Fekete Párduc

Meleg volt az év egyetlen péntek 13-ja. Tíz liter ásványvizet cipeltem egy terézvárosi rendezvényre, mégis tettem egy kis kitérőt. Megnéztem, javul-e kedélyállapota a Vörösmarty utcai kocsik között tengődő macskának, aki elég rossz bőrben tűnt nékem lenni még a délelőtt. Pár műanyag tálkát találtam ott, a lakossági közösségvállalás egyértelmű jeleként. Egyáltalán nem látni már kóbor állatot Pesten, erre pont péntek 13-án bukkan fel itt egy ilyen ágrólszakadt fekete macsek. Aztán a cica is kinézett az egyik kocsi alól. Többé-kevésbé „áldozatként”, letettem neki elismerésem és jókívánságaim jelét, a szomszéd Közértben vásárolt tíz deka akciós parizert. Nem kérette magát. Mégsem lesz ez a nap oly szerencsétlen, legalábbis ennek a gyászos párának nem – gondoltam, – nem sejtettem azonban, hogy e kis terézvárosi életkép mily baljóslatú allegorikus tartalommal bír. Meghalt tudni illik ugyanekkor – mint röviddel később megtudtam, ­– a Fekete Párduc, azaz Grosics Gyula. A legendáshírű „Aranycsapat” általam ismert utolsó futballistája. Puskás, Kocsis és Czibor csapatának kapusa. Az előbbiek külföldön maradtak 1956-ban, Grosics pályafutása viszont Magyarországon teljesedett ki.

    Az ötvenes-hatvanas évek derekán elfogadott békés hétvégi program volt meccsre járni. Apámmal én is gyakran mentem ki a Népstadionban, – élőben láttam a nagy Grosicsot – bár csak annyira voltam focirajongó, mint ahogy ez a jó hangnemhez tartozott a lakótelepi gyerek-falkában. Lévén a haverok többnyire Fradi-drukkerok, én is átmenetileg hozzájuk csapódtam. Tisztán Vasas-érzelmű családunkban ez nem számított jópontnak, de Fradi-elkötelezettségem sem érte el az ingerküszöböt, sőt egyszer csak magam is a Vasasban sportoltam. Nagybátyám, mint szakosztályvezető, azt szerette volna, ha birkózom, de az ott, mindenkin törvényszerűen megjelenő „karfiolfülek” láttán, inkább az atlétika mellett döntöttem. A focihoz hiányzott belőlem valami, valószínűleg egy csipetnyi Puskás, vagy hangyányi Pelé. Pedig a futball, mint a társadalmi tudatot, önbecsülést és közhangulatot nagyban meghatározó, a nemzeti összjövedelmet is pótolni tudó összetevő, akkor még komoly tényezőnek számított. Volt hozzá ütőképes és megbecsült magyar futball is, és persze szurkolók. Mint ha ma lett volna, emlékszem az 1965-ös osztrák-magyar meccsre. Pár hete voltunk még csak Bécsben, apám kiküldetésének helyszínén, és mint ünnepélyes beiktatási aktus, a magyar nagykövetkövetség döntéshozói testületileg kivonultak a Prater-be, engem11 éves gyereket beleértve. A tömött Prater-Stadionban pokoli hangulat volt. Az 56-os események csak 9 évre voltak és kelet-Ausztria, de főleg Bécs teli volt magyar „diszidensekkel”. Ők adhatták a nézők legalább felét a dugig tömött stadionban. A magyar csapat 1:0-ra nyert, de nem Grosics volt a kapuban, az biztos, apám valami miatt nagyon morgott rá. Bécsi tartózkodásunk derékba törte Vasas-béli sport-pályafutásomat, mire a hetvenes évekre hazatértünk, amúgy sem érdekelt már sem az atlétika, sem a foci. A magyar futball fénykora különben is letűnt, elhomályosult, mint ha nem is lett volna. A pályán lecsillapodott minőség és iram, úgyanilyen fordított arányban durvult el nézőközönség. A meccseket ma jószerével nem a pályán, hanem a lelátókon és a metrószerelvényekben vívják meg, 80 kiló alatt nem ajánlatos a részvétel. Ekkor már nem a pályán találkoztam Grosiccsal, hanem a pesti Nagykörúton. Ahogy ez idő tájt élsportolóknál elfogadott életpálya-modell volt, a Fekete Párduc is nyithatott egy „maszek” butikot. Ha nem emlékeznének kristálytisztán, a maszek a magánszektor rövidítése volt. Kirakatrendező szakmunkás mivoltomban a Vas- és Edény vállalat boltjainak kirakatait dekoráltam, többek között a Szent István körúton is, és mint „maszek melót” a környező butikok kirakatait is bevállaltam. Közte volt a Párducé is. Afféle pumaszerű fekete macska volt a bolt emblémája, mely félreérthetetlenül egy párducra kellett, hogy utaljon. Teljesen rám hagyta a vitrinek rendezését, új árcédulákat írtam és kisebb szövegeket kellett kistancolt műanyagbetűkből fölragasztanom. Csendesen elszenvedte tevékenykedésemet, egy kávét is kaptam, és tisztességesen kifizette a kialkudott munkabért is. Még hogy ez a Grosics SS volt? – méláztam el ezen – apám mondott valami ilyesmit, valamikor, összeszorított fogakkal sziszegve.

    Apám száz éves lenne ma, még Ferenc József császár alatt született. A legjobbkor lécelt le 43-ban a MUSZ-ból, aki maradt, kinyírták. Testvéreit kirabolták, felakasztották, agyonlőtték, gettósították. Anyámék sorsvonalát a szegedi téglagyár, Strasshof, Theresienstadt és Bergen-Belsen határozták meg. Apám fokozott érzékenysége kortársai háborús és háború előtti ténykedése iránt így nyilván könnyen megérthető és értelmezhető. És ő tudott egyet, s mást, egyesekről és másokról.

    Névrokonommal, Surányi András filmrendezővel többször összekevertek, de egy filmoperatőr is létezik ezzel a névvel. Utóbbi ráadásul volt kirakatrendező osztálytársnőmet vette nőül, amiből a többi volt osztálytársam azt a tanulságot vonta le, hogy én vettem el nevezett hölgyet, akivel egyébként valóban baráti viszonylatban voltam. Grosiccsal kapcsolatban viszont a filmrendező névrokonomra kell visszatérjek. A nyolcvanas évek elején egy kis lipcsei klub-moziban néztem meg Rainer Werner Fassbinder filmdrámáját, a "Maria Braun házassága"-t. Fassbinder kegyetlenül szarkasztikus képet fest a háború utáni német társadalomáról, és a sorok között azt is kiolvashattam, hogy a német társadalom magára találásának is a foci volt a leghatékonyabb politikai eszköze. A film egy fontos lélektani pillanatában üvölt fel a rádió, közvetítve a németek harmadik gólját a magyar Aranycsapattal szemben, az 54-es világbajnokság döntőjében, illusztrálva ezzel a „német gazdasági csoda” nyitányát. Még ugyanaz nap gratulált nekem egy régi lipcsei barátom a Berlinben kapott igen komoly díjamhoz, amiről én mindaddig nem tudtam. A díjat ugyanis nem én, hanem a rendező Surányi András kapta „Az Aranycsapat” című filmjéért. A film nem Grosicsról szól, de róla is, és elsősorban az Aranycsapat-jelenségről. A Fekete Párducot, a világklasszis kapust ma méltán dicsérő búcsúbeszédek, és az emlékezetes sporttörténelmi pillanatokat felidéző nekrológok teendője a gyászmunka megsegítése és nem az elhunyt sportember életének vészterhes fehér foltjainak a kipellengérezése. Az igazsághoz viszont hozzá tartozik az is, amit Surányi az „Aranycsapaton” túl kurkászott ki annak idején, és a Grosics-kép teljessége végett most én is fel kell vessek. Grosics – tudni illik – nem a „rendes” magyar hadseregbe vonul be, hanem önkéntesként a 25. SS Hunyadi Páncélgránátos Hadosztályba. Ez volt az egyik első magyar önkéntes SS-alakulat. 1944 végén a nyilas kormány hozta létre, és egyenesen a német Waffen SS irányításának rendelte alá. Erre hivatkozva nem vették fel egyébként később az MSZMP-be. Arra is fény derült, hogy nyugatról is éppen ezért jött vissza, mert a múltja miatt nem szerződtették sehol. Itthon segítettek neki elmaszatolni életrajzának kínosabb részleteit. Kellemetlenségeiért kárpótolta őt a reálisan létező szocializmus: két helyről is kapott fizetést, a sporthivataltól, illetve egy neki konstruált üzemigazgatói „sportállásból”. A Honvéd-játékosaként Magyar Néphadsereg hivatásos katonatisztje volt, és az „újabb időkben”, – mint mondtam, – maszek vállalkozó. A rendszerváltáskor már, mint az MDF képviselőjelölte indul a választáson, egy évtizeddel később viszont Csurka István szélsőjobboldali pártja mellett kampányol. Azután Orbán környezetében állandósul, mint a rendezvények humán-dekorációjának celebje. Életében veszi fel nevét a tatabányai stadion, a helyi általános iskola és a gyulai Grosics Gyula Katolikus Labdarúgó Akadémia. Az imént elhunyt ezen túl, a Horthy Miklós Társaság fővédnöke is volt, s valóban nem mulasztotta volna el akár egy Horthyi emléktábla, vagy szobor felavatását. Minden adódó alkalmat megragadott, hogy prófétai tisztánlátásával elítélje azt a bűnös „rákosista-kádárista” múltat, melynek maga is ünnepelt közszereplője és kivételezett haszonélvezője volt. Gőgösen fennhéjázva visszautasította a díszpolgári címet a „szoclib” városvezetéstől, pökhendien kijelentve, nem cseresznyézik egy tálból a sztálinistákkal.

    Apámnak tehát csak kellett legyen némi igazsága. De anyámnak is, aki azt mondta: halottról jót, vagy semmit. Hát, ez itt – gondolom – nem semmi, de tartom magam a szülői intelemhez.

    Nyugodjon tehát békében Grosics Gyula, a magyar Fekete Párduc!

Surányi András Írása