hogy 10 évvel korábban a Lubjanka börtönben halt meg.
Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. Van aki 1945-re, más 1947-re teszi, de élnek feltételezések arról is, hogy évekkel később halt meg valamelyik szovjet börtönben. A hírhedt u.n. Szmolcov orvosi jelentést Wallenberg haláláról, amely 1947. július 17-re helyezi Wallenberg halálának dátumát, több svéd történész (Bernt Schiller, Hans Villius, Helene Carlbäck-Isotalo) is hitelesnek találta, legalábbis a halál dátumát illetően. (L. Carlbäck-Isotalo, Helene, ”Arkivdokument kontra fria fantasier: Wallenberg fallet färdigdiskuterat?” vagy “Glasnost and the opening of Soviet archives: time to conclude the Raoul Wallenberg case?”)
Wallenberg koncepciós per (1953).
Svéd Királyi Követség Budapesten 1944, jelvény Szabó Károly hagyatékából
Wallenberg halálával kapcsolatos koncepciós pert terveztek [27] 1953 elején Budapesten. Csak az 1990-es években, Ember Mária [28] a Magyar Nemzet újságírója kutatásának nyomán kerültek a tények és dokumentumok nyilvánosságra.
Wallenberg három vacsoravendége utolsó estéjén Budapesten[29]: Dr. Fleischmann Ottó, Szabó Károly és Szalai Pál 1945. január 12-én a svéd követségen, a Gyopár utcában. A következő napon, 1945. január 13-án Wallenberg szovjet fogságba került.
A koncepció 1953-ban: Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt, Budapesten keresendők, nem a Szovjetunióban. Dr. Benedek László, Stöckler Lajos, Domonkos Miksa, Szalai Pál és Szabó Károly kerültek fogságba. Szabó Károlyt 1953. április 8-án az utcán fogták el, nyomtalanul eltűnt, családja több hónapig semmit nem tudott róla.
Gerő Ernő Rákosihoz írott feljegyzésében, 1953. március 1-jén: "A kihallgatások anyagából világos, hogy a két világháború közti Zsidó Tanács tagjai valamennyien Gestapo ügynökök voltak. (…) A tárgyaláson majd ki fog derülni, hogy nem antiszemitizmusért tartóztattuk le őket, hanem mert Gestapo ügynökként a szegény zsidók gyilkosai és amerikai imperialista kémek." Gerő elgondolásából eredt az a fantazmagória is, hogy (a szovjetek által 1945-ben elhurcolt) Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt keresendők"
Sztálin halálát követően több hónap késésel, csak Berija kivégzése után állították le a titkos pert, a kirakatperben fogvatartott személyeket elengedték, az iratokat titkosították, Domonkos Miksa nem élte túl, szabadlábon belehalt az elszenvedett kínzásokba.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Raoul_Wallenberg
Raoul Wallenberg (Stockholm, 1912. augusztus 4. – feltételezések szerint 1947. július 16.) svéd diplomata. A második világháború éveiben Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a deportálástól. (Halála időpontja felől 2010-ben előkerült újabb dokumentumok kapcsán kérdések merültek fel, így elképzelhető, hogy az említettnél jóval később hunyt el.
Raoul Wallenberg néhány hónappal apja, Raoul Oscar Wallenberg halála után, 1912. augusztus 4-én született az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb svéd nagytőkés családban. Apja halála miatt neveltetését nagyapja, Gustav Wallenberg kereskedő és diplomata irányította. Mivel átfogó, nemzetközi szellemű neveltetésre törekedett, az ifjú Wallenberg sok időt töltött külföldön, és több nyelvet is megtanult. A nagyapa fő célja az volt, hogy Raoul „tapasztalt és jó emberismerő” legyen közvetlen gyakorlati célként azt készítette elő, hogy Raoul átvehesse egy külföldön működő kereskedelmi bank vezetését.
Tanulmányai és banki munkája
A gyermek Wallenberg
Raoul az iskolát közepes eredménnyel végezte, de megtanult angolul, franciául és németül. Édesanyja azt szerette volna, ha a Harvard Egyetemen tanul tovább, de oda nem vették fel. Ehelyett a michigani Ann Arbor Egyetemen kezdett építészetet hallgatni, de nem fejezte be tanulmányait. Egy rövidebb stockholmi kitérő után nagyapja további „tanulmányi utakra” küldte először Dél-Afrikába, ahol a különböző építő- és vegyipari cikkek kereskedelmével ismerkedett, majd a palesztinai Haifába, ahol egy holland érdekeltségű banknál dolgozott, mint gyakornok. Itt került először kapcsolatba a Németországból elmenekült zsidókkal.
Haifai útja előtt nem volt túlságosan jó véleménye a zsidókról. Amikor például megtudta, hogy kétszáz cionista is utazik azon a hajón, amivel ő megy Génuától Haifáig, ezt írta: „ismerve a dél-afrikai zsidókat, eléggé pesszimista vagyok. Ennek ellenére azért lehet, hogy az út kellemes lesz”. Úgy tűnik, véleménye valamivel kedvezőbbre fordult Palesztinában, mivel több levélben szembeállítja a zsidók szorgalmát az arabok lustaságával. A kibucok „szocialista kollektivizmusa” sem váltotta ki rosszallását, de a zsidók továbbra sem érdekelték különösebben. Egyik levelében azt írja, hogy inkább arabul tanul meg, mint héberül, bár ott (valószínűleg a munkahelyén, a bankban) a hébert tekintik a fontosabb nyelvnek.
Wallenberg nem szeretett a bankban dolgozni; a munkát „nehezen érthetőnek és bonyolultnak” érezte. Nem is nagyon igyekezett azt megérteni: egyik levelében azt írta nagyapjának, hogy „a banki munkáról már majdnem teljesen megfeledkeztem”, és inkább palesztinai utazásairól mesélt. Wallenberg építész akart lenni, hogy megállhasson a saját lábán. Valószínűleg krónikus pénzhiányban is szenvedett, mert Haifábol való hazautazása előtt a következőket írta nagyapjának, Gustav Wallenbergnek, aki többek között a házasulási szándékait firtatta: "nagyon szeretnék már pénzt szerezni, lehetőleg sok pénzt. Egy feleséget is szeretnék, de egyelőre a pénzszerzést előtérbe helyezem" (svédül: ”jag har en stark längtan att skaffa mig pengar, helst mycket pengar. En hustru vill jag nog också ha, men jag tro att än så länge sätter [jag] pengar först.”. L. Älskade farfar, s. 207).
Anyja és a nagyapja is azt szerette volna, ha Raoul Wallenberg a nagy családi bankban, a stockholmi Enskilda Bankenban fut be karriert, de erre a lehetőségre id. Marcus Wallenberg, aki nagyapja testvére és a bank vezérigazgatója volt, „szkepticizmussal tekintett”, mert komolytalannak és szószátyárnak tartotta a fiatal Raoult. 1935-ben az idős Marcus Wallenberg ezt írta fiának, ifj. Marcus Wallenbergnek: ”meggyőződésem, hogy Raoul valójában be akar kerülni a bankba, és ott minél tovább akar jutni”. Mivel azonban komolyan kételkedett Raoul Wallenberg rátermettségében, fiaitól, Marcustól és Jacobtól kért tanácsot. Ifj. Marcus Wallenberg javasolta, hogy várjanak, hadd lássák, hogyan fejlődött az ifjú Raoul hosszú külföldi útjain. Raoul Wallenberg a végén nem kapott állást a banknál, és nagyon nehezen kapott munkát Stockholmban. A végén, 1941-ben Jacob Wallenberg elhelyeztette Raoult egyik üzlettársa, Sven Salén egy kis, élelmiszerekkel kereskedő cégében (Mellaneuropeiska Handels AB), amit a magyar zsidó Lauer Kálmán vezetett, és elsősorban magyar-svéd kereskedelemmel foglalkozott. Raoul hamarosan az 5-6 embert foglalkoztató cég „külföldi ügyekkel foglalkozó” igazgatója lett, és sokat utazott. Magyarországon először 1942 februárjában járt (három hétig), majd 1943 szeptemberétől október 13-ig maradt. Lauer Bukarestbe is szerette volna elküldeni, de Raoul nem ment el: vagy nem törődött Lauer utasításaival, vagy nem kapott román vízumot.
Magyarországon.
A német megszállás következményei
Magyarország az 1944. március 19-i német megszállás előtt még mindig a biztonság szigete volt Európában a magyar zsidóság számára. A Kállay Miklós vezette kormány és Horthy Miklós kormányzó mindaddig sikeresen ellenállt a németek ama követelésének, hogy Magyarország zsidó lakosságát átadják Németországnak. A Kállay kormány „hintapolitikája” és a nyugati hatalmakhoz való közeledési próbálkozásai azonban mindinkább kiváltották a német vezetés rosszallását. A németek Magyarország megszállását – a Margarethe hadműveletet – már 1943 szeptemberének végén elkezdték előkészíteni, a német hadvezetés Hitler parancsára várt, hogy elindítsák. A parancs azonban csak 1944 márciusában érkezett. Hitler Horthyt először a klessheimi kastélyba hívta megbeszélésre. Azt akarta, hogy Horthy bocsássa el Kállayt, helyette egy németbarát miniszterelnököt nevezzen ki. Horthy megtagadta a kérést, így a német támadást Hitler azonnal, még Horthy ott tartózkodása idején megindíttatta. A megszállás március 18-a és 19-e közötti éjjelen indult (éjszakai felfejlődés), és teljesen meglepte a magyar védelmi erőket. A fölösleges vérontás elkerülésére Szombathelyi főparancsnok, Horthy távollétében, megtiltotta az ellenállást, így a németek már ugyanaznap az ország nagy részét elfoglalták. A német megszálló erőkkel érkezett Adolf Eichmann is, akit a „zsidókérdés” megoldására küldtek Magyarországra.
1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már 1942-ben megkezdődtek. Ezekre való tekintettel kb. 100 000 zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. A német megszállást követően azonban itt is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk. Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, amely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták.[ Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. A zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.
(Eichmann 1944 március 21-i utasítására Stern Samu vezetésével megalakul az ország egész zsidósága feletti hatóság, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa. A Zsidó Tanács tagjai: Boda Ernő, Pető Ernő, Wilhelm Károly a pesti, Csobádi Samu a budai neológ hitközség elnöke, Kahan-Frankl Samu és Freudiger Fülöp, az ortodox hitközség vezetője, valamint Kahan Niszon, a cionisták képviseletében. A Tanács tagjainak legkevésbé érhető, védhető és magyarázható lépése az volt, hogy a birkenaui tömegmegsemmisítésről kezükbe került dokumentumokat (az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket) miért nem jutatták el hamarabb a hozzájuk legalább is nem ellenszenvvel viszonyuló magyar tényezőkhöz, illetve a semleges diplomáciai testületekhez. A jegyzőkönyvek április végén-május elején már nagy valószínűséggel a budapesti cionista vezetők (Kasztner Rezső, Komoly Ottó) kezében voltak, és elképzelhetetlen, hogy tartalmukat ne osztották volna meg a velük egyébként kapcsolatban lévő tanácstagokkal. De ha esetleg Kasztner és köre mégis megtartotta magának az információkat, a német nyelvű dokumentumok június elején már biztosan a Tanács asztalára kerültek. A Zsidó Tanács azonban június második feléig mégsem juttatta el a jegyzőkönyveket sem Horthy köréhez, sem a diplomatákhoz. Beszédes tény, hogy a Zsidó Tanács legtöbb tagja visszaemlékezéseiben mélyen hallgatott a jegyzőkönyvekről. Török Sándor, a testület keresztény tagja, majd a keresztény tanács elnökhelyettese említést tesz a dokumentumokról: "Dokumentáció anyagunkkal, így pl. az auschwitzi táborból akkor már meglévő igen fontos titkos jelentésekkel különböző vezető embereknél eljártam; a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy ezek nem igazak, csak 'zsidó túlzások'." Ez a mondat azonban nem ad magyarázatot a késlekedésre. Freudiger Fülöp éppúgy hallgatott a dokumentumokról, mint Stern Samu, aki 29 gépelt oldalt kitevő, részletes visszaemlékezésében meg sem említi a jegyzőkönyveket.
A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint az ekkor már általa is ismert Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat.
A németek már a megszállás első napján elfoglaltak minden vasútállomást és az összes, ott tartózkodó zsidót letartóztatták. A következő intézkedés több, ismert zsidó személy letartóztatása és a zsidók számára a teljes utazási tilalom bevezetése volt. A zsidókkal egyidejűleg jelentős számú, általuk németellenesnek tartott politikust és más személyt is letartóztattak, összesen kb. 10 000 embert. Azok a mérsékelt politikusok, akik elkerülték a letartóztatást – köztük Bethlen István – elrejtőztek a várható üldöztetés elől.
Március 24-én pedig megalakult az új, németbarát kormány a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme vezetésével. Ez a kormány teljes támogatását adta a németeknek a „végső megoldás” megvalósítására Magyarországon. A sértődött Horthy vonakodott az új kormány dolgaiba beleavatkozni, így a mérsékelt politikai erők megbénultak és minden hatalom a németbarát politikusok kezébe került.
A megszállás után néhány héttel a németek Edmund Veesenmayer-rel az élen, és Adolf Eichmann, mint felhatalmazott „zsidószakértő” vezetésével szörnyű ügyességgel és hatékonysággal láttak neki a „zsidókérdés” végső megoldásának Magyarországon, magyar csatlósaik segítségével.
Április elején Magyarország keleti részét háborús zónának nyilvánították, és mint „biztonsági intézkedést” elrendelték a zsidók gettóba tömörítését ott. Ez később Budapesten kívül kiterjedt az egész országban. Az április 7-én kelt belügyminisztériumi rendelet nem sok kétséget hagyott a kormány szándékai felől: „a m.kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”.
A deportálásokat Eichmann és a magyar belügyi államtitkár vezetése alatt az ország legkeletibb részeiben kezdték meg május elején. Minden zsidót – kivétel nélkül – deportáltak. Speciálisan erre a feladatra kiválogatott, nagy arányban német származású csendőrből álló egységeket bocsátottak a Birodalom rendelkezésére. Sehol Európában nem sikerült a deportálásokat ilyen gyorsan lebonyolítani. Rövid két hónap alatt, „május 14-től a mai napig (július 9.) 147 vonattal 434 351 zsidót deportáltak Magyarországról”, írja Ferenczy László csendőr alezredes aznapi jelentésében.
A budapesti zsidókat még nem deportálták. Egy június 21-én kiadott rendelet nyomán azonban a legtöbbjüket megfosztották lakhelyüktől, és arra kényszeríttették őket, hogy csak zsidóknak kijelölt és sárga csillaggal megjelölt házakba költözzenek. A magyar hatóságok részleges kijárási tilalmat rendeltek el ellenük és egy sor más megszorító intézkedést is foganatosítottak. A „végső megoldás” a fővároshoz is közeledett.
A németek által kinevezett kormány és Horthy között azonban – és maga a kormányon belül is – mind élesebb ellentétek kezdtek kialakulni a „zsidókérdés” megoldása körüli módszerek helyességéről. Annak ellenére, hogy a németek mindent megtettek Horthy elszigetelésére, egyre több jelentés érkezett hozzá a zsidókkal való bánásmód kegyetlenségéről. Saját környezete nyomására Horthy mind nagyobb figyelemmel követte a „zsidókérdés” megoldását, és mindinkább hangoztatta a zsidókkal szembeni bánásmód miatti elégedetlenségét. Horthy felháborodását csak fokozta az a német propagandafilm, amit a magyarországi deportálásokról többek között Svájcban is bemutattak. A filmben a németek következetesen a magyar csendőrökre hárították a deportálások kegyetlen véghezvitelét, amit a svájci magyar követ jelentett is Budapestre. Stern [23] Horthy az elkövetők és a parancsnokaik felelősségre vonását követelte. Amikor a kegyetlenkedésekről szóló jelentések nem szűntek meg és az Auschwitz Protokoll is elérte a palotát, Horthy cselekvésre szánta el magát. A bel- és külföldről érkező mind határozottabb tiltakozások is jelentős szerepet játszottak ebben az elhatározásában.
A magyarországi protestáns egyház június 20-án tiltakozott a deportálások ellen, a Zsidó Tanács levélben könyörgött június 23-án, amelyben részletesen leírta a kegyetlen bánásmódot, ami a zsidókat érte. A pápai nuncius és Serédi hercegprímás is több alkalommal tiltakozott. [Serédi Jusztinián] esztergomi érsek Sztójay Döme miniszterelnököt is megfenyegette egy, a deportálásokat elítélő pásztorlevél felolvasásával az ország összes templomában. Sztójay Serédinek június 19-én küldött válaszlevele és a július 7-i, a nunciussal tartott tárgyalásairól készített feljegyzések mutatják, hogy ezeket a tiltakozásokat és fenyegetéseket Sztójay is komolyan vette. Ezt talán azért is, mert az auschwitz-i borzalmak június végén a kormány minden tagjának a tudomására jutottak, sőt, Ferenczi alezredesnek is kezébe jutott az Auschwitzi Protokoll egy példánya. Horthyt saját fia is cselekvésre biztatta.
Külföldről tiltakozó levelek vagy táviratok érkeztek a pápától, a svéd királytól, Anthony Eden brit külügyminisztertől, a Canterbury érsektől és az amerikai szenátustól, kormányzóktól, Nobel-díjas tudósoktól és New York katolikus érsekétől. Roosevelt elnök nyilvánosan fenyegette meg a felelősöket és a háború utáni szigorú felelősségre vonásról beszélt. A németek egyre rosszabbra forduló hadi helyzete és a szövetségesek normandiai partraszállása különös súlyt adott ennek a fenyegetésnek és cselekvésre ösztönözték Horthyt. A kormányban levő nyilas államtitkárok ekkor még megpróbáltak egy Horthy ellenes államcsínyt is. A Budapestre hozott vidéki csendőri egységeket azonban a felbőszült Horthy, az esztergomi páncéloshadosztály Budapestre rendelésével, elűzette és július 7-én leállíttatta a deportálásokat.
Budapesti feladatai és tevékenysége.
A budapesti feladatra Raoul Wallenberget az amerikai War Refugee Board (WRB – Háborús Menekültek Bizottsága) és az OSS (amerikai hírszerző szolgálat) stockholmi ügynöke, Iver Olsen választotta, a gazdag hajózási vállalkozó, Sven Salen javaslatára. Ezt a választást a stockholmi amerikai követ, Herschel Johnson is jóváhagyta, és már az ő javaslatára fogadta el a svéd külügyminisztérium Raoul Wallenberg személyét. A választás több szempontból is meglepő volt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy Raoul Wallenberg erre a feladatra alkalmas lett volna. 32 éves kora és előkelő származása ellenére sem kezdett még semmilyen figyelemreméltó pályafutást. A családi bankban sem alkalmazták. Míg unokabátyjai Svédország érdekeit képviselték az akkori nagyhatalmakkal szemben, ő egy kis cégnél dolgozott egy magyarországi bevándorolt zsidó vezetése alatt, aki még svéd állampolgár sem volt. Ezt a munkát is az unokabátyja, Jacob Wallenberg szerezte számára. Tehát sem tiszteletreméltó beosztása, sem olyan komolysága vagy különleges képessége nem volt, amely erre a felelősségteljes feladatra őt rendelte volna. Raoul Wallenberg ugyan azelőtt kétszer is járt Magyarországon, de viszonylag rövid időre. Magyarul egyáltalán nem tudott. Tehát biztosan más tényezők, mint Wallenberg addig megismert képességei döntötték el a választást.
Az egyik ilyen tényező Lauer Kálmán és az ő személyes érdekei voltak. Lauer két okból beszélte rá már 1944 májusába Wallenberget, hogy Magyarországra utazzon: részben azért, hogy az 1944. március 19-e után megszakadt üzleti kapcsolataikat újrarendezze, részben pedig azért, hogy Lauer apósát és anyósát, valamint néhány más hozzátartozóját valamiképpen svéd védelem alá vegye, és ideiglenes útlevéllel Svédországba vigye. De Wallenberg akkor már nem jutott német átutazási vízumhoz, így magánúton nem utazhatott. Lauer Kálmán és Raoul Wallenberg későbbi levélváltásából, a Lauer, Per Anger, Sven Salen és Jacob Wallenberg közti levelezéséből, valamint a levéltárakba levő többi dokumentumból, valamint Lévai és Philipp leírásaiból következtetni lehet arra is, hogy a tárgyalásokban Sven Salen hajózási vállalkozó üzleti érdekei is szerepet játszottak, és hogy az ő közbelépésének döntő szerepe volt úgy az amerikaiak választására, mind a svéd külügyminisztériumban a választás jóváhagyására. Ehrenpreis főrabbinak, akit kizárólag a zsidómentő tevékenység sikere érdekelt, kétségei voltak Raoul Wallenberg képességeivel kapcsolatban, de engednie kellett, hisz nem az övé volt a döntő szó.
Wallenberget követségi titkárrá nevezték ki, így Magyarországra utazhatott. Az ő szempontjából ez a feladat hatalmas lépést jelentett az addigi pályafutásában. Diplomáciai megbízatást kapott. Wallenberg ugyanakkor azért akart Budapestre menni, mivel Lauer és az üzleti érdek meggyőzték. Wallenberg eredeti szándéka tehát nem egy átfogó mentőakció megszervezése volt. Az út valódi célja eredetileg eléggé korlátozott volt.
Wallenbergnek több szempontból is érdeke volt elfogadni a feladatot, de ez még semmi esetre sem jelentette azt – mint ahogy sokan sugallni próbálják –, hogy már csupán ezzel hősies tettet követett volna el. Több svéd diplomata, így Lars Berg és Göte Carlsson is, még utána érkeztek Budapestre anélkül, hogy ezt az utazást veszélyesnek tartották volna. Wallenberg sem jelezte, egyetlen jelentésében vagy levelében sem, hogy feladatát önmaga számára veszélyesnek tartja. Ekkor még (két hónap után) visszatérni szándékozott, így az esetleges orosz ostrom alatti budapesti tartózkodás egyáltalán nem szerepelt az elvárások között.
Úgy tűnik, hogy Raoul Wallenberg kiválasztása különböző, személyes és szervezeti érdekek, valamint véletlenek összejátszásának az eredménye volt. Ő kéznél volt és hajlandó volt menni. Saját személyes érdekei fűződtek a feladat elfogadásához, de a feladat maga, az akkori hatalmi viszonyok között, még semmi esetre sem tűnhetett életveszélyesnek. Raoul Wallenberg útlevélosztó vagy más jellegű zsidómentő tevékenységének a „felfedezése” magyar vagy német részről valószínűleg még egy kiutasításhoz sem vezetett volna.
Raoul Wallenberg közvetlen feladata úgy, ahogy a WRB megfogalmazta, az volt, hogy támogassa a zsidómentő tevékenységet Budapesten. Ez a munka már folyt, amikor Wallenberg Budapestre érkezett, úgy a svéd követségen, mind a nunciatúrán vagy a svájci követségen. A svéd követségen Wallenberg érkezése után kialakult kedvező körülmények között a kiadott védődokumentumok mennyisége valóban megemelkedett, de Wallenberg vezető szerepe a védő- és az ideiglenes útlevelek kiadási feltételeinek a megszigorítását is magával hozta. A védőútlevelek számának megnövekedése nagy valószínűséggel a svájci gyakorlat példáját követte, mert a svájciak minden Palesztina-igazolványt családi dokumentumnak tekintettek, és így tízezer számra adhattak ki védleveleket. Ennek nyomán Wallenberg is azt állította, hogy minden svéd beutazási vízum családi vízum és ezt a magyar hatóságok „elhitték” neki. 1944 augusztusában 4 500 védőútlevél kibocsátására adtak engedélyt.
Az, hogy Wallenberg mögött a WRB és hatalmas pénzügyi támogatók állnak, hamarosan ismertté vált Budapesten, bizonyos körökben. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy mennyire könnyen szerzett hiteleket budapesti tevékenysége számára. Itt mindkét részről különösen előnyös üzletekről volt szó. A hitelező előnyösen tudta a már sok esetben elveszettnek hitt pénz vagy árutőkéjét elhelyezni, Wallenberg pedig azonnal és valószínűleg olcsón hozzájutott ahhoz, amire szüksége volt. A hitelezők Svájcban, valutában kapták volna vissza a Wallenbergnek adott hitel megfelelőjét. Wallenberg befolyása ezen körökben valószínűleg a háta mögött sejtett hatalomnak tulajdonítható. Wallenberg svéd diplomataként, a svéd külügyminisztérium beosztottjaként működött Budapesten, de utasításait a WRB-től kapta, és végső soron a WRB-nek tartozott felelősséggel is. A svéd követség által kiadott okmányok hitelesítése azonban – például a védőútlevelek – nem az ő felelősségkörébe tartoztak. Ezeket magának a követnek kellett aláírnia ahhoz, hogy elismertté váljanak. A WRB első utasításai szerint Wallenbergnek az volt a feladata, hogy kapcsolatba lépjen egy sor személlyel, támogassa őket egy széles zsidómentő hálózat kiépítésében, amelynek – többek között – menekülési útvonalakat kellett volna hogy szervezzen Magyarországról Románia vagy Jugoszlávia felé. Raoul Wallenberg kapcsolatba lépett e személyek egy részével, de később semmi jele sincs annak, hogy a menekülési útvonalak megszervezésével, vagy hogy az összes budapesti mentőakció összehangolásával foglakozott volna. Az ellenállással való együttműködésére vagy ennek a támogatására sincs semmilyen bizonyíték. Inkább fordítva: úgy tűnik, hogy Wallenberg kapott támogatást a svéd védett házak és saját biztonsága védelmére.
Raoul Wallenberg – a nunciussal, a svéd és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőivel vagy a többi semleges állam diplomatáival összehasonlítva – megérkezésekor még naiv és tapasztalatlan volt. Nem volt meg neki e személyek által már megszerzett széles kapcsolatkör sem. E szempontból még nagyobb hátrányban volt, ha a Zsidó Tanácsban, a svájci vagy a svéd követségen dolgozó zsidókkal, az ő tudásukkal és összeköttetéseivel hasonlítanánk össze. Ebben a helyzetben nem is lett volna természetes, ha Wallenberg egy minden mentőakció fölé helyezett koordinátor szerepét kapta volna. Ami a diplomáciai kapcsolatokat illeti, azokat kormány szinten svéd részről kizárólag Danielsson vagy Per Anger tartotta, és a pénzügyi műveletek elvégzése is lassan Danielsson felelősségi körébe kerül. Wallenberg azonban szorgalmasan dolgozott kapcsolatainak kiépítésében és eközben befolyása mindinkább nőtt. A számadásaiból kiderül, hogy nagy összegeket költött reprezentációs kiadásokra, vacsorákra.
Hatalmas támasz volt Wallenberg számára az a befolyásos zsidó kis csoport volt, amely Wohl Hugó vezetése alatt már Budapestre jövetelekor a svéd követségen működött. Tagjai már korábban megkezdték a tárgyalásaikat a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetőségével az ideiglenes útlevelek elismeréséről, és fontos eredményeket értek el.
Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét a magyar társadalom „zsidókérdéssel” szembeni megosztottsága és az a tény, hogy a német és a magyar vezetés között mély ideológiai különbségek voltak, nagymértékben segítette. A magyar főrendek és az őt utánzó nagypolgárság, valamint a magyar középosztály nagy része nem kedvelte a német nácik és magyar cinkostársaik nyers populista politikáját, amelynek a durva zsidóellenes politika szerves része volt. Ennek a vezető rétegnek nagy része nem is kívánt együttműködni a nácikkal. A durva zsidóellenes politika megvalósításának magyar eszköze elsősorban a nácikkal szimpatizáló magyar szélsőjobboldal, a hungarista nyilaskeresztes mozgalom volt. A német náci vezetés azonban jól tudta, hogy a magyar szélsőjobb képviselői nem képesek az országot vezetni, ők maguk pedig Magyarországot csak egy jelentős erőket lefoglaló megszálló hadsereggel tudták volna közvetlenül irányítani. Ezért hagyták meg, még az ország megszállása után is, a helyén az idős Horthyt és megpróbáltak vele együttműködni, igyekezvén a magyar függetlenség látszatát fenntartani.
A skizofrénnek mondható magyar politika tovább folytatódott a német megszállás után is. Azáltal, hogy Horthy megmaradt a helyén, a németellenes politikai körök számára fennmaradt az a lehetőség, hogy Horthyt megpróbálják rábírni a deportálások leállítására és egy németektől függetlenebb politika alakítására. Ezek a mérsékelt politikai erők felvették a kapcsolatot és megpróbálták újraindítani a zsidóság vezető köreivel való együttműködést, még annak ellenére is, hogy sokan közülük is antiszemita érzelmeket tápláltak. Amikor Horthy végül a deportálások leállítására elszánta magát, ez a zsidókkal szembeni jellegzetes magyar skizofrénia, még a németek addigi hű kiszolgálóinál is számos esetben kiütközött. Úgy Sztójay Döme miniszterelnök, mint Jaross Andor belügyminiszter hozzájárultak a Nemzetközi Vöröskereszt, a nuncius és a semleges követségek által elindított „kivándorlási” akcióhoz, sőt, előzékenyeknek és segítőkészeknek mutatkoztak. A hatalmi egyensúly lassan újra a németektől való eltávolodási politika híveinek a javára billent, ami nagymértékben segítette, sőt, bizonyos esetekben bátorította a svéd mentőakciót, lehetővé tette annak kiszélesítését. A magyar hatóságok már Wallenberg érkezése előtt elismerték a bizonyos zsidó magyar állampolgároknak adott svéd ideiglenes útlevelek érvényességét, és késznek mutatkoztak ezeknek az útleveleknek a tulajdonosait külföldi állampolgárként kezelni. Sok jel utal arra, hogy ezeken a tárgyalásokon jelentős szerep jutott a svéd követségen alkalmazott zsidóknak, valamint arra, hogy a védőútlevelek külső formáját is ezek a zsidók dolgozták ki, a KEOKH-gal történt egyeztetés után.
Az augusztus végén megvalósult kormányátalakítás még inkább kedvezett a mentőakciók folytatásához. Az új magyar kormány enyhített a zsidóellenes politikán és még inkább nyitott a zsidó vezetőkkel való együttműködés felé. A cél Magyarország háborúból való kivonása és a szövetségesek jóindulatának megnyerése volt. Így könnyűvé vált meggyőzni a magyar hatóságokat, hogy több ezer magyar állampolgárságú zsidót külföldi állampolgárként kezeljenek és a különböző védőokmányokat külföldi állampolgári státust adó okmányként ismerjék el. Azok a követelmények, amelyeket a svéd követség állított, oda vezettek, hogy elsősorban a jómódú zsidók jutottak svéd védőútlevélhez.
A magyar megenyhült zsidópolitikán kívül kedvezően hatott a svéd-német viszony alakulása is. Itt az erőegyensúly mindjobban a svédek javára alakult. Ez nagymértékben növelte a svéd követség cselekvési lehetőségeit és biztonságát a németekkel szemben. A svédekkel szembeni előzékenységre amúgy is hajlamos német követségen „a dolgok rosszra fordulása esetén különleges bánásmódot” ígértek a svéd védettekkel szemben.
A Budapesten 1944 nyarán és kora őszén domináló hatalmi struktúra tehát kedvező volt a svéd mentőakciók sikeres folytatására. Azt lehet állítani, hogy Raoul Wallenberg ezen hatalmi szerkezet részeként, és nem az ellenfeleként működött. A svéd védelem biztosítása és a védőútlevelek kiosztása, a kiosztás körüli adminisztrációs gondokon kívül, nem ütközött különösebb akadályokba. Ezeket az adminisztrációs gondokat pedig elsősorban a Wallenberg által kinevezett zsidó bizottságok oldották meg. Azok az eredmények és engedmények, amelyeket a svéd követség és Raoul Wallenberg ebben az enyhe időszakban a magyar kormánynál elért, azonban döntő fontosságúaknak bizonyultak később, amikor a budapesti hatalmi helyzet 1944. október 15-én kedvezőtlenné vált.
De a kedvező hatalmi helyzet sem szűnt meg teljesen. A Szálasi-kormány furcsa, de állhatatos igyekezete arra, hogy a semleges államok Magyarország törvényes kormányának ismerjék el, kedvező lehetőséget adott a további tárgyalásokra. Ezek során a Szálasi kormány ígéretet tett arra, hogy az előző kormány által elismert védőokmányokat ő is elismerje, azzal a feltétellel, hogy a kölcsönösség elvén, az illető semleges államok az új magyar kormányt ismerjék el. Raoul Wallenberg meglehetősen jó viszonya Kemény külügyminiszterrel már röviddel a puccs után, az október 20-a körüli napokban tárgyalási lehetőséget nyitott, és bizonyos ideiglenes engedmények feltételes kicsikarását tette lehetővé. A védőútlevelek végleges elismerését azonban a pápai nuncius október 21-én történt személyes fellépése, valamint a semleges államok közös tiltakozása és a diplomáciai kapcsolatok megszakításával történő fenyegetése hozta meg. A „zsidókérdésben” általános elvi döntésre egyedül jogosult Szálasival elsősorban a nuncius és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője, Friedrich Born tartotta a kapcsolatot, ők befolyásolták. Szálasi – feltételekhez kötött – kedvező döntését a külföldi védőokmányok elismeréséről október végén felolvasták a rádióban. Ezt a döntést Szálasi november 17.-én újra megerősítette. Ezek a döntések adták meg a semleges követségek képviselőinek a lehetőséget, hogy a védőútlevelesek ellen elkövetett túlkapások, valamint deportálásuk ellen fellépjenek, őket a deportálandó többi zsidó közül kiválasszák, és Budapestre szállítassák vissza. Raoul Wallenberg szerepe ebben az időszakban növekedni kezdett, és minden eddigi bizonyíték arra utal, hogy növekvő befolyását és pénzügyi eszközeit elsősorban a svéd védett zsidók mentésére és élelmezésére használta fel. Ezt tette azokban az esetekben is, amikor okmányokkal bizonyíthatóan közvetlenül részt vett valamilyen mentőakcióban. Nem valószínű azonban, hogy Wallenberg akármilyen veszélynek lett volna kitéve a magyar hatóságok részéről, mivel a fennmaradt okmányok, egy német közvetett vád kivételével, mind arra utalnak, hogy Wallenberg a hatóságokkal való kapcsolatfelvétel után, a hivatalos döntéseknek megfelelően cselekedett. A fent említett mentőakciók elindításánál külügyminisztériumi engedélyt kért, és az engedély mellett még rendőrtiszti kíséretet és támogatást is kapott. A védőútlevelekkel rendelkező munkaszolgálatosok kiválogatását és a nemzetközi 701. munkaszolgálatos századba való összegyűjtését a semleges követségek zsidó alkalmazottai magas rangú magyar katonatisztek támogatásával végezték. November végétől azonban a nyilas kormány megszüntette a védőútlevelesek munkaszolgálat alóli mentesítését és Wallenberg folyamodványai sem vezettek többé eredményre. A mentési kísérletek sikertelenül végződtek, majd megszűntek. A svéd követség nagyon is tudatában volt annak, hogy az egész védőútlevél-akció léte a mindenkori magyar kormány, és a nyilas puccs után, elsősorban Szálasi feltételekhez kötött engedélyétől függ. Ezt az engedélyt és az egész akció létét tehát egyáltalán nem volt bölcs dolog a hatóságok döntései ellenére elkövetett különböző illegális akciókkal veszélyeztetni. Ezt Per Anger, egy különösen ellentmondásos gyenge pillanatában készségesen be is ismerte:
”A Szálasi kormánnyal egyezményünk volt 5000 ilyen útlevél elismerésére… persze nem álltunk meg ennél a számnál. Titokban többször ennyi útlevél lett kiállítva, de kénytelenek voltunk csak olyanoknak adni, akik valamilyen svéd kapcsolatot tudtak felmutatni. Ha engedtünk volna a kísértésnek, és akármilyen zsidónak védőútlevelet adtunk volna, akkor ez a papír teljesen elvesztette volna az értékét. Azon kívül a nácik rájöttek volna, hogy szabotáljuk az egyezményt, és úgy intézkedtek volna, hogy mi egyáltalán nem tudtunk volna többet segíteni… Wallenberg ugyanúgy, mint mi, tudatában volt annak, hogy a követség létét nem szabad veszélyeztetni.”
A svéd követség helyzete december elején különösen nehézzé vált, amikor a nyilas kormány rájött, hogy semmi esetre sem számíthat a svéd kormány elismerésére. A Svéd Vöröskereszt tevékenységét a nyilas kormány betiltotta, készleteit elkobozták, anélkül, hogy a svéd követség tiltakozásával törődtek volna. A követség helyzete különösen meggyengült, miután a nyilas kormány elhagyta Budapestet, és a svéd követségi személyzetet is megpróbálta magával vinni. A követség épületének megszállása után annak ellenére, hogy a nyilasok néhány nap múlva elhagyták az épületet és a védettek visszamehettek, a svéd követség megszűnt a saját épületében működni, és a diplomaták más követségeken vagy titkos lakhelyeken tartózkodtak. Így lehetetlenné vált a svéd védőútlevelesek kivételezése, sőt megmentése a legdurvább nyilas garázdálkodásoktól. Wallenberg erre figyelmeztette is az Üllői utcán levő alkalmazottait. Néhány sikeres mentést ekkor már csak azok a humanitárius osztállyal együttműködő személyek tudtak véghezvinni, akik valamilyen magyar hatósági hatalommal rendelkeztek (Batizfalvy, Parády rendőrtisztek és a nyilas pártban fontos beosztást betöltő Szalai Pál). A nagyobb beavatkozásokat Szalai Pál is a magyar rendőrség segítségével vitte végbe. Ennek ellenére több száz svéd védettet a nyilasok elhurcoltak, megkínoztak, majd a Dunába lőttek.
Budapesten végül a Vörös Hadsereg bevonulása szüntette meg a zsidók elleni nyilas terrort.
Eltűnése és halála.
Az 1944 karácsonya utáni időszakban Wallenberg már fenyegetve érezte magát és állandóan lakhelyet változtatott. A Lévai által közölt tanúvallomások szerint már december 26.-án szeretett volna átmenni (menekülni?) az oroszokhoz, majd január 10.-én újrakezdte a készülődést, hogy a már a város keleti részébe mélyen behatolt orosz csapatokhoz menjen. A Wallenberg testőrének kirendelt csendőr, Bajusz Lajos szerint ezen a napon Wallenberg és sofőrje, Langfelder Vilmos hosszabb útra készítette fel gépkocsijukat. Az autót megrakták a szükséges készletekkel, de nagy mennyiségű aranyat és ékszert is elrejtettek benne. Bajusz azt is elmondta, hogy Wallenberg és Langfelder nagyon idegesek voltak az utazás előtt. Mások nagy pénzösszegről is beszéltek. Az egyik tanút Wallenberg figyelmeztette: briliánsokból és egyéb nagy értékű dolgokból álló titkos letétje van a Hazai Bank széfjében. A svéd követségi másodtitkár január 11-én a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utca 16. sz. alatti irodájában próbált menedéket találni . A következő nap Krausz Miklóshoz ment, és onnan elhozta pénzét és otthagyott iratait. Wallenberg közölte Krausszal: Debrecenbe készül, hogy meggyőzze Malinovszkij tábornagyot, hogy minél hamarabb foglalja el a zsidó gettókat. Vajon tényleg azt remélte Wallenberg, hogy a harci cselekmények megváltoztatására tudja rávenni az orosz marsallt?
Január 13-án az oroszok elfoglalták a Benczúr utcát. A Nemzetközi Vöröskereszt irodáját egy orosz őrnagy által vezetett katonák foglalták el, akinek Wallenberg bemutatkozott, és az orosz őrnagy nagyon udvariasan magával vitte. A szemtanúk szerint Wallenberg saját akaratából követte. A január 13-i szabad akaratból történt kapcsolatfelvételt megerősíti a Vörös Hadsereg 30-as hadtestének parancsnoksági jelentése is. Talán Wallenberg naivitására utal, hogy teljesen megbízott a szovjetekben. Ezt az is alátámasztja, hogy Wallenberg, aki ekkor a 151-es gyalogsági hadtestnél tartózkodott, átadott egy Stockholmba szóló táviratot, amit azonban az oroszok sohase küldtek el. Másnap, egy bizonyos Kuprijanov által aláírt parancs szerint, Wallenberg minden kapcsolatát meg kellett szüntetni a külvilággal, és őt tovább kellett adni Afonyin tábornoknak. A parancsot tartalmazó táviraton kézzel írott széljegyzetként az áll, hogy Wallenberg saját állítása szerint azért nem hagyta el a frontot, mert a város keleti részében 7.000 svéd állampolgár van a felelősségére és védelmére bízva.
Ettől kezdve Wallenberg tehát a szovjet hadsereg foglya volt. Ezt Bulganyin hadügyminiszter-helyettes január 17.-én Malinovszkijnak küldött táviratparancsa is megerősíti. Eszerint Wallenberget le kellett tartóztatni, és Moszkvába kellett küldeni. Az elhárítás erre megkapta a megfelelő utasításokat – áll a táviratban. A távirat egyik másolatát az orosz elhárítás, a SZMERS parancsnoka, Viktor Szemjonovics Abakumov tábornok is kézhez kapta. Ezzel Wallenberg sorsa megpecsételődött.
Egyes szemtanúk szerint Moszkvában az NKVD tartotta fogva, majd követségi munkatársával, Langfelderrel együtt a Lubjankába került. 1945. március 8-án szovjet nyomásra a Magyar Rádió bemondta, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták. 1957-ben aztán azt állították, hogy 10 évvel korábban a Lubjanka börtönben halt meg.
Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. Van aki 1945-re, más 1947-re teszi, de élnek feltételezések arról is, hogy évekkel később halt meg valamelyik szovjet börtönben. A hírhedt u.n. Szmolcov orvosi jelentést Wallenberg haláláról, amely 1947. július 17-re helyezi Wallenberg halálának dátumát, több svéd történész (Bernt Schiller, Hans Villius, Helene Carlbäck-Isotalo) is hitelesnek találta, legalábbis a halál dátumát illetően. (L. Carlbäck-Isotalo, Helene, ”Arkivdokument kontra fria fantasier: Wallenberg fallet färdigdiskuterat?” vagy “Glasnost and the opening of Soviet archives: time to conclude the Raoul Wallenberg case?”)
Wallenberg koncepciós per (1953).
Svéd Királyi Követség Budapesten 1944, jelvény Szabó Károly hagyatékából
Wallenberg halálával kapcsolatos koncepciós pert terveztek [27] 1953 elején Budapesten. Csak az 1990-es években, Ember Mária [28] a Magyar Nemzet újságírója kutatásának nyomán kerültek a tények és dokumentumok nyilvánosságra.
Wallenberg három vacsoravendége utolsó estéjén Budapesten[29]: Dr. Fleischmann Ottó, Szabó Károly és Szalai Pál 1945. január 12-én a svéd követségen, a Gyopár utcában. A következő napon, 1945. január 13-án Wallenberg szovjet fogságba került.
A koncepció 1953-ban: Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt, Budapesten keresendők, nem a Szovjetunióban. Dr. Benedek László, Stöckler Lajos, Domonkos Miksa, Szalai Pál és Szabó Károly kerültek fogságba. Szabó Károlyt 1953. április 8-án az utcán fogták el, nyomtalanul eltűnt, családja több hónapig semmit nem tudott róla.
Gerő Ernő Rákosihoz írott feljegyzésében, 1953. március 1-jén: "A kihallgatások anyagából világos, hogy a két világháború közti Zsidó Tanács tagjai valamennyien Gestapo ügynökök voltak. (…) A tárgyaláson majd ki fog derülni, hogy nem antiszemitizmusért tartóztattuk le őket, hanem mert Gestapo ügynökként a szegény zsidók gyilkosai és amerikai imperialista kémek." Gerő elgondolásából eredt az a fantazmagória is, hogy (a szovjetek által 1945-ben elhurcolt) Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt keresendők"
Sztálin halálát követően több hónap késésel, csak Berija kivégzése után állították le a titkos pert, a kirakatperben fogvatartott személyeket elengedték, az iratokat titkosították, Domonkos Miksa nem élte túl, szabadlábon belehalt az elszenvedett kínzásokba.
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Raoul_Wallenberg
Megjegyzések