Oldalazás

Korunk választásra jogosult, kétkezi állampolgára tisztában van az oldalakkal, a ballal meg a jobbal. Nap, mint nap, de főleg télen élvezi eme ismeretek áldásos előnyeit. Nincs is annál kellemetlenebb, mint amikor jól kitaposott strimpflinket fordítva vesszük fel, és egész nap plusz-zoknit követel magának nagylábujjunk, miközben az általa korábban nagyvonalúan kitágított rész a többi lábujjra elosztva gyűrődik cipőnkben. A lábtyűkhöz hasonló a kesztyűk oldalképlete is, csak hát egyszerűbb a felcserélt kesztyűk helyretétele.

Mielőtt az ártalmatlan bevezetés után a tárgyalásra térnék rá, el szeretném oszlatni gyakorlatias olvasóm kétségeit, és bölcs tanácsára is válaszolok. Tudom, hogy nem muszáj mind a két cipőt levennem, elég csak az egyiket, és azt a zoknit a visszájára fordítanom. Igen, de akkor a frottír-zokni sima része kerül kívülre, és ez az aszimmetria még a gyűrődésnél is kellemetlenebb, mi több, egyensúly-problémákat okoz. És pont ebben foglalnám össze a lényeget, többé-kevésbé akkurátusan: A testek túlnyomó többsége rendelkezik oldalakkal, szerencsés esetben minél többel; a testeknek van jobb és baloldala, teteje és alja, eleje és hátulja, legalábbis, ami az én földhözragadt nézőpontomat illeti. Az a jó, – mondom én – ha sok elfogadható álláspontja van, mely a test nyugvópontja is lehet, de ami nem zárja ki más, szintén stabil nyugalmi állapot létét ugyanazon testen. Az emberi képzeletet segítségül híva állítom, a demokrácia allegorikus leképezése egy ilyen jó kis sokoldalú tárgy, ami viszont stabil.

Ma viszont, nem csupán sugallt „hazafias” követelmény, de kifejezetten sikk „csak” egy, és ezen belül jobboldalinak lenni. Helyesebben mondva, nem egyszerűen konzervatívnak, valós „jobbszárnyi”-nak lenni a módi, hanem annak a fennen hirdetése, hogy ez a lét- vagy tudati állapot, a bukott, népnyúzó, eltűnt, nem létező „baloldal” jogos és törvényszerű felváltója, és a haza fényrederülésének egyetlen letéteményese. Ez a jobb oldalra billentés és ezen állapot stabillá rögzítése, mint egyetlen lehetséges nyugvópont, nemzeti kérdésé, sőt Nemzeti Programmá vált. A programok itt Közép-Keleteurópában nem egyszer fajultak már pogromokká, talán ezért figyel fel az oldalazó fejleményekre és az ezeket ábrázoló tárgyakra, egy „nem csak jobboldallal rendelkező” polgár éberebben. Így került egy, az első látásra jelentéktelennek tűnő gömböc a látókörömbe, a Magyar Gömböc. Ez a Gömböc azonban nem az a gömböc, aki hol volt, hol nem volt, a hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac is túr… Ez nem egy jöttment mesebeli bélpoklos kisgömböc, hanem egy valós tudós-Gömböc, akit lehetetlenség kibillenteni sztoikus nyugalmából. Egy homogén testet képzeljünk el, melynek egyetlenegy stabil egyensúlyi pontja van. Hogy ez fizikai lehetetlenség, mint a perpetuum mobile, vagy a körcikkely harmadolása? Rosszul tudják! Tegyük le a tudós-Gömböcöt akárhogyan is, ő bizony keljfeljancsi gyanánt mindig stabil egyensúlyi pontjába fog visszatérni. A keljfeljancsi ráadásul csal, mert talpra állása pusztán a rejtett nehezéknek köszönhető. A Gömböc ilyen tekintetben fedhetetlen, eleve nem üreges, egyetlen homogén anyagból készült. Nincs trükk, egyedül az eszményi forma biztosítja talpra állását. Lévén a Kárpát-medence népe igen kreatív és innovatív, nem csoda hát, hogy sikerült ezt, az új elvárásoknak minden tekintetben megfeltethető műtárgyat létrehozni. Nem ez volt természetesen a Domokos-Várkonyi matematikus-páros szándéka, és a regnáló politikai erőnek sem tűnt még fel – hálistennek – az Okosgömböcben rejlő szimbolikus erő és kampánylehetőség. Hivatkozhatna pedig a kormányszóvivő a Gömböc tarajszerű gerincére, ahol egy demokratikus ellensúly lehetősége húzódik meg, tudni illik még egy instabil egyensúlyi pont. Tessék csak igénybe venni azt, szabad! Ebben a pozícióban viszont csak az elméleti papírforma szerint lenne módja megállni, ám a legcsekélyebb háborgatásra viszabillenne az egyetlen helyes és helyeselhető pózba, jobboldali tulajdonosa pózába. Bolond lenne mindenki, ha nem a gömböc természetes állására szavazna, a fennálló fizikai törvények egyértelműen neki kedveznek. Más eredményhez csak a súlytalanság állapota segítségével juthatnánk… Mielőtt viszont egy beláthatatlan kimenetelű talmudi gömböc-traktátusba bonyolódnék, próbálom a saját lábukon megálló oldalakat tisztázni. Súlyosbító tényező, hogy oldalakról kell beszélni, mintha törvényszerű lenne a végletes szembenállás, közben viszont kezd komoly problémává válni az oldalak megkülönböztetése. A francia parlament kezdeti ülésrendje nehezedik ránk vízválasztóként. Akkor a királyság, a papság és az arisztokrácia képviselői foglalták el a jobboldali széksorokat, a baloldal a polgárság, a forradalom pártolóié volt. Szó sem volt persze közös ülésekről, a közös nemzetgyűlés jogát csak a forradalom hozta el. A kép akkor tiszta volt. A forradalom, a szabadság, testvériség, egyenlőség híve baloldali volt, a király, a főpapság és az arisztokrácia jobboldali. Ennek megfelelően tették is a tőlük elvárható maximumot, a nyaktilók legnagyobb örömére. Nem a guillotint sírom vissza, – de fájdalom, – a mai „oldalak” előtörténetük dacára félrevezetően szólalnak meg. A politika húzóágazata, a propaganda mossa őket leginkább össze, és természetesen az egymást sűrűn követő választások demagógia-licitjei. A mai magyar választó képtelen szabadulni saját kliséitől, miszerint a baloldal egyenlő a kádárizmussal, a rendszerváltás előtti „reálisan létező szocializmussal és a „béketáborral”. A jobboldal kiegészíti: „a kommunizmussal, az ÁVH-val, a sztálinizmus bűneivel, tehát kudarcok tömegével és az elnyomással,” – nem zavartatva magát saját volt KISZ-titkársága vagy MSZMP-tagsága által, és figyelmen kívül hagyva ugyanazon évtizedek Nyugat-Európájának kormányon lévő, hiteles és sikeres baloldali pártjait. Általános jellemzőket sorolva, melyek mentén egy mai baloldali definiálja magát, viszont bármelyik jobboldali képviselő is akár saját választási brossuráját vélné felismerni. Ugyanazon lózungok: nagyobb állami szerepvállalást oktatásban, egészségügyben, egyenlőség-igazságosság, a munkanélküliség megszüntetése, bürokrácialeépítést, szociális érzékenység, empátia a kiszolgáltatottak és szegények iránt, a gondoskodó állam, a leszakadók felzárkóztatása, Európai Unió, társadalmi egyetértés, egyenlő esélyek és teherviselés. A tekintélyelvűség, a faji, nemi vagy vallási alapú diszkrimináció elutasítása, stb. A saját lózungjaitól megfosztott magyar baloldali pártok ezzel szemben a szabad versenyt hiányolják, nehezményezik az államosításokat, keveslik a privatizációt, védelembe veszik a multikat és a bankokat, az öngondoskodás szabadságát követelik, kritizálják a közeledést Oroszországhoz, a határon túli magyarok felé orientálódnak, sőt, bocsánatot kérnek korábbi hozzáállásukért a kettős állampolgárság ellen. Csupán a klasszikus jobb és baloldal meghatározások mögé képzelni a jelenleg valóságosan létező pártokat… hát, ez előrevetíthet egy komoly csalódást választások utánra. Többhelyütt olvastam mostanában egy Márai Sándort idézetet 1945-ből, nyilván nem véletlenül. A háború friss élményétől áthatva, az új rendszert és a baloldalinak szintén nehezen tekinthető sztálinizmust még nem elszenvedve, kemény és határozott definíciót adott a jobboldaliságról, a mai kamuflázs nélkül. A zsidók is az őket megillető szerephez jutnak e definícióban, és üzenhetnek a mának: „…ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

 Surányi András