"Nem Tudunk, és nem is akarunk optimisták lenni"
Pesti Sólet: VI. Évfolyam, 1. szám 2009. JANUÁR (5769. TÉVÉT – SVÁT) A Dohány utcai Körzet havilapja
Dr.Frölich Róbert Főrabbi megemlékezése a budapesti gettó felszabadulásának 64. évfordulóján.
’ Fagyos, hideg téli reggel. néma csend, csak néha egy távoli dörej. Egyszer csak ütemes dübörgés hallatszik, majd világot beszűkítő, az élettől elválasztó deszkapalánk meginog, csendet rengető robajjal ledől, s felbukkan egy harckocsi, majd nyomában a többi. Vágott szemű katona követi a tankokat, sapkáján vörös csillag, kezében fekete kenyér. Ez a kenyér a legfinomabb, ez a kenyér a minden. A palánk romjai mögött álló kisfiú nem is hiszi, hogy igaz hogy vége.
Nem Szónoki fogás e néhány szó. Egy túlélő vallomása, mintegy odavetve, egyszersmind visszarévedve társalgás közben. Ő az egykori palánk másik oldalán álló kisfiú. Kiszakadt néhány mondat, és megáll a levegő. A társalgás elakad. Nem tudják mit is mondjanak, hogy reagáljanak e rövid vallomásra. Együtt érző szavakat mormoljanak? Kinek? Beszélni kezdjenek a múlt rémségeiről? Minek?
S egyszer csak valaki új témát vesz elő, felszabadultan másik mederben folyik a társalgás. Az emlékező is visszatér a múltból, de az arca már egészen más.
Mindennapos megtörtént eset, és mélyen jellemző.
Ma még van olyan társaság, - bár egyre kevesebb -, amelyeknek tagjai között ott vannak a budapesti gettó felszabadított túlélői. Ezek az emberek egy szóról, egy hangsúlyról a múlt rettenetére asszociálnak, mindig és mindenhol. Senkinek sincs joga rossz néven venni, vagy pálcát törni felettük, bennük van, az életük része. Átélték a földi poklot, karámba zárták őket, remény, jövő nélkül vegetáltak hóban és fagyban. Reggel az estét, este a reggelt várták, s közben nem tudhatták, mit hoz a következő pillanat. Rettegtek az elhurcolt család tagokért, legtöbbjüket sohasem látták újra.
Eltelt egy élet. A meggyilkoltakért érzett gyászt senki és semmi nem enyhítette, igaz, ezt meg sem kísérelték soha. A megalázottság, a halálraítéltség ott lüktetett az években, a másodpercekben.
Nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy az eltelt esztendők folyamatos fájdalomban vagy gyászban teltek. A felszabadulás után igyekeztek teljes életet élni, ha lehetett, új családdal, gyerekekkel, és unokákkal. Örültek és szomorkodtak, vidámak voltak és sírtak, épp úgy , mint bárki, aki nem élt a rettenet idején.
Csak, mivel a zsidó öröm sosem lehet teljes, mindig ott volt egy apró ránc a Szivükben.
Egyszer – egyszer tört és tör fel ma is a megélt múlt. Most talán gyakrabban, hiszen ugyanazok a terminológiák hangzanak el, ugyanazok a könyvek jelenek meg, amelyek mind – mind a Soá megalapozói és uszítói voltak. Ugyanolyan egyenruhák bukkannak fel, s a jelképek is ugyanazok. hiába próbálják tisztára mosni, magyarázni, hiába zárja be szemét vagy néz félre a jog, a túlélőket nem lehet becsapni.
S egyre vérfagyasztóbb a harsogás, melyet a nem zsidó világban nem vesznek észre,vagy egyszerűen nem akarnak észrevenni. Írott és elektronikus sajtóban, televízióban és szószékekben egyaránt felbukkan a régi új hang. A gyűlölet hangja, a lenéző gúny a cinikus magyarázkodások mintha kirántanák a megmaradtak lába alól a talajt.
A túlélők, az emlékezők olykor mintha szégyenkeznének, hogy emlékezni merészelnek, s ezzel elrontják az őket körülvevő egyébként felhőtlen vidámságot, vagy éppenséggel az élvezetes, noha semmitmondó társalgást. A társaság pedig, amely szeretettel kellene, hogy körülvegye egy tagját, csak zavarba jön. Nem tud mit kezdeni az emlékekkel. Olvastak ezt, azt, jártak iskolába, beszélgettek szüleikkel, később kollégáikkal a múltról. Akkor arctalan, névtelen tömegekről, régi eseményekről volt szó. a beszélgetés során felbukkant kísértet mégis más, itt egy társ önmagáról beszél.
Megfordult a világ? Milyen társadalom az, ahol az emlékezőnek az áldozatnak kell szégyenkeznie? Milyen társadalom az, amelyben nincs világosan kijelentett, vállalt határvonal bűnös és meghurcolt, gyilkos és halálra szánt között? Milyen társadalom az, amelyben szabadon tenyészhetnek a náci eszmeiség mai hódolói és terjesztői?
Ha én nem vagyok magamért, ki van értem? – kérdezte Hillél év ezredekkel ezelőtt.
Ki van értünk? Kinek fontos rajtunk kívül, hogy hihessünk egy békés boldog jövőben? Ki biztosít bennünket arról, hogy gyerekeinket és unokáinkat rábízhatjuk a jövőre, s majd az ő biztonságuk tudatában hunyhatjuk le szemünket?
Vidám optimista hangulatú szavakat kellene most szólnunk, hiszen az életre emlékezünk.
Nem tudunk, és nem is akarunk optimisták, lenni, amíg feltehetjük ezeket a kérdéseket, nem hiszünk a „soha többé” őszinteségben, amíg fel kell tennünk e kérdéseket.
Egykor felszabadították a budapesti gettót – ma hatvannégy éve. Fizikai és szellemi felszabadulás volt. Ma fizikailag és szellemileg egyaránt szabadok vagyunk, de a bizonytalanság alól az utóbbi néhány évben nem szabadítottak fel bennünket."
Dr. Frölich Róbert
Dr.Frölich Róbert Főrabbi megemlékezése a budapesti gettó felszabadulásának 64. évfordulóján.
’ Fagyos, hideg téli reggel. néma csend, csak néha egy távoli dörej. Egyszer csak ütemes dübörgés hallatszik, majd világot beszűkítő, az élettől elválasztó deszkapalánk meginog, csendet rengető robajjal ledől, s felbukkan egy harckocsi, majd nyomában a többi. Vágott szemű katona követi a tankokat, sapkáján vörös csillag, kezében fekete kenyér. Ez a kenyér a legfinomabb, ez a kenyér a minden. A palánk romjai mögött álló kisfiú nem is hiszi, hogy igaz hogy vége.
Nem Szónoki fogás e néhány szó. Egy túlélő vallomása, mintegy odavetve, egyszersmind visszarévedve társalgás közben. Ő az egykori palánk másik oldalán álló kisfiú. Kiszakadt néhány mondat, és megáll a levegő. A társalgás elakad. Nem tudják mit is mondjanak, hogy reagáljanak e rövid vallomásra. Együtt érző szavakat mormoljanak? Kinek? Beszélni kezdjenek a múlt rémségeiről? Minek?
S egyszer csak valaki új témát vesz elő, felszabadultan másik mederben folyik a társalgás. Az emlékező is visszatér a múltból, de az arca már egészen más.
Mindennapos megtörtént eset, és mélyen jellemző.
Ma még van olyan társaság, - bár egyre kevesebb -, amelyeknek tagjai között ott vannak a budapesti gettó felszabadított túlélői. Ezek az emberek egy szóról, egy hangsúlyról a múlt rettenetére asszociálnak, mindig és mindenhol. Senkinek sincs joga rossz néven venni, vagy pálcát törni felettük, bennük van, az életük része. Átélték a földi poklot, karámba zárták őket, remény, jövő nélkül vegetáltak hóban és fagyban. Reggel az estét, este a reggelt várták, s közben nem tudhatták, mit hoz a következő pillanat. Rettegtek az elhurcolt család tagokért, legtöbbjüket sohasem látták újra.
Eltelt egy élet. A meggyilkoltakért érzett gyászt senki és semmi nem enyhítette, igaz, ezt meg sem kísérelték soha. A megalázottság, a halálraítéltség ott lüktetett az években, a másodpercekben.
Nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy az eltelt esztendők folyamatos fájdalomban vagy gyászban teltek. A felszabadulás után igyekeztek teljes életet élni, ha lehetett, új családdal, gyerekekkel, és unokákkal. Örültek és szomorkodtak, vidámak voltak és sírtak, épp úgy , mint bárki, aki nem élt a rettenet idején.
Csak, mivel a zsidó öröm sosem lehet teljes, mindig ott volt egy apró ránc a Szivükben.
Egyszer – egyszer tört és tör fel ma is a megélt múlt. Most talán gyakrabban, hiszen ugyanazok a terminológiák hangzanak el, ugyanazok a könyvek jelenek meg, amelyek mind – mind a Soá megalapozói és uszítói voltak. Ugyanolyan egyenruhák bukkannak fel, s a jelképek is ugyanazok. hiába próbálják tisztára mosni, magyarázni, hiába zárja be szemét vagy néz félre a jog, a túlélőket nem lehet becsapni.
S egyre vérfagyasztóbb a harsogás, melyet a nem zsidó világban nem vesznek észre,vagy egyszerűen nem akarnak észrevenni. Írott és elektronikus sajtóban, televízióban és szószékekben egyaránt felbukkan a régi új hang. A gyűlölet hangja, a lenéző gúny a cinikus magyarázkodások mintha kirántanák a megmaradtak lába alól a talajt.
A túlélők, az emlékezők olykor mintha szégyenkeznének, hogy emlékezni merészelnek, s ezzel elrontják az őket körülvevő egyébként felhőtlen vidámságot, vagy éppenséggel az élvezetes, noha semmitmondó társalgást. A társaság pedig, amely szeretettel kellene, hogy körülvegye egy tagját, csak zavarba jön. Nem tud mit kezdeni az emlékekkel. Olvastak ezt, azt, jártak iskolába, beszélgettek szüleikkel, később kollégáikkal a múltról. Akkor arctalan, névtelen tömegekről, régi eseményekről volt szó. a beszélgetés során felbukkant kísértet mégis más, itt egy társ önmagáról beszél.
Megfordult a világ? Milyen társadalom az, ahol az emlékezőnek az áldozatnak kell szégyenkeznie? Milyen társadalom az, amelyben nincs világosan kijelentett, vállalt határvonal bűnös és meghurcolt, gyilkos és halálra szánt között? Milyen társadalom az, amelyben szabadon tenyészhetnek a náci eszmeiség mai hódolói és terjesztői?
Ha én nem vagyok magamért, ki van értem? – kérdezte Hillél év ezredekkel ezelőtt.
Ki van értünk? Kinek fontos rajtunk kívül, hogy hihessünk egy békés boldog jövőben? Ki biztosít bennünket arról, hogy gyerekeinket és unokáinkat rábízhatjuk a jövőre, s majd az ő biztonságuk tudatában hunyhatjuk le szemünket?
Vidám optimista hangulatú szavakat kellene most szólnunk, hiszen az életre emlékezünk.
Nem tudunk, és nem is akarunk optimisták, lenni, amíg feltehetjük ezeket a kérdéseket, nem hiszünk a „soha többé” őszinteségben, amíg fel kell tennünk e kérdéseket.
Egykor felszabadították a budapesti gettót – ma hatvannégy éve. Fizikai és szellemi felszabadulás volt. Ma fizikailag és szellemileg egyaránt szabadok vagyunk, de a bizonytalanság alól az utóbbi néhány évben nem szabadítottak fel bennünket."
Dr. Frölich Róbert
Megjegyzések