Tárca

Irományaim műfaja és kifejezésmódja tekintetében zavarba jöttem a minap, és önelemzésre kényszerültem. Ez már mai cikkem formátumát is befolyásolta. Íme:

    Egy húsz-huszonöt perces sétáló-előadásra kértek fel hely-és stílustörténettel kapcsolatosan. Ez egy évtizedek óta rám szabott és rám szabadított diszciplína, hiszen elfogadott terézvárosi lokálmatadornak számítok. „Szóval olyat, amilyet úgy szoktál, csak lazán, semmi felesleges tudálékoskodás...”- fűzte hozzá a megbízó, kifejezve felém maximális bizodalmát. „Viszont, azért ne legyen olyan gunyoros, kritikusan maró, tudod…, ne pamfletet. És, hogy is mondjam, ha mód van rá, lehetőleg kerüld névszerint a főépítészt, a főpolgármestert, a polgármestert, a miniszterelnököt, a stadionépítkezéseket… És ne gyere elő a gyermeteg  rögeszméddel, a Városliget ledózerolásával” – vigyorgott cinkosan.  Ezt most hadd ne értsem – motyogtam. Még hogy pamflet? Hogy kerüljem Andrássyt az Andrássy úton, Podmaniczkyt a Podmaniczky úton, Ybl-t az Opera előtt, és hogy ne jöjjek elő a Városligettel, ha a történelmi megléte nélkül egyáltalán nem értelmezhető, az egyébként sehova nem vezető neoreneszánsz, historikus-eklektikus Andrássy út? „Nagyon jól tudod, hogy a mostaniakról van szó. Max 30 perc… Ennyi. Enni várják őket a Tisztelt Házba. Meg fogod oldani, ahogy ismerlek… Mint ha csak egy cikket írnál!” – csikart ki valami kacsintásszerűt orcájából, miközben álságosan paskolta vállamat.

    Harminc perc, az Oktogontól a Parlamentig? Az sétának kevés, előadásnak, vagy cikknek 12-13 ezer leütés szóközök nélkül. Inkább megírom – gondoltam – a megadott útvonalnak megfelelően, és valami protokollmajom vigye őket a vályúhoz. Oszt száradjon az ő lelkén ha „hülyeséget” beszél, vagy eltér a fölsőbb hatalom elvárásaitól. Őt busásan megfizetik, oldja meg.

    A nap folyamán még e-mailban a tudomásomra hozták, hogy a három kalauzolandó EU-s „kolléga” német, ezt elfelejtette a magyar „kolléga” mondani. A program annyiban változik, hogy a vezetés németül zajlik, én csak a zeneakadémiánál veszem át a fiúkat. Valaki ott beszél németül, és a felújított Nemzeti Zeneakadémiát ők mutatják meg nekik, bizonyítandó, hogy nem vesznek kárba az EU-s pénzek, és azok nem vándorolnak privát, kormányközeli zsebekbe, ahogy ezt bizonyos javíthatatlan magyargyűlölő reakciós körök égen-földön terjesztik, miközben élvezik a „nép&nemzet kormánya” intézkedéseinek minden gyümölcsét.

    No, és tessék! Ugye látják? Pont erről beszélek tulajdonképpen: nem bírtam ki, és hozzáfűztem a saját önző, kritikai véleményemet az igen szűkszavú „nettó” programleíráshoz. Nem teszek mást tehát, mint hogy a látható szituáció mellé applikálom a látens valóságot, amit egyébként minden hülyegyerek és ámhórec tud, és a suszterinasok is fütyölik az utcán, azonban és persze senki sem tudja tételesen bizonyítani. Nem mellékesen, öntelten kigúnyolom a hatalom klisévádjait az őket kritizálókkal szemben, kínos szövegkörnyezetbe emelem propaganda-mantrájukat, a saját világnézetem és pártállásom szerint. Tőlem egy nyers, gyúrható, semleges tanulmányt várnak, mely alapra a saját narratívájukat rá tudják rakosgatni, mint a mandulákat a sábeszi kalácsra. Jövök aztán én, a gyalulatlan terézvárosi valómban, és voltaképp egy persziflázsban kisült, megmásíthatatlanul kopogós péksüteményt teszek le az asztalra. Ez így cikknek cikk lesz, de nem egy esszé, vagy tanulmány. Egy vezércikk is csak szélsőséges esetekben engedheti meg magának az ironikus hangnemet, ehhez nagyon elfogadottnak kell lenni a szerzőnek, és csak súlyos, bizonyítható tények tartják meg a finoman adagolt iróniát, hogy ne mondjam szarkazmust. Ezen felül általában nagyobb a terjedelme, mint az én itteni 7-8000 leütésemnek. A karcolat több szempontból lehetne alkalmas műfaji cél, mint egy kérdést felvető, és a végkövetkeztetés félreérthetetlenül megfogalmazó prózai médium. Életszagú, valós történéseket, vagy azok kis epizódjait boncolgathatnám élve, és kommentálnám az operációt rövid ironikus, lehetőség szerint szellemes és kritikus szemléletben. Ehhez azonban sok a 8.000 karakter szerintem. A csattanót nem lehet a négyezren túl húzni. Jó, hát a Heine, Mikszáth, Karinthy és Kishon tudta, de maradjunk a realitások mezején. Az régen volt.

    Az esszé, illetve a tárca nevű publicisztikai műfaj lenne az 7-8 ezer leütéses, ide passzoló médium, csak a szempontjait kellene fegyelmezetten követnem. A klasszikus tárca felszabadultan, könnyeden dolgozza fel az aktualitásokat, ráadásul van egy igen szépen hangzó francia megfelelője, a feuilleton, ejtsd föjtón. Az elvárás irányában nem egy szabályszerű, rendezett alkotás, mégis egy jó politikai lapban, a művészeti, irodalmi, kritikusi, szépirodalmi tárcák velős elmefuttatásokra adnak lehetőséget. Én egy 200 méteres futáshoz hasonlítanám, taktikájában és terjedelmében. Egy szó, mint száz, el van döntve, én itt akkor mostantól definiálhatóan tárcákat írok, természetesen az ehhez kompatibilis tartozék stíluselemekkel, mint ahogy hírhedt szarkazmusomnak is egy szofisztikáltabb formát igyekszem adni.

    És hogyan nyilvánult meg ez az érési folyamat a német vendégekkel kapcsolatosan? Átvettem őket a Zeneakadémia előtt, és pár hihetetlenül rafinált keresztkérdéssel kitudakoltam, a nagy Németország melyik tájékáról származnak. Nem mindegy tudni illik, hogy volt NDK-sokkal van-e dolga az embernek, vagy valakikkel a régi szövetségi államokból. A vegyes a legrosszabb. Ilyenkor se tárca, se persziflázs, sem kioktató vezércikk, csak száraz tanulmány jön szóba, kigyomlálva belőle minden félreérthető, vagy zavarba ejtő elemet. Mázlim volt, mind nyugaton élt az egyesítés előtt, most viszont keleten dolgoznak a fővárosban, Berlinben. Feltártam nekik, a számunkra adatott majd 40 perce tervezett információs-blokkot, mire ők elég savanyú képet vágtak, mondván, nem először járnak Budapesten. Egyikőjük kezében ott lapult az a több mint negyed évszázada Hamburgban kiadott Magyarország-könyv, mely nem szokásos „alternatív”módon mutatja be az országot, és egyébként a könyv fotóit nagyrészt én csináltam. Nekem nem is maradt belőle példányom. Leültünk hát a pesti Bródvéjn egy kávéházban, a pofa megígérte, nekem adja a könyvet, mielőtt elutazik, és valóban a szálloda portáján hagyta. Aztán egy hosszú kávé mellett elmeséltem, hogy meghívót kaptam szombatra, az Országház mellett felállított monumentális Tisza István emlékmű avatására és az utána következő fogadásra. Hát az persze nélkülem fog lezajlani – mondtam igencsak tárcaszerűen. Azt sem bánom, ha a libamáj a torkukon akad...- ezt amolyan drámai elemként gondoltam hozzátenni, azt is beleszámítva, hogy az EU rossz szemmel nézi a magyar májaslibák mártíriumát. Az így előkészített pártsemleges talajon fejtettem ki, hogy a sokat emlegetett Trianonhoz vezető út kijelölésében, hosszú időkön át főszerepet játszó politikust ismét a népképviselet palotája mellé állítani, amikor éppen a házelnöksége alatt következett be a 1912-es "vérvörös csütörtök" hat halottal és több, mint száz sebesülttel…, hát ez nem biztos, hogy EU-kompatibilis. Az egyenlő választójogért tüntetők közé lőttek ekkor, de az első világháború is csak két évre volt. Tisza már akkor háborút jövendölt. Csak pár napot habozott a hadüzenet ügyében Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, hangoztatva, hogy még nincsenek meg hozzá a feltételek. Július 14-én viszont már úgy beszélt: "Nehezen határoztam el magam a háborúra, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről és a Monarchia nagyságát minden erőmmel védelmezni fogom." És persze most száz éve kezdődött a Világháború!

    Nos, az összefüggések ismeretében ez lenne a tárcára jellemző tanulság.

Surányi András írása