Szita Szabolcs Eichmann magyarországi osztaga és a történelmi felelősség
Szita Szabolcs
Eichmann magyarországi osztaga és a történelmi felelősség
1. A német megszállás és a magyarországi zsidóság tragédiája
1944. március 19-én német veszteség nélkül megtörtént Magyarország fegyveres megszállása. Hitler teljhatalmú megbízottja, Edmund Veesenmayer olyan rendszert vezetett be, mely a megszállókat mentesítette a közvetlen közigazgatási és rendőri feladatoktól. A német követelések főként a Sztójay-kormányon, a honvéd vezérkaron, a közigazgatási szerveken keresztül érvényesültek.
A Gestapo ügynökei immár szabadon tehettek, amit akartak. Napok alatt őrizetbe vették a német érdekekre veszélyesnek tartott magyar polgárokat; köztisztviselőket, közalkalmazottakat, a gazdasági élet több személyiségét. Európa számos - a németek által megszállt - országából magyar földre menekült, itt menedékre lelt üldözött került a hálóba. Nagyobb részüket koncentrációs táborokba hurcolták.
Budapesten a letartóztatások öngyilkosságok sorát okozták. A túszszedés országszerte folyt, a megszállást követő héten 3076 magyar zsidót vettek őrizetbe. A további letartóztatásokban - különösen a március 31-e után érkezett nagytömegű feljelentés miatt - a magyar rendőri, csendőri apparátus és a közigazgatási szervek erejükön felül teljesítettek. A május 8-i összesítés szerint 6950 internáltat őriztek.
Az SS-, a rendőrségi és "különleges" egységek elöljáróit a biztonsági szolgálat (SD) alárendeltségében március 5-10-e között Mauthausen koncentrációs táborának előterében vonták össze. Az eligazítást Ernst Kaltenbrunner 17-én tartotta. A biztonsági rendőrség (Sipo) Magyarországra érkezett különítményei a helyzet urai voltak, az összes rendőrségi funkciót gyakorolták. Az SD budapesti vezetője Wilhelm Höttl, a Gestapo budapesti főnöke Alfred Trenker lett. Az SS birodalmi vezére, Heinrich Himmler titokban Budapesten járt, a "biztonsági" intézkedéseket ellenőrizte.
Hegyeshalmon át a Sondereinsatzkommando, más néven Judenkommando (zsidókülönítmény) is beérkezett. Feladata volt, hogy a Kállay-kormány idején elutasított német követelést véghezvigye, a magyarországi zsidóságot az "Endlösung" ("végső megoldás") kivitelezéséhez összegyűjtse és deportálja. Irányítója, Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer eltökélt volt abban, hogy a magyar "zsidókérdést" a leggyorsabban és legradikálisabban, lehetőleg nagyobb feltűnés nélkül megoldja.
Eichmann 1961-ben, izraeli perében mindössze 15-20 főre taksálta budapesti osztagát. A tények ennek ellentmondanak. Stábjába tartozott (a kommandóban rangidős) Hermann Krumey SS-Obesturmbannführer, Franz Abromeit, Bethke, Anton Burger, Theodor Dannecker, Franz Novak, dr. Otto Hunsche, Wilhelm Schmidtsiefen, dr. Sigfried Seidl, Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer, valamint Ernst Girczik SS-Obersturmführer, Richard Hartenberger SS-Hauptscharführer (törzsőrmester), Neumann, Lepold Richter, Wilhelm Vrtoch SS-Oberscharführer (őrmester), továbbá ötvenfőnyi alacsonyabb rendfokozatú SS és segéderő.
Kezdetben - megfélemlítésül - az SD túszokat szedett. Budapesten fogvatartásuk az Astoria szálló alagsorában (a Gestapo először az Astoriába települt), a zsidó tanító- és rabbiképzőben, a Duna Gőzhajózási Társaság pincéjében, a toloncházban, a Fő utcai Pestvidéki Fogházban történt. Sokakat nemsokára - a fogdák befogadóképessége szűkösnek bizonyult - Kistarcsára, Csepelre, később Sárvárra szállítottak. Az SD tevékenységét vidéken Zöldi Márton volt csendőr százados, az 1942. januári újvidéki vérengzés egyik felelőse immár SS-tisztként segítette.
A német biztonsági szervek lefoglalták, kiüríttették a budapesti svábhegyi üdülőszállókat. Szobáikba német kommandók és kiszolgálójuk, a magyar Állambiztonsági Rendészet települt. Itt volt vitéz Ferenczy László csendőr alezredes, a németek és a magyar csendőrség közötti "összekötő tiszt" irodája is.
A "zsidókérdés magyarországi megoldásában" a korlátlan hatalom Adolf Eichmann és osztaga birtokába került. A fordulat felkészületlenül érte a Magyarországon zsidónak számító háromnegyed milliónyi embert. A zsidóság országos vezetői a németek összehangolt, nyíltan terrorisztikus intézkedései miatt panasszal éltek. A jajszó süket fülekre talált. Hivatalos magyar védelmet sehol sem kaptak.
Feladata megvalósításában Eichmann törzse a magyar végrehajtó hatalom támogatására szorult. Hamar elérte. Céljait főként két - német érdekből államtitkárrá előléptetett - magyar köztisztviselő: Endre László volt vármegyei alispán és Baky László ny. csendőr őrnagy révén valósította meg. Több kollaboráns, szolgalelkű főhivatalnokkal és beosztottal együtt meggyőződéssel hirdették, "történelmi feladatot" teljesítenek. Nyilatkozataikat zsidóellenes intézkedések áradata, a népirtáshoz vezető tettek követték.
Eichmann a terror - korábbi "zsidótlanító" akciói során alkalmazott - teljes eszköztárát bevetette. Ebbe tartozott a zsidóság vezetőivel szembeni fenyegetőzés és ígérgetés, a megfélemlítéssel vegyes megnyugtatás. Parancsára március 20-án Budapesten nyolc tagú Zsidó Tanács alakult. Vezetője Stern Samu volt. A tanácsnak kiadott német intézkedések megbénították az információs kapcsolatokat, az önvédelemhez szükséges érintkezést a főváros, valamint a városok és községek zsidó lakossága között.
Horthy kormányzó a zsidókérdés ügyében háttérbe vonult, Sztójay kormányának „szabad kezet” adott. A zsidóság hiába bízott a kormányzóban, a magyar törvényességben, kiszolgáltatva magára maradt.
A legtöbben reménykedtek, nem kívántak szembenézni a megszállás valóságával. Azzal sem, hogy amit a környező országok zsidóságával a németek megtettek, itt is bekövetkezhet. Pedig megtörtént. Április 5-étől a zsidónak számító magyar polgárokat felsőruházatukon sárga Dávid csillag viselésére kötelezték. Gyakorlattá vált, hogy a helyi zsidó tanácsok vitték végbe kényszerűen a megszállók embertelen parancsait.
A faji alapon zsidónak sorolt magyarok elleni hadjárat - tényeit az SD tisztjei és a magyar kormány tagjai következetesen tagadták - gyorsan kiteljesedett. Vidéken a német parancsnokságok a megfenyegetett, megalázott zsidó közösségeket nagy összegű „kaució” lefizetésére kötelezték. A pengők millióit saját céljaikra fordították.
A budapesti zsidó tanács időt akart nyerni. A gyökeres változás tényeitől sajnos éppúgy eltekintett, ahogy a vidéki zsidóság fölötti sötét felhőktől. Sorra nyugtató közleményeket adott ki. Mégis, április 16-án Kárpátalján és Kelet-Magyarországon a zsidó lakosság apraját, nagyját gettóba kényszerítették. Az eltervezett, ám jól álcázott intézkedések idején az SS kiszolgálása, a legteljesebb engedelmesség a deportálás szervezőinek kezére játszott. A budapesti német követség Berlinbe küldött napi jelentései gyors és eredményes intézkedésekről adnak számot. Április 20-án 7493 egyénileg őrizetbe vett, 38 000 gettóba zárt zsidót jelentettek, 26-án 8046-ot és 140 000-et, két nappal később már 8225-öt és 194 000-et.
Közben előkészítették a deportálási menetrendet. Eichmann kiküldöttjei Bécsben az érintett vasúttársaságokkal május 4-én és 5-én sikeresen egyeztették a szállítási tervet, a vasutak feladatait. A munkamegosztás kiteljesedett: Jaross Andor belügyminiszter egyetértésével Endre László államtitkár sorozatban kiadta a magyar közigazgatásnak a német érdekekből fogant rendeleteket. Baky László politikai államtitkár a szükséges karhatalmat biztosította (vidéken a csendőrség, városokban a rendőrség és a polgármesteri hivatal volt az illetékes). Titokban vagy nyíltan, mindenki tette a dolgát. A szinte naponta érkező intézkedések kivitelezése legtöbbször zökkenőmentes volt.
29-én a kistarcsai internálótáborból, 30-án a bácstopolyai kisegítő toloncházból, a nagykanizsai internálótáborból és gettóból egy-egy, zsidókkal zsúfolt tehervonatot indítottak. Honfitársaink százezreinek deportálása indult meg. Eichmann osztagának céljait energikusan szolgálta Ferenczy László csendőr alezredes. A zsidók „koncentrálásához” és kiszállításához vezényelt csendőralakulatok és a németek közötti összekötő tiszt a deportálások legaktívabb bonyolítója volt.
A megszállók rutinosan ígértek, hazudtak. Valódi szándékaikat mindig titkolták. Mégis, ezekről sokaknak tudomása volt vagy lehetett. A lakosság a zsidók gettóba szorítását tudomásul vette. Megbélyegzésük, kirekesztő és megalázó kezelésük a korábbi években gyakorlattá vált. Emiatt is a helyi társadalom zöme passziv, közömbös volt. Sokan pusztán szemlélték a magyarság befogadó hagyományait, jó szokásait tagadó rendelkezések sorozatát. Mások „zsidóvagyont” igényeltek, összeköttetéssel vagy önkényesen „szereztek”. A megszállók terve bevált; az üldöztetés kiteljesítésébe a társadalom nagy része beletörődött. A deportálást irányító németek alig látszottak, a legtöbbször háttérből irányítottak.
A kassai csendőrkerület területén a "zsidóakciók" német törzse május 11-én 48 fős különítménnyel érkezett Munkácsra. Novak és Wisliceny SS-Hauptsturmführerek a kihelyezett német deportáló bizottságokat irányították. Magyar oldalról a városokban a rendőrkapitányság vezetője, valamint a csendőr-alosztályparancsnok (vagy csendőr-szárnyparancsnok) volt a felelős. Endre államtitkár előírta, hogy a helyi hatóságok a németek kényelméről mindenben gondoskodjanak.
Május 14-én 3200 és 3169 "transzportzsidóval" elindultak a 45 tehervagonból összeállított szerelvények. Minden vonatról táviratilag jelentettek. Az SS szolgálati zsargonjában írták: "A szállítmány a különleges kezeléshez (Sonderbehandlung) halad a megadott menetvonalon". A "munkásszállítmányok" útja akadálytalan volt. Veesenmayer július 11-én összesítette Eichmann átiratait: az előző napig 147 szerelvénnyel 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról.
Közben megtervezték a budapesti zsidók kiszállítását is. Első intézkedésként június 24-én éjfélig a kijelölt, a főbejárat fölött fatáblán Dávid csillaggal jelölt házakba költöztették őket össze. Az intézkedést náci-német receptre, a Zsidó Tanáccsal végeztették.
2. A Judenkommandó munkában
A deportálás első nagy hullámának rövid áttekintésekor vegyük szemügyre a tragédia német felelőseinek munkamegosztását. A parancsnok, a „nagyakció” karmestere – kizárólagos hatalommal és kikezdhetetlen tekintéllyel – Adolf Eichmann volt. Erkölcsöt nem ismert, az emberirtást életcélnak tekintette. A legcsekélyebb jelét sem adta bármiféle emberi érzésnek a zsidók iránt.
Budapesti irodája a Svábhegyen működött, legtöbbször ott tárgyalt. Oda rendelte fel, órákig várakoztatta parancsai kiosztása, dühkitöréseivel elegyített fenyegetőzései alkalmával a Központi Zsidó Tanács tagjait. Ott egyezkedett a Bécs környékére szállított alföldi zsidó családok ügyében, a „vért áruért” tervről, a tízezer felszerelt teherautó átadásán alapuló hatalmas váltságdíjról a cionistákkal, köztük Brand Joellel és feleségével Hanzival, dr. Kasztner Rezsővel és másokkal.
Eichmann eredetileg Magyarországon fegyverhasználattal, lázongással, akár „második Varsó” megismétlődésével is számolt. Aggodalma feleslegesnek bizonyult. A szinte teljes magyar közigazgatás felhasználása, a városi rendőrség, vidéken a csendőrség bevetése, az utóbbi állományának brutális fellépése sok izgalomtól kímélte meg. Budapesten kívül alig mozgott, mert a személyesen vezérelt nagy tette, az Ungarnaktion lefolyása zavartalan volt. Így több ideje jutott a körmönfont zsarolásra, a maradék zsidó vagyon megszerzésére az SS, a német hadviselés javára.
Lakásául a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolt Aschner Lipót nagyiparos tágas rózsadombi villáját foglalta el. Fényűző életet élt. Hét fős személyzet szolgálta kényelmét. Három autót és két szeretőt tartott. A környéken addig ismeretlen, hangos mulatozásokra a pesti Fészek Klubból szállítottak fel vendégei szórakoztatására kezdő színésznőket, konzumnőket. Endre és Baky belügyi államtitkárokkal, a magyar zsidóság vezetőinek nyugtatásában, manipulálásában jól teljesítő Dieter Wisliceny SS-századossal a deportálás sikeres megindítását éppúgy megünnepelte, mint az ún. zónákban való lezárását.
Eichman megbízható, sokat tapasztalt embereit hozta magával. Helyettese magyar földön a 39 éves Hermann Krumey volt. Az előző években is együtt dolgoztak. Krumey egyenruhát hordott, a magyar zsidóság vezetői és tömegei megfélemlítésében, a zsidó internáltak zsarolásában, a vagyonból való kifosztásában, majd deportálásában tevékenyen részt vett. Amennyire kibogozható, az összhang Eichmann és közötte (azonos SS-rendfokozatuk volt) nem volt harmonikus. Június végétől ritkán járt Budapesten, mert Bécsben a magyar cionisták által fejpénzzel kiváltott 15 000-nyi magyar zsidó SS általi bérbeadását, a kényszermunkából befolyt jövedelmet felügyelte. Közben gyakorlottan terrorizálta a bécsi Zsidó Tanácsot is.
Szolgálati helye a császárváros II. kerületében, a máig létező Castellezgasse 35-ben működött. Budapestről a kommandóból ide vezényelték Eduard Neumann, Leopold Richter és Wilhelm Vrtoch gestapósokat, valamennyien SS-Oberscharführer rendfokozatot viseltek. Krumey magyar női zsidó foglyokból kisebb irodai apparátust tartott. Részben a nyilvántartást kezelték, emellett ők takarítottak, főztek.
1945 elején alkalmilag már a „jó ember” jelmezébe bújt. A külvilág, pl. a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottai előtt Bécsben tárgyalási készséget, engedékenységet mutatott. Közben erélyesen intézkedett a munkafegyelem szigorításáért, a betegek számának csökkentéséért, mielőbbi munkába állításáért, magyar foglyairól bármiféle információ kiadása ellen. (Az osztrák kényszermunka a 10-11 éves zsidó gyermekekre is kiterjedt, sokhelyütt akár műszakban, dolgozniuk kellett.) Krumey SS-Obersturmbannführer 1945. április elején az iratokat az épület kertjében elégettette, majd eltűnt.
Dr. Otto Hunsche jogászként végzett. 33 évesen kipróbált és tapasztalt SS-tiszt, Eichmann régi embere volt. Korábban az európai zsidók egyéni és közös tulajdonának tervszerű megtervezésében, „törvényes” és átfogó kisajátításában szerzett érdemeket. Budapesten egyenruhában járt. Volt, mikor élénken fenyegetőzött, máskor csupán „jogi szakértőként” tüntette fel magát. A magyar belügyminisztériumi értekezleteken a tervezett tisztogatásokhoz „tanácsokat adott”, az intézkedésekről a német érdekek képviseletében közvetlenül tájékozódott.
A magyar zsidó internáltak ügyeiben befolyással bírt, vagyoni, személyi zsarolásukban, a kistarcsai deportálásban tevékeny volt. Alkalmilag a cionistákkal is tárgyalt. Hunsche mellett Budapesten egy ideig Bethke SS-Hauptsturmführer is feltűnt. A náci fedőzsargon szerint tulajdonjogi, biztonságba helyezési ügyekkel, értsd magyar vagyonok, bármilyen különleges érték, műtárgy megszerzésével foglalkozott.
A 31 éves Franz Novak SS-Hauptsturmführer eredetileg nyomdásznak tanult. Az SD uniformisában már „vasúti szállítmányozási szakemberként” lépett fel. Adolf Eichmann közvetlen parancsait éppúgy végrehajtotta, mint korábbi helyettese, a tömeggyilkosság szervezésében és bonyolításában szintén gyakorlott Rolf Güntherét.
Budapesten a svábhegyi Kálóz úton, szép villában talált méltó lakhelyet magának. A vidéki magyar zsidóság napi 6000-től 12 000-ig számolt „berakodásának”, Auschwitz-Birkenauba szállításának előkészítője, aktív szervezője volt. A magyar mentési kísérletek ellenében több „különleges akciót” vezényelt. Jól felfegyverzett gestapósokat vezetve parancsnoki feladatokat teljesített.
Theodor Dannecker SS-Hauptsturmführer Eichmann évtizedes ismerőse és mindenben hű követője volt. A kezdetektől részt vett az európai zsidók megsemmisítését célzó felkutatásában, Európa „nyugat-keleti irányban történő átfésülésében”. Az 1944 őszi hegyeshalmi gyalogmenetek egyik szervezője, tapasztalt, könyörtelen gestapós volt magyar földön is.
A semleges államok budapesti követségei által védett zsidó munkaszolgálatos századok elrablásában részes, november végén közel 20 000 férfinak – köztük a magyar kultúra, a tudomány számos jeles művelőjének - a Józsefvárosi pályaudvaron történt bevagonírozását irányította. Az utóbbi helyen fegyveres erőszakkal eltávolíttatta, megfenyegette a svéd védlevéllel rendelkező munkaszolgálatosok kimentésén dolgozó Raoul Wallenberg követségi titkárt és magyar munkatársait.
Dr. Siegfried Seidl SS-Hauptsturmführer 33 évesen a magyarországi deportálások több színhelyén jelen volt. A zsarolásban is kitűnt. Debrecenben a gazdag zsidókat a magyar szervekkel kémként elfogatta, majd kifosztotta. A zsidó hitközséget hamis ígéretekkel manipulálta, visszatérőleg hatalmas összegekkel sarcolta meg. 1944 nyarától a vidéki munkahelyeken robotoló ausztriai magyar kényszermunkások dolgoztatását felügyelte. (Bécsi irodájában a debreceni zsidók saját bútorukat, elrabolt szőnyegeiket ismertek fel.) Seidl kíméletlenül fellépett a zsidó gyerekek nehéz testi munkára fogásáért is. Egyáltalán, a zsidókat emberalatti lényeknek tekintette, gyakori fenyegetéseit rögvest pofonokkal tetézte. A bántalmazásban nem tett kivételt a bécsi kórházakban minimális felszereléssel gyógyító magyar zsidó orvosokkal sem.
A zsidók megsemmisítésén dolgozó gestapósok között a valóságos szándékok tagadásának és folyamatos hazudozással leplezésének leggyakorlottabb tagja SS-Hauptsturmführer Dieter Wisliceny volt. Eichmann-nal 1935-től dolgoztak együtt. 1942. áprilisa óta ismerte az Endlösung programját, a végrehajtás a becsvágyó tisztnek gyors felemelkedést hozott.
Wisliceny Budapesten a Margit híd pesti hídfőjénél, budai panorámás lakást foglalt magának és külön az SS-legényeinek. A zsaroláson alapult korrupcióban igen eredményes volt. Szüntelen tárgyalt, változatosan manipulálta a magyar zsidóság vezetőit, beleértve Komoly Ottó kultúrmérnököt és több cionista vezetőt. Készpénzt, ékszert és drágakövet bármilyen mennyiségben, hamis ígéretekkel kasszírozott. Ez irányú készségeit – különösen a zsidók kényszermunkájának megszervezése, tulajdonuk kisajátítása és „árjásítása” érdekében – korábban több európai országban, az 1940-es évek elejétől főként Szlovákiában kamatoztatta. Közben sikeresen, ötvenezer dollárral zsarolta meg az amerikai Jointot is.
A zsidóság ellen Magyarországon Eichmann–nal közösen támadtak, de önállóan is fellépett. Több deportálási akció részese volt, 1944 késő őszén Hegyeshalomban ötvenezer „magyar zsidó munkás” átadásán szorgoskodott. Az SS-százados a magyar fővárosból 1944 karácsonya előtti napokban, a szovjet ostromgyűrű bezárulta előtt, gazdag zsákmánnyal távozott.
Eichmann budapesti terrorosztagában helyet kapott Richard Hartenberger SS-Untersturmführer is. Szükség esetén repülőgépes futárszolgálatot teljesített. Titkos parancsokat, jelentéseket továbbított, több különleges, a Judenkommandonak fontos manipulációt végzett. A már kiszállított magyar zsidókkal iratott, a még nem deportált magyarországi zsidóságot, közte a budapestieket nyugtató, ún. Waldsee-levelezőlapokat szállította. A címzettekhez a Zsidó Tanács juttatta el, hogy időben és minél többen megtudják: a „munkás áttelepítés” keretében kiszállított vidéki hozzátartozók, rokonok az erdei tónál, a neve után feltehetőleg festői Waldseeben, valójában Auschwitz-Birkenauban jól vannak.
A Judenkommando tagjainak álságos hazudozásait, nagy gyakorlattal végzett zsarolásait, rablásait, a magyar zsidóság tönkretételének tényeit és adatait hosszan sorolhatnánk. Eichmann ügyét nem tárgyaljuk, kizárólag a már említett beosztottakra figyelünk; mit vállaltak, mit tagadtak el a népirtás magyarországi fejezetéből a hitleri birodalom leverése, az 1970-es évekbe nyúló bírósági eljárások során.
3. A történelmi felelősség
A kommandó tagjai felelősségének tárgyalása előtt a magyar zsidóság (pontosabban a zsidók és a faji alapon zsidónak minősült személyek) tragédiája ügyében utalnunk kell arra, hogy Európa még létező legnagyobb zsidó közössége és az ide menekültek az ország német megszállása, következményeként Sztójay Quisling kormánya és Szálasi Ferenc hatalomra juttatása nélkül valószínűleg nagyobb veszteségek nélkül túlélhette volna a háborút.
A Wehrmacht gyors és eredményes, vér nélküli bevetése, a német biztonsági különítmények azonnali megfélemlítő és bénító intézkedései, közte az Eichmann kommandó gyakorlott, céltudatos tevékenysége ezt megakadályozta. A jól időzített intervenció a pusztulásnak, a pusztításnak az egyik okozója volt.
A másik okot a magyar politikai elit nagy részének csodavárásában, gerinctelen viselkedésében, a nemzeti ellenállás hiányában, a megszállók kiszolgálásában, az állami szintű kollaborációban határozhatjuk meg. A zsidóság tönkretételében, összegyűjtésében és elpusztításának előkészítésében a Sztójay-kormány, az adminisztráció és a karhatalom készségesen együttműködött. A mohó, mindenre elszánt megszállók, a deportáló kommandó terveinek gyors realizálásához meghatározó segítséget nyújtott. Kevesen voltak, akik ezt megtagadták, vagy valamiképp kibújtak a teljesítés alól. Ők voltak a nemzeti becsület őrzői, tisztelettel emlékezünk rájuk.
Júliusban a külföldi tiltakozások hatására Horthy Miklós kormányzó, majd kényszerűen a kormányzati politika váltott. Eichmann a vidéki zsidóságot július elejéig kiszállította, ám a „vonakodó csatlós” karhatalmi támogatása nélkül képtelen volt tovább deportálni. A budapesti zsidóság 1944 őszéig megmenekült. Szálasi hatalomba ültetésével október 15-e után új helyzet állt elő. A hungarista vazallusok „zsidótlanítási” céljai ismét a német célokat támogatták.
A deportálások Eichmann stábjának a fővárosból 1944 decemberében történt kivonulásával nem zárultak le. 1945. márciusának végéig, változatos intenzitással, közel folyamatosan történtek. Német nyomásra alig volt szükség. A nyilasok átadták a számukra veszélyes keresztény (köztük egyházi) személyeket is, nagy számban politikai foglyokat, az elfogott romákat, a határmenti erődítési munkákon a kiürítésig dolgoztatott volt munkaszolgálatosokat, „kölcsönzsidóként” a fővárosi zsidó nők és férfiak meggyötört tízezreit. További vezénylésükről többször Adolf Eichmann régi harcostársa és barátja, a magyar határon feltűnt Rudolf Höss, Auschwitz-Birkenau volt táborparancsnoka intézkedett.
A kommandó tagjai (ahogy jeruzsálemi perében Eichmann is) a bíróság előtt egyszerű bürokratának, parancsteljesítőnek állították be magukat. Ugyanakkor szívesen, elismerőleg említették a magyar kormányzati és karhatalmi kollaborációt. Saját magyarországi tevékenységüket (is) lekicsinyelték, a súlyponti kérdéseket elfeledték. A felelősséget folyamatosan, visszatérőleg a magyar szervekre hárították. Ismételgették, hogy nem ők, a Sztójay–kormány hozta a zsidóellenes rendeletek özönét, a konkrét ügyekben pedig Endre vagy Baky államtitkár, máskor vitéz Ferenczy László csendőr alezredes, a magyar csendőrség intézkedett.
Hunsche, Krumey, Novak a magyarországi tömeges erőszak vizsgálatakor felsőbb parancsra, a Berlinből történt vezénylés teljesítésére hivatkoztak. A zsidók üldöztetésének és sokak teljes kifosztásának vizsgálatakor tagadtak. Szerepüket legtöbbször a magyar kormányzat igényelte „tanácsadásra” vezették vissza.
A tanácsadás szinte kulcsszóvá vált. A perekben konkrét helyekre és helyzetekre, náci terrorintézkedésekre, netán rablásokra egyik vádlott sem emlékezett. A kommandótól és tagjaitól mindez idegen maradt, hiszen - ismételt érvként szajkózták – az mindössze ”tanácsadó szerv” volt.
A bíróságok több SS-tiszt, több beosztott tisztes esetében túlélőkkel, tanúkkal bizonyították, hogy a gettóban vagy téglagyárban, a deportáció valamely színhelyén látták őket. Azonnal úgy reagáltak, hogy csupán parancsba kapott feladatukat teljesítették. „Zsidótlanítási tapasztalatokat” adtak át, máskor felkérésre a gettókban ellenőrzést végeztek. Ha erőszak történt, ők nem tudtak róla, nem látták. A gettókban előfordult öngyilkosságokért, az esetleges túlkapásokért csakis a túlbuzgó magyar csendőrség a felelős.
A bécsi Franz Novak ellen több pert folytattak le. A „szállítási szakértő” következetesen tagadott. Mindössze az „előírások betartásáról” gondoskodott, mert meg kellett előznie a „tervszerűtlenségeket”, a zsidó munkások szervezett, emberséges áttelepítésénél a vonatok késését. Novaknak ismerete volt arról, hogy a halálgyárakba irányított deportáló vonatok – mint „hadifontosságú” szerelvények – fedőjelzést kaptak.
Egyik perében polémia alakult ki a zsidókat szállító tehervonatok Da jelzésének értelmezéséről. A Gestapo volt szakértője a pontos jelentésre „nem emlékezett”. Csak találgatott, hogy a rövidítés Davidból, Danzigból, Deportation Auschwitzból vagy a Deutsche Arbeiterumsiedlungból eredhet. Arról sem tudott, hogy a zsidó „áttelepülők” szerelvényeinek 65 helyett 50 km/óra sebességet írtak elő.
Végül néhány konkrét adat a Judenkommandó tagjainak pereiről. Aligha túlzás, hogy legtöbbjüket az emberiség elleni bűntettekért, a megtervezett, iparszerű népirtás kezdeményezéséért, ebben való tevékeny részvételéért a legsúlyosabb büntetéssel kellett volna sújtani. Csak hármuk esetében történt meg: Eichmannt 1962-ben, dr. Seidlt 1947-ben, Wislicenyt 1948-ban halálos ítélet alapján kivégezték.
A többiek hol őrizetben, többször szabadlábon voltak. Pereik idején körömszakadtáig tagadtak. Ahol tehették, kibújtak a felelősség alól. Franz Novak Ausztriában 1957-ig álnéven élt, nyomdában dolgozott. 1961-ben letartóztatták, majd szabadlábra helyezték. 1964-ben első perében úgy vallott, hogy „számára Auschwitz mindössze egy pályaudvart jelentett”. Nyolc évre ítélték, de formai hiba miatt az eljárást megszüntették. Fellebezésre pere 1966-ban felmentésével zárult. 1969-ben folytatódott, 1972-ben hét év börtönnel sújtották. Mivel 1966-ig öt esztendőt letöltött, a többit - Rudolf Kirschläger köztársasági elnök kegyelmével - elengedték.
Érdemes felidéznünk a nácivadász Simon Wiesenthal számvetés utáni keserű véleményét. Szerinte minden Auschwitzban megölt áldozatáért Novak 3 percet és 20 másodpercet bűnhődött.
Dr. Otto Hunsche 1945. májusában hegyi házikóban bujkált. Elfogták, 1948-ig internálták. Ezután jogászként dolgozott, csak 1957-ben (Krumey-jal együtt) került bíróság elé. 1962-ben, vagyis 17 évvel rémtettei után Frankfurt am Mainban öt évre ítélték. 1963 februárjában már szabadlábon volt, majd május 20-án a Krumey-Hunsche eljárásban ismét perbe fogták. Hunsche védője sikeresen végezte munkáját, Eichmann volt munkatársa 1965. február 3-án szabadult. A Szövetségi Bíróság új pert indított, ebben a háború befejezése után közel másfél évtizeddel, 1969. augusztus 29-én a gyilkosságokban való részvételéért felelőssé tették, 12 évre ítélték.
Krumeyról annyit, hogy 1945 után a németországi nácítlanítási eljárásban valós szerepét elhallgatva kimagyarázta, tisztázta magát. A hesseni Korbachban drogériát nyitott, 1957 áprilisáig polgári életet élt. Ekkor letartóztatták, júniusban már szabadlábra helyezték. A tömeggyilkosságban való részvételéről 1960-ban új adatok váltak ismertté, májusban őrizetbe vették. 1965-ig vizsgálati fogságban volt. A már említett Krumey-Hunsche perben elítélték. A kiszabott büntetést letöltöttnek számították, újra visszanyerte szabadságát. 1969. augusztusában élethossziglani börtönnel sújtották, mely a további jogi eljárások után csak 1973 januárjában emelkedett jogerőre.
Ide tartozik a magyarországi deportálások szürke eminenciásának, Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführernek (vezérőrnagy) a felelőssége is. Budapesti luxusélete után 1945. március végéig a nyugati határszélen, a hédervári kastélyban lakott. Majd Salzburg környékén az amerikaiaknak feladta magát. Nürnbergi tanuskodással, ügyes elhallgatásokkal és védekezéssel magyar bíróság elé nem került. 1949-ben a Nürnbergi Katonai Bíróság 20 év börtönnel sújtotta, de 1951 decemberében általános amnesztia keretében szabadult. A nyilvánosságot kerülte, náci múltjáról haláláig mélyen hallgatott.
Az Eichmann kommandóval együttműködő magyar politikusokat, főhivatalnokokat és a csendőrség több parancsnokát, tisztjét hamarabb elérte az igazságszolgáltatás. Bírósági eljárás és ítélet alapján Baky Lászlót és Endre Lászlót 1946. márciusában Jaross Andort április 11-én kivégezték. Azonos módon fejezte be életét Ferenczy László, Vajna Gábor, Kovarcz Emil és még számos, a magyar nép és a nemzet méltóságát súlyosan, máig szégyenletesen megsértő személy.
Tisztelt Elnök úr, hölgyeim és uraim!
A referátum lehetőségét köszönve úgy vélem, nagy szükség van a vizsgált témákkal, a történelmi felelősséggel való tudományos szembenézésre. Konferenciánk napirendje, üzenete jó alkalom arra, hogy a közelmúlt néhány lényeges kérdését, tanulságát tovább elemezzük, a következtetéseket és eredményeket a széles nyilvánosság elé tárjuk.
Szita Szabolcs
Eichmann magyarországi osztaga és a történelmi felelősség
1. A német megszállás és a magyarországi zsidóság tragédiája
1944. március 19-én német veszteség nélkül megtörtént Magyarország fegyveres megszállása. Hitler teljhatalmú megbízottja, Edmund Veesenmayer olyan rendszert vezetett be, mely a megszállókat mentesítette a közvetlen közigazgatási és rendőri feladatoktól. A német követelések főként a Sztójay-kormányon, a honvéd vezérkaron, a közigazgatási szerveken keresztül érvényesültek.
A Gestapo ügynökei immár szabadon tehettek, amit akartak. Napok alatt őrizetbe vették a német érdekekre veszélyesnek tartott magyar polgárokat; köztisztviselőket, közalkalmazottakat, a gazdasági élet több személyiségét. Európa számos - a németek által megszállt - országából magyar földre menekült, itt menedékre lelt üldözött került a hálóba. Nagyobb részüket koncentrációs táborokba hurcolták.
Budapesten a letartóztatások öngyilkosságok sorát okozták. A túszszedés országszerte folyt, a megszállást követő héten 3076 magyar zsidót vettek őrizetbe. A további letartóztatásokban - különösen a március 31-e után érkezett nagytömegű feljelentés miatt - a magyar rendőri, csendőri apparátus és a közigazgatási szervek erejükön felül teljesítettek. A május 8-i összesítés szerint 6950 internáltat őriztek.
Az SS-, a rendőrségi és "különleges" egységek elöljáróit a biztonsági szolgálat (SD) alárendeltségében március 5-10-e között Mauthausen koncentrációs táborának előterében vonták össze. Az eligazítást Ernst Kaltenbrunner 17-én tartotta. A biztonsági rendőrség (Sipo) Magyarországra érkezett különítményei a helyzet urai voltak, az összes rendőrségi funkciót gyakorolták. Az SD budapesti vezetője Wilhelm Höttl, a Gestapo budapesti főnöke Alfred Trenker lett. Az SS birodalmi vezére, Heinrich Himmler titokban Budapesten járt, a "biztonsági" intézkedéseket ellenőrizte.
Hegyeshalmon át a Sondereinsatzkommando, más néven Judenkommando (zsidókülönítmény) is beérkezett. Feladata volt, hogy a Kállay-kormány idején elutasított német követelést véghezvigye, a magyarországi zsidóságot az "Endlösung" ("végső megoldás") kivitelezéséhez összegyűjtse és deportálja. Irányítója, Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer eltökélt volt abban, hogy a magyar "zsidókérdést" a leggyorsabban és legradikálisabban, lehetőleg nagyobb feltűnés nélkül megoldja.
Eichmann 1961-ben, izraeli perében mindössze 15-20 főre taksálta budapesti osztagát. A tények ennek ellentmondanak. Stábjába tartozott (a kommandóban rangidős) Hermann Krumey SS-Obesturmbannführer, Franz Abromeit, Bethke, Anton Burger, Theodor Dannecker, Franz Novak, dr. Otto Hunsche, Wilhelm Schmidtsiefen, dr. Sigfried Seidl, Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer, valamint Ernst Girczik SS-Obersturmführer, Richard Hartenberger SS-Hauptscharführer (törzsőrmester), Neumann, Lepold Richter, Wilhelm Vrtoch SS-Oberscharführer (őrmester), továbbá ötvenfőnyi alacsonyabb rendfokozatú SS és segéderő.
Kezdetben - megfélemlítésül - az SD túszokat szedett. Budapesten fogvatartásuk az Astoria szálló alagsorában (a Gestapo először az Astoriába települt), a zsidó tanító- és rabbiképzőben, a Duna Gőzhajózási Társaság pincéjében, a toloncházban, a Fő utcai Pestvidéki Fogházban történt. Sokakat nemsokára - a fogdák befogadóképessége szűkösnek bizonyult - Kistarcsára, Csepelre, később Sárvárra szállítottak. Az SD tevékenységét vidéken Zöldi Márton volt csendőr százados, az 1942. januári újvidéki vérengzés egyik felelőse immár SS-tisztként segítette.
A német biztonsági szervek lefoglalták, kiüríttették a budapesti svábhegyi üdülőszállókat. Szobáikba német kommandók és kiszolgálójuk, a magyar Állambiztonsági Rendészet települt. Itt volt vitéz Ferenczy László csendőr alezredes, a németek és a magyar csendőrség közötti "összekötő tiszt" irodája is.
A "zsidókérdés magyarországi megoldásában" a korlátlan hatalom Adolf Eichmann és osztaga birtokába került. A fordulat felkészületlenül érte a Magyarországon zsidónak számító háromnegyed milliónyi embert. A zsidóság országos vezetői a németek összehangolt, nyíltan terrorisztikus intézkedései miatt panasszal éltek. A jajszó süket fülekre talált. Hivatalos magyar védelmet sehol sem kaptak.
Feladata megvalósításában Eichmann törzse a magyar végrehajtó hatalom támogatására szorult. Hamar elérte. Céljait főként két - német érdekből államtitkárrá előléptetett - magyar köztisztviselő: Endre László volt vármegyei alispán és Baky László ny. csendőr őrnagy révén valósította meg. Több kollaboráns, szolgalelkű főhivatalnokkal és beosztottal együtt meggyőződéssel hirdették, "történelmi feladatot" teljesítenek. Nyilatkozataikat zsidóellenes intézkedések áradata, a népirtáshoz vezető tettek követték.
Eichmann a terror - korábbi "zsidótlanító" akciói során alkalmazott - teljes eszköztárát bevetette. Ebbe tartozott a zsidóság vezetőivel szembeni fenyegetőzés és ígérgetés, a megfélemlítéssel vegyes megnyugtatás. Parancsára március 20-án Budapesten nyolc tagú Zsidó Tanács alakult. Vezetője Stern Samu volt. A tanácsnak kiadott német intézkedések megbénították az információs kapcsolatokat, az önvédelemhez szükséges érintkezést a főváros, valamint a városok és községek zsidó lakossága között.
Horthy kormányzó a zsidókérdés ügyében háttérbe vonult, Sztójay kormányának „szabad kezet” adott. A zsidóság hiába bízott a kormányzóban, a magyar törvényességben, kiszolgáltatva magára maradt.
A legtöbben reménykedtek, nem kívántak szembenézni a megszállás valóságával. Azzal sem, hogy amit a környező országok zsidóságával a németek megtettek, itt is bekövetkezhet. Pedig megtörtént. Április 5-étől a zsidónak számító magyar polgárokat felsőruházatukon sárga Dávid csillag viselésére kötelezték. Gyakorlattá vált, hogy a helyi zsidó tanácsok vitték végbe kényszerűen a megszállók embertelen parancsait.
A faji alapon zsidónak sorolt magyarok elleni hadjárat - tényeit az SD tisztjei és a magyar kormány tagjai következetesen tagadták - gyorsan kiteljesedett. Vidéken a német parancsnokságok a megfenyegetett, megalázott zsidó közösségeket nagy összegű „kaució” lefizetésére kötelezték. A pengők millióit saját céljaikra fordították.
A budapesti zsidó tanács időt akart nyerni. A gyökeres változás tényeitől sajnos éppúgy eltekintett, ahogy a vidéki zsidóság fölötti sötét felhőktől. Sorra nyugtató közleményeket adott ki. Mégis, április 16-án Kárpátalján és Kelet-Magyarországon a zsidó lakosság apraját, nagyját gettóba kényszerítették. Az eltervezett, ám jól álcázott intézkedések idején az SS kiszolgálása, a legteljesebb engedelmesség a deportálás szervezőinek kezére játszott. A budapesti német követség Berlinbe küldött napi jelentései gyors és eredményes intézkedésekről adnak számot. Április 20-án 7493 egyénileg őrizetbe vett, 38 000 gettóba zárt zsidót jelentettek, 26-án 8046-ot és 140 000-et, két nappal később már 8225-öt és 194 000-et.
Közben előkészítették a deportálási menetrendet. Eichmann kiküldöttjei Bécsben az érintett vasúttársaságokkal május 4-én és 5-én sikeresen egyeztették a szállítási tervet, a vasutak feladatait. A munkamegosztás kiteljesedett: Jaross Andor belügyminiszter egyetértésével Endre László államtitkár sorozatban kiadta a magyar közigazgatásnak a német érdekekből fogant rendeleteket. Baky László politikai államtitkár a szükséges karhatalmat biztosította (vidéken a csendőrség, városokban a rendőrség és a polgármesteri hivatal volt az illetékes). Titokban vagy nyíltan, mindenki tette a dolgát. A szinte naponta érkező intézkedések kivitelezése legtöbbször zökkenőmentes volt.
29-én a kistarcsai internálótáborból, 30-án a bácstopolyai kisegítő toloncházból, a nagykanizsai internálótáborból és gettóból egy-egy, zsidókkal zsúfolt tehervonatot indítottak. Honfitársaink százezreinek deportálása indult meg. Eichmann osztagának céljait energikusan szolgálta Ferenczy László csendőr alezredes. A zsidók „koncentrálásához” és kiszállításához vezényelt csendőralakulatok és a németek közötti összekötő tiszt a deportálások legaktívabb bonyolítója volt.
A megszállók rutinosan ígértek, hazudtak. Valódi szándékaikat mindig titkolták. Mégis, ezekről sokaknak tudomása volt vagy lehetett. A lakosság a zsidók gettóba szorítását tudomásul vette. Megbélyegzésük, kirekesztő és megalázó kezelésük a korábbi években gyakorlattá vált. Emiatt is a helyi társadalom zöme passziv, közömbös volt. Sokan pusztán szemlélték a magyarság befogadó hagyományait, jó szokásait tagadó rendelkezések sorozatát. Mások „zsidóvagyont” igényeltek, összeköttetéssel vagy önkényesen „szereztek”. A megszállók terve bevált; az üldöztetés kiteljesítésébe a társadalom nagy része beletörődött. A deportálást irányító németek alig látszottak, a legtöbbször háttérből irányítottak.
A kassai csendőrkerület területén a "zsidóakciók" német törzse május 11-én 48 fős különítménnyel érkezett Munkácsra. Novak és Wisliceny SS-Hauptsturmführerek a kihelyezett német deportáló bizottságokat irányították. Magyar oldalról a városokban a rendőrkapitányság vezetője, valamint a csendőr-alosztályparancsnok (vagy csendőr-szárnyparancsnok) volt a felelős. Endre államtitkár előírta, hogy a helyi hatóságok a németek kényelméről mindenben gondoskodjanak.
Május 14-én 3200 és 3169 "transzportzsidóval" elindultak a 45 tehervagonból összeállított szerelvények. Minden vonatról táviratilag jelentettek. Az SS szolgálati zsargonjában írták: "A szállítmány a különleges kezeléshez (Sonderbehandlung) halad a megadott menetvonalon". A "munkásszállítmányok" útja akadálytalan volt. Veesenmayer július 11-én összesítette Eichmann átiratait: az előző napig 147 szerelvénnyel 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról.
Közben megtervezték a budapesti zsidók kiszállítását is. Első intézkedésként június 24-én éjfélig a kijelölt, a főbejárat fölött fatáblán Dávid csillaggal jelölt házakba költöztették őket össze. Az intézkedést náci-német receptre, a Zsidó Tanáccsal végeztették.
2. A Judenkommandó munkában
A deportálás első nagy hullámának rövid áttekintésekor vegyük szemügyre a tragédia német felelőseinek munkamegosztását. A parancsnok, a „nagyakció” karmestere – kizárólagos hatalommal és kikezdhetetlen tekintéllyel – Adolf Eichmann volt. Erkölcsöt nem ismert, az emberirtást életcélnak tekintette. A legcsekélyebb jelét sem adta bármiféle emberi érzésnek a zsidók iránt.
Budapesti irodája a Svábhegyen működött, legtöbbször ott tárgyalt. Oda rendelte fel, órákig várakoztatta parancsai kiosztása, dühkitöréseivel elegyített fenyegetőzései alkalmával a Központi Zsidó Tanács tagjait. Ott egyezkedett a Bécs környékére szállított alföldi zsidó családok ügyében, a „vért áruért” tervről, a tízezer felszerelt teherautó átadásán alapuló hatalmas váltságdíjról a cionistákkal, köztük Brand Joellel és feleségével Hanzival, dr. Kasztner Rezsővel és másokkal.
Eichmann eredetileg Magyarországon fegyverhasználattal, lázongással, akár „második Varsó” megismétlődésével is számolt. Aggodalma feleslegesnek bizonyult. A szinte teljes magyar közigazgatás felhasználása, a városi rendőrség, vidéken a csendőrség bevetése, az utóbbi állományának brutális fellépése sok izgalomtól kímélte meg. Budapesten kívül alig mozgott, mert a személyesen vezérelt nagy tette, az Ungarnaktion lefolyása zavartalan volt. Így több ideje jutott a körmönfont zsarolásra, a maradék zsidó vagyon megszerzésére az SS, a német hadviselés javára.
Lakásául a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolt Aschner Lipót nagyiparos tágas rózsadombi villáját foglalta el. Fényűző életet élt. Hét fős személyzet szolgálta kényelmét. Három autót és két szeretőt tartott. A környéken addig ismeretlen, hangos mulatozásokra a pesti Fészek Klubból szállítottak fel vendégei szórakoztatására kezdő színésznőket, konzumnőket. Endre és Baky belügyi államtitkárokkal, a magyar zsidóság vezetőinek nyugtatásában, manipulálásában jól teljesítő Dieter Wisliceny SS-századossal a deportálás sikeres megindítását éppúgy megünnepelte, mint az ún. zónákban való lezárását.
Eichman megbízható, sokat tapasztalt embereit hozta magával. Helyettese magyar földön a 39 éves Hermann Krumey volt. Az előző években is együtt dolgoztak. Krumey egyenruhát hordott, a magyar zsidóság vezetői és tömegei megfélemlítésében, a zsidó internáltak zsarolásában, a vagyonból való kifosztásában, majd deportálásában tevékenyen részt vett. Amennyire kibogozható, az összhang Eichmann és közötte (azonos SS-rendfokozatuk volt) nem volt harmonikus. Június végétől ritkán járt Budapesten, mert Bécsben a magyar cionisták által fejpénzzel kiváltott 15 000-nyi magyar zsidó SS általi bérbeadását, a kényszermunkából befolyt jövedelmet felügyelte. Közben gyakorlottan terrorizálta a bécsi Zsidó Tanácsot is.
Szolgálati helye a császárváros II. kerületében, a máig létező Castellezgasse 35-ben működött. Budapestről a kommandóból ide vezényelték Eduard Neumann, Leopold Richter és Wilhelm Vrtoch gestapósokat, valamennyien SS-Oberscharführer rendfokozatot viseltek. Krumey magyar női zsidó foglyokból kisebb irodai apparátust tartott. Részben a nyilvántartást kezelték, emellett ők takarítottak, főztek.
1945 elején alkalmilag már a „jó ember” jelmezébe bújt. A külvilág, pl. a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottai előtt Bécsben tárgyalási készséget, engedékenységet mutatott. Közben erélyesen intézkedett a munkafegyelem szigorításáért, a betegek számának csökkentéséért, mielőbbi munkába állításáért, magyar foglyairól bármiféle információ kiadása ellen. (Az osztrák kényszermunka a 10-11 éves zsidó gyermekekre is kiterjedt, sokhelyütt akár műszakban, dolgozniuk kellett.) Krumey SS-Obersturmbannführer 1945. április elején az iratokat az épület kertjében elégettette, majd eltűnt.
Dr. Otto Hunsche jogászként végzett. 33 évesen kipróbált és tapasztalt SS-tiszt, Eichmann régi embere volt. Korábban az európai zsidók egyéni és közös tulajdonának tervszerű megtervezésében, „törvényes” és átfogó kisajátításában szerzett érdemeket. Budapesten egyenruhában járt. Volt, mikor élénken fenyegetőzött, máskor csupán „jogi szakértőként” tüntette fel magát. A magyar belügyminisztériumi értekezleteken a tervezett tisztogatásokhoz „tanácsokat adott”, az intézkedésekről a német érdekek képviseletében közvetlenül tájékozódott.
A magyar zsidó internáltak ügyeiben befolyással bírt, vagyoni, személyi zsarolásukban, a kistarcsai deportálásban tevékeny volt. Alkalmilag a cionistákkal is tárgyalt. Hunsche mellett Budapesten egy ideig Bethke SS-Hauptsturmführer is feltűnt. A náci fedőzsargon szerint tulajdonjogi, biztonságba helyezési ügyekkel, értsd magyar vagyonok, bármilyen különleges érték, műtárgy megszerzésével foglalkozott.
A 31 éves Franz Novak SS-Hauptsturmführer eredetileg nyomdásznak tanult. Az SD uniformisában már „vasúti szállítmányozási szakemberként” lépett fel. Adolf Eichmann közvetlen parancsait éppúgy végrehajtotta, mint korábbi helyettese, a tömeggyilkosság szervezésében és bonyolításában szintén gyakorlott Rolf Güntherét.
Budapesten a svábhegyi Kálóz úton, szép villában talált méltó lakhelyet magának. A vidéki magyar zsidóság napi 6000-től 12 000-ig számolt „berakodásának”, Auschwitz-Birkenauba szállításának előkészítője, aktív szervezője volt. A magyar mentési kísérletek ellenében több „különleges akciót” vezényelt. Jól felfegyverzett gestapósokat vezetve parancsnoki feladatokat teljesített.
Theodor Dannecker SS-Hauptsturmführer Eichmann évtizedes ismerőse és mindenben hű követője volt. A kezdetektől részt vett az európai zsidók megsemmisítését célzó felkutatásában, Európa „nyugat-keleti irányban történő átfésülésében”. Az 1944 őszi hegyeshalmi gyalogmenetek egyik szervezője, tapasztalt, könyörtelen gestapós volt magyar földön is.
A semleges államok budapesti követségei által védett zsidó munkaszolgálatos századok elrablásában részes, november végén közel 20 000 férfinak – köztük a magyar kultúra, a tudomány számos jeles művelőjének - a Józsefvárosi pályaudvaron történt bevagonírozását irányította. Az utóbbi helyen fegyveres erőszakkal eltávolíttatta, megfenyegette a svéd védlevéllel rendelkező munkaszolgálatosok kimentésén dolgozó Raoul Wallenberg követségi titkárt és magyar munkatársait.
Dr. Siegfried Seidl SS-Hauptsturmführer 33 évesen a magyarországi deportálások több színhelyén jelen volt. A zsarolásban is kitűnt. Debrecenben a gazdag zsidókat a magyar szervekkel kémként elfogatta, majd kifosztotta. A zsidó hitközséget hamis ígéretekkel manipulálta, visszatérőleg hatalmas összegekkel sarcolta meg. 1944 nyarától a vidéki munkahelyeken robotoló ausztriai magyar kényszermunkások dolgoztatását felügyelte. (Bécsi irodájában a debreceni zsidók saját bútorukat, elrabolt szőnyegeiket ismertek fel.) Seidl kíméletlenül fellépett a zsidó gyerekek nehéz testi munkára fogásáért is. Egyáltalán, a zsidókat emberalatti lényeknek tekintette, gyakori fenyegetéseit rögvest pofonokkal tetézte. A bántalmazásban nem tett kivételt a bécsi kórházakban minimális felszereléssel gyógyító magyar zsidó orvosokkal sem.
A zsidók megsemmisítésén dolgozó gestapósok között a valóságos szándékok tagadásának és folyamatos hazudozással leplezésének leggyakorlottabb tagja SS-Hauptsturmführer Dieter Wisliceny volt. Eichmann-nal 1935-től dolgoztak együtt. 1942. áprilisa óta ismerte az Endlösung programját, a végrehajtás a becsvágyó tisztnek gyors felemelkedést hozott.
Wisliceny Budapesten a Margit híd pesti hídfőjénél, budai panorámás lakást foglalt magának és külön az SS-legényeinek. A zsaroláson alapult korrupcióban igen eredményes volt. Szüntelen tárgyalt, változatosan manipulálta a magyar zsidóság vezetőit, beleértve Komoly Ottó kultúrmérnököt és több cionista vezetőt. Készpénzt, ékszert és drágakövet bármilyen mennyiségben, hamis ígéretekkel kasszírozott. Ez irányú készségeit – különösen a zsidók kényszermunkájának megszervezése, tulajdonuk kisajátítása és „árjásítása” érdekében – korábban több európai országban, az 1940-es évek elejétől főként Szlovákiában kamatoztatta. Közben sikeresen, ötvenezer dollárral zsarolta meg az amerikai Jointot is.
A zsidóság ellen Magyarországon Eichmann–nal közösen támadtak, de önállóan is fellépett. Több deportálási akció részese volt, 1944 késő őszén Hegyeshalomban ötvenezer „magyar zsidó munkás” átadásán szorgoskodott. Az SS-százados a magyar fővárosból 1944 karácsonya előtti napokban, a szovjet ostromgyűrű bezárulta előtt, gazdag zsákmánnyal távozott.
Eichmann budapesti terrorosztagában helyet kapott Richard Hartenberger SS-Untersturmführer is. Szükség esetén repülőgépes futárszolgálatot teljesített. Titkos parancsokat, jelentéseket továbbított, több különleges, a Judenkommandonak fontos manipulációt végzett. A már kiszállított magyar zsidókkal iratott, a még nem deportált magyarországi zsidóságot, közte a budapestieket nyugtató, ún. Waldsee-levelezőlapokat szállította. A címzettekhez a Zsidó Tanács juttatta el, hogy időben és minél többen megtudják: a „munkás áttelepítés” keretében kiszállított vidéki hozzátartozók, rokonok az erdei tónál, a neve után feltehetőleg festői Waldseeben, valójában Auschwitz-Birkenauban jól vannak.
A Judenkommando tagjainak álságos hazudozásait, nagy gyakorlattal végzett zsarolásait, rablásait, a magyar zsidóság tönkretételének tényeit és adatait hosszan sorolhatnánk. Eichmann ügyét nem tárgyaljuk, kizárólag a már említett beosztottakra figyelünk; mit vállaltak, mit tagadtak el a népirtás magyarországi fejezetéből a hitleri birodalom leverése, az 1970-es évekbe nyúló bírósági eljárások során.
3. A történelmi felelősség
A kommandó tagjai felelősségének tárgyalása előtt a magyar zsidóság (pontosabban a zsidók és a faji alapon zsidónak minősült személyek) tragédiája ügyében utalnunk kell arra, hogy Európa még létező legnagyobb zsidó közössége és az ide menekültek az ország német megszállása, következményeként Sztójay Quisling kormánya és Szálasi Ferenc hatalomra juttatása nélkül valószínűleg nagyobb veszteségek nélkül túlélhette volna a háborút.
A Wehrmacht gyors és eredményes, vér nélküli bevetése, a német biztonsági különítmények azonnali megfélemlítő és bénító intézkedései, közte az Eichmann kommandó gyakorlott, céltudatos tevékenysége ezt megakadályozta. A jól időzített intervenció a pusztulásnak, a pusztításnak az egyik okozója volt.
A másik okot a magyar politikai elit nagy részének csodavárásában, gerinctelen viselkedésében, a nemzeti ellenállás hiányában, a megszállók kiszolgálásában, az állami szintű kollaborációban határozhatjuk meg. A zsidóság tönkretételében, összegyűjtésében és elpusztításának előkészítésében a Sztójay-kormány, az adminisztráció és a karhatalom készségesen együttműködött. A mohó, mindenre elszánt megszállók, a deportáló kommandó terveinek gyors realizálásához meghatározó segítséget nyújtott. Kevesen voltak, akik ezt megtagadták, vagy valamiképp kibújtak a teljesítés alól. Ők voltak a nemzeti becsület őrzői, tisztelettel emlékezünk rájuk.
Júliusban a külföldi tiltakozások hatására Horthy Miklós kormányzó, majd kényszerűen a kormányzati politika váltott. Eichmann a vidéki zsidóságot július elejéig kiszállította, ám a „vonakodó csatlós” karhatalmi támogatása nélkül képtelen volt tovább deportálni. A budapesti zsidóság 1944 őszéig megmenekült. Szálasi hatalomba ültetésével október 15-e után új helyzet állt elő. A hungarista vazallusok „zsidótlanítási” céljai ismét a német célokat támogatták.
A deportálások Eichmann stábjának a fővárosból 1944 decemberében történt kivonulásával nem zárultak le. 1945. márciusának végéig, változatos intenzitással, közel folyamatosan történtek. Német nyomásra alig volt szükség. A nyilasok átadták a számukra veszélyes keresztény (köztük egyházi) személyeket is, nagy számban politikai foglyokat, az elfogott romákat, a határmenti erődítési munkákon a kiürítésig dolgoztatott volt munkaszolgálatosokat, „kölcsönzsidóként” a fővárosi zsidó nők és férfiak meggyötört tízezreit. További vezénylésükről többször Adolf Eichmann régi harcostársa és barátja, a magyar határon feltűnt Rudolf Höss, Auschwitz-Birkenau volt táborparancsnoka intézkedett.
A kommandó tagjai (ahogy jeruzsálemi perében Eichmann is) a bíróság előtt egyszerű bürokratának, parancsteljesítőnek állították be magukat. Ugyanakkor szívesen, elismerőleg említették a magyar kormányzati és karhatalmi kollaborációt. Saját magyarországi tevékenységüket (is) lekicsinyelték, a súlyponti kérdéseket elfeledték. A felelősséget folyamatosan, visszatérőleg a magyar szervekre hárították. Ismételgették, hogy nem ők, a Sztójay–kormány hozta a zsidóellenes rendeletek özönét, a konkrét ügyekben pedig Endre vagy Baky államtitkár, máskor vitéz Ferenczy László csendőr alezredes, a magyar csendőrség intézkedett.
Hunsche, Krumey, Novak a magyarországi tömeges erőszak vizsgálatakor felsőbb parancsra, a Berlinből történt vezénylés teljesítésére hivatkoztak. A zsidók üldöztetésének és sokak teljes kifosztásának vizsgálatakor tagadtak. Szerepüket legtöbbször a magyar kormányzat igényelte „tanácsadásra” vezették vissza.
A tanácsadás szinte kulcsszóvá vált. A perekben konkrét helyekre és helyzetekre, náci terrorintézkedésekre, netán rablásokra egyik vádlott sem emlékezett. A kommandótól és tagjaitól mindez idegen maradt, hiszen - ismételt érvként szajkózták – az mindössze ”tanácsadó szerv” volt.
A bíróságok több SS-tiszt, több beosztott tisztes esetében túlélőkkel, tanúkkal bizonyították, hogy a gettóban vagy téglagyárban, a deportáció valamely színhelyén látták őket. Azonnal úgy reagáltak, hogy csupán parancsba kapott feladatukat teljesítették. „Zsidótlanítási tapasztalatokat” adtak át, máskor felkérésre a gettókban ellenőrzést végeztek. Ha erőszak történt, ők nem tudtak róla, nem látták. A gettókban előfordult öngyilkosságokért, az esetleges túlkapásokért csakis a túlbuzgó magyar csendőrség a felelős.
A bécsi Franz Novak ellen több pert folytattak le. A „szállítási szakértő” következetesen tagadott. Mindössze az „előírások betartásáról” gondoskodott, mert meg kellett előznie a „tervszerűtlenségeket”, a zsidó munkások szervezett, emberséges áttelepítésénél a vonatok késését. Novaknak ismerete volt arról, hogy a halálgyárakba irányított deportáló vonatok – mint „hadifontosságú” szerelvények – fedőjelzést kaptak.
Egyik perében polémia alakult ki a zsidókat szállító tehervonatok Da jelzésének értelmezéséről. A Gestapo volt szakértője a pontos jelentésre „nem emlékezett”. Csak találgatott, hogy a rövidítés Davidból, Danzigból, Deportation Auschwitzból vagy a Deutsche Arbeiterumsiedlungból eredhet. Arról sem tudott, hogy a zsidó „áttelepülők” szerelvényeinek 65 helyett 50 km/óra sebességet írtak elő.
Végül néhány konkrét adat a Judenkommandó tagjainak pereiről. Aligha túlzás, hogy legtöbbjüket az emberiség elleni bűntettekért, a megtervezett, iparszerű népirtás kezdeményezéséért, ebben való tevékeny részvételéért a legsúlyosabb büntetéssel kellett volna sújtani. Csak hármuk esetében történt meg: Eichmannt 1962-ben, dr. Seidlt 1947-ben, Wislicenyt 1948-ban halálos ítélet alapján kivégezték.
A többiek hol őrizetben, többször szabadlábon voltak. Pereik idején körömszakadtáig tagadtak. Ahol tehették, kibújtak a felelősség alól. Franz Novak Ausztriában 1957-ig álnéven élt, nyomdában dolgozott. 1961-ben letartóztatták, majd szabadlábra helyezték. 1964-ben első perében úgy vallott, hogy „számára Auschwitz mindössze egy pályaudvart jelentett”. Nyolc évre ítélték, de formai hiba miatt az eljárást megszüntették. Fellebezésre pere 1966-ban felmentésével zárult. 1969-ben folytatódott, 1972-ben hét év börtönnel sújtották. Mivel 1966-ig öt esztendőt letöltött, a többit - Rudolf Kirschläger köztársasági elnök kegyelmével - elengedték.
Érdemes felidéznünk a nácivadász Simon Wiesenthal számvetés utáni keserű véleményét. Szerinte minden Auschwitzban megölt áldozatáért Novak 3 percet és 20 másodpercet bűnhődött.
Dr. Otto Hunsche 1945. májusában hegyi házikóban bujkált. Elfogták, 1948-ig internálták. Ezután jogászként dolgozott, csak 1957-ben (Krumey-jal együtt) került bíróság elé. 1962-ben, vagyis 17 évvel rémtettei után Frankfurt am Mainban öt évre ítélték. 1963 februárjában már szabadlábon volt, majd május 20-án a Krumey-Hunsche eljárásban ismét perbe fogták. Hunsche védője sikeresen végezte munkáját, Eichmann volt munkatársa 1965. február 3-án szabadult. A Szövetségi Bíróság új pert indított, ebben a háború befejezése után közel másfél évtizeddel, 1969. augusztus 29-én a gyilkosságokban való részvételéért felelőssé tették, 12 évre ítélték.
Krumeyról annyit, hogy 1945 után a németországi nácítlanítási eljárásban valós szerepét elhallgatva kimagyarázta, tisztázta magát. A hesseni Korbachban drogériát nyitott, 1957 áprilisáig polgári életet élt. Ekkor letartóztatták, júniusban már szabadlábra helyezték. A tömeggyilkosságban való részvételéről 1960-ban új adatok váltak ismertté, májusban őrizetbe vették. 1965-ig vizsgálati fogságban volt. A már említett Krumey-Hunsche perben elítélték. A kiszabott büntetést letöltöttnek számították, újra visszanyerte szabadságát. 1969. augusztusában élethossziglani börtönnel sújtották, mely a további jogi eljárások után csak 1973 januárjában emelkedett jogerőre.
Ide tartozik a magyarországi deportálások szürke eminenciásának, Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführernek (vezérőrnagy) a felelőssége is. Budapesti luxusélete után 1945. március végéig a nyugati határszélen, a hédervári kastélyban lakott. Majd Salzburg környékén az amerikaiaknak feladta magát. Nürnbergi tanuskodással, ügyes elhallgatásokkal és védekezéssel magyar bíróság elé nem került. 1949-ben a Nürnbergi Katonai Bíróság 20 év börtönnel sújtotta, de 1951 decemberében általános amnesztia keretében szabadult. A nyilvánosságot kerülte, náci múltjáról haláláig mélyen hallgatott.
Az Eichmann kommandóval együttműködő magyar politikusokat, főhivatalnokokat és a csendőrség több parancsnokát, tisztjét hamarabb elérte az igazságszolgáltatás. Bírósági eljárás és ítélet alapján Baky Lászlót és Endre Lászlót 1946. márciusában Jaross Andort április 11-én kivégezték. Azonos módon fejezte be életét Ferenczy László, Vajna Gábor, Kovarcz Emil és még számos, a magyar nép és a nemzet méltóságát súlyosan, máig szégyenletesen megsértő személy.
Tisztelt Elnök úr, hölgyeim és uraim!
A referátum lehetőségét köszönve úgy vélem, nagy szükség van a vizsgált témákkal, a történelmi felelősséggel való tudományos szembenézésre. Konferenciánk napirendje, üzenete jó alkalom arra, hogy a közelmúlt néhány lényeges kérdését, tanulságát tovább elemezzük, a következtetéseket és eredményeket a széles nyilvánosság elé tárjuk.
Szita Szabolcs
Megjegyzések