Húsvéti őrnyúl

Heveny gutaütés kerülgeti az embert az ünnepek tájékán, és első sorban előtte, az ünnepeket megelőzőleg. A guta természetesen nem az ünnep okozta rosszaság, – erről nincs szó, – de az addig feltorlódott időzavar, és a sokaság felfokozott hangulata, meg indulatai már bizony nem túl ünnepélyesek. A legújabb törvényeknek megfelelni kívánó, egyébként meg erre kötelezett boltok hétvégi és ünnepi bezárás-tilalma, feszes célirányos aktivitásra készteti a magyar háziasszonyt; akkor is, vagy attól még inkább, ha véletlenül zsidó. Fizikai és szellemi értelemben is értendő ez, megítélésem szerint. Kellő óvatosság és a legmagasabb fokú tapintat kívántatik ilyenkor, bár a dolog természeténél fogva ez a legritkábban valósul meg százszázalékosan. Húsvét és peszah, vagy Peszah és Húsvét kellős közepén nem csupán egyetlen elvárásnak kell megfelelnie a hagyományokat is illő mértékkel, és politikailag korrekt súlyozással gyakorolni kívánónak. Nyúl, macesz, tojás, kölnivíz, sonka, gefilltefis, torma, gyertya, bor, pálinka, hal, bárány, csirkenyak… szódabikarbóna. És ez csak egy szegényes kivonata a városi multi-kulti, pan- és monoteista, ortodox vagy reformista, kivételes esetekben tűzimádó polgár ünnepelőtti bevásárló-listájáról.

    Távoli gyermekkorom, szocialista lakótelepi, és a dolgozó nép igényeihez igazított, azaz minden spekulatív misztikumot nélkülöző ünnepe, a kalandos nyúlbeszerzéssel kezdődött. Ezt a húsvéttal kapcsolatos minden többi tevékenység hangulati felvezetőjének értelmeztük, kvázi a tavasz Mikulása változott hasonló karizmatikus tulajdonságok mellett a húsvéti nyúlra. A nyúlba legalább annyira kellett hinni, mint a télapóba. A szinte istenfélő cselekményre, a nyúlbeszerzés emelkedett rituáléjára a piacon került sor, ahol rengeteg reményteljes nyúlfi és tájékozatlan naposcsibe várta, hogy a világot jelentő deszkákra léphessen, és mint az egyik „cukiság-faktor” az eljövendő ünnep arculatát meghatározhassa. Ezek a nyuszik igen kicsik voltak, sokan voltak egy ládában és sok láda volt a piacon. A tét – szemben a nyúllal – nagy volt, hiszen az ünnep emblémájáról, illusztrációjáról, üdvöskéjéről és mókamesteréről volt szó, aki folyamatos el- és feltűnéseivel maximálisan feledtette a Húsvét és a Peszáh, alapjában véve egyházi illetve vallásos töltését. A nyúl töltésére – az ünnepek után – az én ismereteim szerint és a mi családunkban nem került sor. A nálunk felcseperedett nyúl, állítólag visszakerült az evolúció, erre alkalmas színtereire, és a mi nyusziaink jó eséllyel indultak a természetes kiválasztódás harcában. Már ivarérett felnőttként is sikerült a nyulakkal egy igen jó kapcsolatot fenntartanom, tekintet nélkül avatott húsvéti vagy szürke mezei létükre. Mostanában egy – annak idején nem fontosnak tűnő – a visszatekintésben viszont lényegi nyuszisztikai megállapításra kellett jutnom: az akkori nyuszik kifejezetten szerették a maceszt! Nincs ezen mit csodálkozni, bár én csak azon nyuszik nevében jelenthetem ezt ki így kategorikusan, akik a mi családunkban fordultak meg, és akarva-akaratlanul a húsvéti szerepvállalás mellett, a peszah titokzatos misztériumában is részt vehettek. Hozzám hasonlóan nem voltak vele teljesen tisztában, milyen jámboran cselekszenek, amikor a répa, petrezselyem és alma mellé némi maceszt is jóízűen elfogyasztottak. A lakótelep „Közért”-jében, a viccből ismert gyerekhez voltam hasonlítható, aki az eladó bácsinak azt mondja kétségbeesve, sajnos nem emlékszik, hogy az anyja mit mondott neki: „Csaba, hozzál egy szál gyulait, vagy Gyula, hozzál egy szál csabait! Semmi baj – mondja erre az eladó – Hogy hívnak fiacskám? Gyurikának! – jön rá a kicsit sírós válasz. Engem akkor egy csomag maceszért küldtek a Közértbe, pontosan kiszámolt 5 Forint hatvan fillérrel, de csak egy kiterjedt beszélgetés után jutottam a tetemes zacskó „pászkához”. Máig nem hajlok ezt a nevet elfogadni és használni a maceszra, mert egyszerűen nem igaz, sokkal inkább álszent. Lehet bár, csak „tapintatos” vagy okoskodó akar lenni. A pászka nem a macesz neve, hanem az ünnepé, amikor történetesen és jelképesen ő kerül az asztalra. Az a legendás öt Forint hatvanfilléres, 20 darabos, A4-es macesz amúgy véglegesen a múlté, a sok, gyermekkoromat megszínesítő fekete-fehér nyuszival együtt.

    A húsvéti nyúltojások kertben való kereséséhez hasonlóan vetettem magam az újkori maceszok felkutatásába. Az Oktogon-i Rotschild már vagy 6 éve bezárt, pedig ott, mindig volt, egyenesen a Kánaánból, káser löPeszáh. A Dob utcai boltjuk is zárva… püff neki! Lejjebb a Gozsdu-udvar sarkáról eltűnt a kóser bolt.. Akkor futás keletebbre a Dob utcában az ortodox kehile boltjába. Zárva. Már délben bezártak, mondja egy bennfentes, sábesz is van, meg jom rison hág peszáh is. Én viszont, azt a siki-miki fúziós-„pászkát” a szuperből – kilóra számítva a norvég lazac árán – nem vagyok hajlandó megvenni. Nem azért mert nem kóser, és mert bumburnyák módon pászkának nevezik, még csak nem is a pimasz ára miatt. Csak nem szeretem, ha tajt mesügének néznek. Egyébként meg egy hagyományos minőségi termék imázsát és vélt nevét kisajátítva, ne akarjon nekem Amalek eladni trendi öko-bió ál-szupermaceszt.  Na, de én már az elején megmondtam, hogy most üt meg a lapos guta!

    Csak úgy mellesleg, Guta egy bitófára való, csirkefogó útonálló volt az ezerháromszázas években. A bokrok közt lapítva leste az út, kirablásra érdemes népét, hogy parittyájával leteríthesse és kizsebelhesse őket. Ennek, a jogi következmények révén igen csúnya véget ért Gutának az ütése vált a megfenyegetendő nép fantáziájában az agyvérzés és más egészségtelen, végzetes ügyek szinonimájává. Egészen biztos szívesen lemondott volna a híres betyár e nyelvi emlékműről, cserébe akasztásának természetes halála utánra történő elhalasztásáért.

    Nos, ugyanilyen gonosz és tapintatlan emberek igyekeztek a történelemben, de akár ma is, az ünnepek közeledtével – kihasználva az készülődők lelkiekben fogékonyabb állapotát – bajt keverni, s ennek a levét legtöbbször az épp mindenkori és minden-honi zsidók itták meg. Sem a nyúl, sem a macesz nem védte meg a zsidókat húsvét környékén. A keresztény császárságok, királyságok és hercegségek tavaszvárásának egyik kedvelt motívuma a zsidónegyed vagy a gettó feldúlása volt. Ok több is volt kéznél, melyekből általában a legnyomósabb, hogy a király és az arisztokrácia – lehetőleg éppen a pogromhúsvét előtt – eladósodott a zsidóknál, és a tudatos pénzrontás miatt zúgolódók is egyre kellemetlenebbek lettek. Hivatkozva a Róma elleni zsidó ellenállás főbb pártjai képviselőinek kivégzésére, mely a zsidó próféta Jesu ben Joszef erőszakos halálához is vezetett, és hogy ezt a zsidót állításuk szerint maguk a zsidók és nem is a rómaiak ölték meg, minden pogrom jogosnak számított, a felelőségre vonás terhe nélkül. Jesu istenné nyilvánítása a zsidókat már, mint hivatalos istengyilkos iktatta. A csőcselék efeletti „szent dühének” maximalizására még egy halott csecsemőt illett becsempészni a gettóba. „Megtalálásakor” már állt a szokásos vérvád, a macesz keresztényvérrel való elkészítésével kapcsolatosan.  Az 1500-as évek prágai gettójának Löw rabbija az általa készített Gólemben látta a titkosfegyvert, a gettó békéjének a zsidók életének megvédésére.

    Minden tiszteletem a rabbié, de én a mai fejemmel egy óriásnyulat gyúrtam volna abból a jó Moldva melletti agyagból és nem az életre keltő formulát tettem volna a szájába, hanem természetesen egy maceszt. Kizárt esetnek tartom, hogy a csőcselék ne rémült volna halálra.

 Surányi András írása