Egy százéves nap

36.500 nap nem is tűnik olyan soknak. Pedig az száz év, és az így már rengeteg. Egy század, még több. Talán, mert egy rendezett kötegelt, eredetiségre és hatékonyságra megvizsgált időtömeg, egy magasabb minőségi kategória. Meg van a közös nevezője, mely jelentősen megkülönbözteti a többi évszázadtól, nem csak úgy a hányavetien egymásra következő bizonytalan tartalmú és kicsengésű napok rendetlen és áttekinthetetlen időhalmaza. Tudom, a súlyuk ugyanannyi, de teljesen potyára, az értékük más. Miről is szólhatna hát ez a mai nap,  – még ha később is olvassák – mint száz évvel ezelőtti hasonmásáról, ami mégis annyira másra sikerült, és amelyik még másabbá tette az amúgy is változásra érett Világ, minden rákövetkező napját.

    Zsófia Mária Jozefina Albina von Chotek, a bájos cseh grófkisasszony sem gondolhatta még a magyar honfoglalás millenniumi esztendejében, hogy nyolc év múltán önkéntelenül is a K.u.K. Monarchia és világ történelmének főszereplőjévé válik. Az ifjú trónörökös Ferenc Ferdinánd főherceg nem habozott az ifjú hölgybe beleszeretni egy rokoni vizitáció alkalmával. Ám a romantikus eseménysor már eleve rossz előjelekkel indult. Az özvegy császárnak és a kamarillának tudni illik teljességgel elege lett a Habsburg család és általában a vezető arisztokrácia felhígulásából, az elharapódzó morganatikus házasságok által. Az uralkodó a rangjában hozzá illő belga princeszt szánta szeretett unokaöccse nejéül, mely hölgy viszont nem minden tekintetben felelt meg a kor szépségideáljának. A trónörökös ezzel szemben hűen kitartott a szemrevaló cseh ara mellett. Az uralkodó nem engedett, sőt még elfogadhatatlanabb partival állt elő, egy család-rokon főhercegnővel. Mint egy, a boldog békeidőkre jellemző operettben Ferdinánd – a K.u.K. trón várományosa – hű maradt, és erre az ajánlatra is nemet mondott, pedig ezzel nagyon kihúzta a gyufát. Három évnek kellett eltelnie, hogy a már közszájon forgó szerelmespár végre a császár elé merjen járulni az „atyai” és császári áldásért. Ferenc József kelletlenül, de végül, egy záradékkal, beleegyezését adta a rangon aluli frigyre. A Zsófia és Ferdinánd házasságából születő gyermekeket kirekesztette a trónöröklésből. Nem engedélyezte továbbá, hogy Zsófiát, mint a majdani császárné szólítsák, csak, mint a leendő császár feleségét. A trónörökösi menyegző sem az elvárható módon zajlott. A császári rokonság egy emberként elszabotálta a morganatikus esküvőt. A valóban már operettbe illő boldog házasságban három szép gyermek született, itt azonban az operett átvált egy búskomor és vészterhes Verdi-operába…

    Nyugodtan nevezhetjük provokatívnak azokat a hadgyakorlatokat, melyek megtekintésére érkezett Ferenc Ferdinánd és felesége 1914. június 28-án Bosnyákország fővárosába, Szarajevóba. A többit tudjuk az iskolai történelemkönyvekből. Gavrilo Princip, aki a halálos lövéseket leadta, 19 éves volt akkor éppen. Nemigen sejthette, mihez vezet ez a politikai gyilkosság, amikor a „Fiatal Bosnyákország” és a „Fekete Kéz” szervezetek megbízását végrehajtotta. Hogy nem csupán ez, a 100 évvel ezelőtti terrorcselekmény okozta, az elsőnek nevezett világháború kitörését, abból érettségiztünk mindahányan. A következőkben Bécs&Budapest, egy nyilvánvalóan elfogadhatatlan ultimátumot szegezett a szerbeknek, akik ezt a Német Császárság és a Monarchia elvárása szerint vissza is utasították, így röviddel rá a hadüzenet is megérkezhetett. „Reszkess kutya Szerbia!”

    Hogy miért nem a Százéves, a Harmincéves Háború, vagy az egész Európát és a mediterrán térséget megmozgató és átrendező napóleoni háborúk számítanak az Első Világháborúnak? Nem vagyok ennek megállapítására hivatott történész, de én azzal indokolnám meg, hogy a föld minden pontját elérhetővé tette a hirtelen és óriási technikai és tudományos fejlődés, elsősorban a hadiparé. Ilyen méretű, ennyi kontinenst és nemzetet mozgósító, iparosított háborúval mind addig nem volt az emberiségnek dolga. Víz, gáz, tűz, áram, repülő, tengeralattjáró… minden bevetésre került. Értelmét vesztette a regékből, mondákból és hőskölteményekből ismert hősiesség, a lovagias ember-ember elleni küzdelem és az „istenítélet”. Az azelőtt elképzelhetetlen – 17 millió emberéletet követelő – veszteségek, szintúgy visszaigazolják az Első helyet. A legfontosabb, hogy ez a háború törölt el először és végérvényesen egy őt megelőző, régi világot. Cárok, császárok, királyok, hercegek, grófok tűntek el végérvényesen a történelem süllyesztőjében. A XX. századelő ősrobbanása, mely akkor egy Armageddonnal ért fel, ezeréves birodalmakat söpört el, helyükön új országokat létrehozva Európában, Közel-Keleten, a távoli Kelet-Ázsiában és Afrikában. A feldúlt világrendben a polgárság végső és megsemmisítő vereséget mért az arisztokráciára, bár ez csupán az eredetileg nem megfogalmazott következménye és „mellékterméke” volt az Első Világháborúnak. Gyors egymásutánban a proletáriátus mért hasonló csapást az éppen felülkerekedett polgárságra. Az Első Világháború alapjaiban változtatta meg az embereket és a társadalmakat és az általa okozott traumák mind a mai napig hatnak győzteseknél és veszteseknél.

    A Ferenc József császár csak két évvel élte túl Zsófia és Ferdinánd halálát, nem élhette így meg a háború és a Habsburg birodalom végét, az Osztrák és a Magyar Köztársaság kikiáltását, és saját, feltételezhető száműzetését. A Versailles-i és Versailles körül kötött békék is az ő aláírása nélkül születtek, és hogy az Új Kelet kompatibilis tanulságra térjek: Amikor 1914-ben népeit („Meine Völker..”) hadba hívta, álmodni nem merte volna, hogy ez húsz évvel később Németország és Ausztria-Magyarország területén a zsidókra már nem fog vonatkozni.

     Pedig, az egyébként nem okvetlenül felvidító behívó egyben a zsidó emancipáció egyértelmű jele is volt. 2 millió zsidó katona volt besorozva Franciaország, Nagy Brittania az orosz cári, a német császári, az osztrák-magyar K.u.K, az USA, sőt még a 18 ezren a törökök hadseregébe is. A német császári hadseregben 30, a Monarchia haderejében 76 tábori rabbi működött és természetesen az elesettek temetését is ők celebrálták. És halott volt elég. Amikor a világháború második évében rosszabbra fordultak a dolgok, és a hátország is elkezdte magán a érezni háborús gazdaságot, mint oly sokszor, a zsidókban találták meg a baj okát, és a bajhoz képest kevesellték a zsidó elesettek számát. Magát igazolandó, a német hadügyminisztérium el is rendelte a hírhedt „Judenzählung”-ot, a „zsidószámlálást. (Ehhez hasonlót a monarchia hadserege is végrehajtott.) Az eredmény szigorúan titkos maradt a húszas évek elejéig, mert nyilvánvalóvá vált a kínos tény, hogy a százalékos számarányokat tekintve pont annyi keresztény, mint zsidó vonult be, sőt az elesettek számaránya is ugyanúgy egyezett. Persze a titkosítás által a „közvélemény” épp az antiszemita uszítás igazát vélte bizonyítottnak. Mindazonáltal összesen 42 ezer zsidó katonát vesztett a német és a K.u.K. haderő saját nyilvántartása szerint, az első világháborúban.

    Az Első Világháború elesett zsidó katonáinak neve megtalálható sok háborús emlékművön, de a zsidó sírkert katonatemetője általában egy összefüggő, elkülönített kertészeti és sírszobrászati részt képez. Hasonlóan egységes képet alkotnak a Soa áldozatainak – általában városok szerint rendezett –sírjai is.

    Halott, halott… mondanák ma sokan 100 és 70 év távlatában. Pedig micsoda különbség. 

Surányi András Írása