Számmertájm

… tudom, nem így írják, de ahogy gyermekkorom kofbojnadrágja és lemberdzsekkje, egy misztikus, távoli világ szimbolikus tárgyai, köz- és gyermekszájon forogtak, mégis csak írva kellettek legyenek. Hát úgy írtuk, ahogy mondtuk. Akkor különben is minden más volt. Normális nyarak, józanul hideg telek. Csak oroszt tanultunk akkor, más nyelvre nem nagyon volt szükség, és az oroszban logikus kényszer a fonetikus átírás. Így tettük ezt magyarul is – hasonló megfontolás alapján – akkor nem egy dologgal, igaz minden szabály és rendszer nélkül. Hogy a koktél, a dzsessz, dzsip, nacsalnik vagy a fridzsider valóban így fogott gyökeret a magyar grammatikában, az szerintem puszta véletlen kérdése. Mert hogy sok minden meg nem. Erre járta az a vicc, hogy Kohn kínos ellenmondásba keveredik a határon; a vámosnak feltűnő, nagy mennyiségű, és „jam” föliratú üvegre azt állítja ártatlan ponemmal, hogy az dzsem, mire a finánc megkóstolja, és leleplezően megállapítja, hogy „De hisz ez lekvár!”.

    Szóval, annak idején, iskola utáni délutánjaimat a családi Pacsirta-rádió mellett töltve, természetesen a zenés műsorokat és a rádiójátékokat hallgattam nagy empátiával. A ma elképzelhetetlennek tűnő élő-színházi közvetítéseket kedveltem igazán, még ha nem is mindet értettem. „Görsvin” Porgy and Bess-ét is a Pacsirtánk közvetítésével ismertem meg, és benne a Nyáridő című dalt. Valamit nagyon kellett tudjon ez az orosz-zsidó-amerikai Gershwin… Mikor az utolsókat szokta rúgni az egyre megbízhatatlanabb tavasz, és hanyatt-homlok kezdem keresni az, isten tudja hova elsüllyesztett szandáljaimat, mintegy atavisztikus kényszerként jön füttyös szájamra a „számmertájm”. Ella Fitzgerald és Luis Armstrong örökzöld duettje, a jazz-operából kiragadva is gyakran ment a rádióban. Ők, az imperialista jenkik által elnyomott amerikai színes bőrűek képviselőjeként jelenítették meg számomra azt a meleget, mely minden jótékony hatása mellett az „osztályharc” összes elemét is magán viselte, sőt a felszínre hozta. Mert ugye van, akinek a „dolce far niente”, az édes semmittevés, és van, akinek a munka dandárja kezdődik, ha eljő végre a meleg. Mert bizony, „künn a határban kovad már a gumipitypang”. (Akik most egy kicsit zavarba jöttek, azok kedvéért mondom, hogy a gyapot magyarosításáról van szó.)

    Számmertáááájm, end dzö líving isz ízi. Jessz, most már kétségtelenül nyár van, a szó minden értelmében, és Terézváros minden sarkában, akkor is, ha hivatalosan még nem ért véget a tavasz. Megtartva a cikk eddigi vonulatát, – lévén szó a kánikulával összefüggő melegről és arról, hogy mely dolgok történnek ilyen időjárás és évszak közepette – nem lényegtelen megjegyezni, hogy maga a kánikula sem csak úgy véletlenül van. Nem arra gondolok kilukadni, hogy a zsidók okozzák a meleget a világon, hogy több kólát tudjanak eladni, mint ahogy viszont a hideget is, hogy aztán a drága olajuktól és rabolt gázuktól is felárral szabadulhassanak meg. Minden gyerek tudta eddig is, hogy úgy a fürdőnadrág, mint a bundabugyi-ipar a cionista illuminátusok kezén van. Nos, a kánikula nekem az oroszban komoly meglepetést okozott, mert nemes egyszerűséggel a nyári vakációt jelenti csupán, pedig valójában a latin kutyában kell az eredetet keresni, hiszen a kutya melegről – dies caniculares – lenne voltaképpen szó. Az über-korrekt németek persze „Hundstage”-nak fordították, és az ángélusok sem voltak restek a dog days-al. Isten ments, hogy összefüggést keressek az ebek napjainak bejövetele és aközött, hogy az országgyűlés elment nyaralni.  Miért is borzolnák feleslegesen megviselt idegeinket és fogyasztanák itt az amúgy is kevés oxigént, amikor a Bahamákon ezzel kapcsolatban nem lehet semmi lelkiismeretfurdalásuk. Lám ezt az EU-választást nélkülük is átvészeltük és kész. Meleg van, a demokrácia meg langyos, mint a központi fűtés. A birkák csendben elbégetgetnek az akol melegében, vagy hűsében, mikor hogy. A nyájas óltársak 29%-a tán elmegy szavazni, ha a fokozott nyáridő nem viseli meg túlságosan a tisztelt nyájat. Van aztán nagy csodálkozás, milyen különös, hogy a választásra jogosultak 15%-a pont megüti a mértéket az utolérhetetlen eszményi győzelemhez, mitöbb, másik 3%-a elég ahhoz, hogy egy neonyilas párt, mint második legerősebb politikai erő vonuljon be az Európai Parlamentbe, ami ellen egyébként ugyanők hevesen agitálnak. Sebaj, jön a következő választás, ha majd lecseng a kánikula. Az indiánnyár konszolidáltabb hőmérsékletei talán majd nekünk kedveznek. Mit nekem ez a honi narancsos „számmertájm” és a magyar gyapot. A nyárvégi almák savanykás illata, a befőzés előöröme, az igen… Szóval, majd akkor talán elmegy legalább a fele az ólnak arra a fránya önkormányzati választásra.

     Pedig ma, a szavazatleadásom után, egy laza Jom Háácmáaut-rendezvényen is részt vettem a Szent István parkban – igaz, ehhez át kellett fáradnom a szomszédos „Lipóciába”, a Lipótvárosba. Tömegekről nem beszélhetünk, de csak voltunk ott vagy 3-400-an. Arra legalábbis jó volt a kimozdulás, hogy egy plakátot felfedezzek, ami egy kihangsúlyozottan ingyenes nagyrendezvényre invitál a Szabadság térre, a hétvégére. Ez mondjuk, érdekes tud lenni annak a tekintetében, hogy ott épül éppen az ország második világháborús áldozatszerepét bizonyítandó „megszállási emlékmű”, és a környékén ütött tanyát néhány nyakas ellenálló is. Ők másként gondolják, részben saját tapasztalataik révén, talán az őket a marhavagonokba terelő magyar királyi csendőrök miatt. Kilátástalanul bár, de konokul állnak ki igazuk mellett. Egy állami, vagy önkormányzati tömegrendezvény ugyanott nem tűnik egy szerencsés vállalkozásnak az emlékmű ellenzői, és biztonságuk szemszögéből. Hogy rémeket látok, huhogok? Lehet valóban csak egy Gyermeknap, zsákbanfutás, lepényevés, célbadobás, sósperec. Ennyi!

    Mondom, meleg van, számmertájm a javából! A Lizsében jó ilyenkor, Városligetben. Itt levegőt lehet venni. Tudta ezt Abay Kunanbajev, kazah költő is, és tüstént meg is érkezett, egyenest Nurszultán Nazarbajev elnök elvtárs küldte, időtálló bronzból. Nem csak a nagy kazah népnek, de az ő kedvence is a bölcs és hatalmas költő, bár eddig nem hallottunk róla túl sokat.  Kunanbajev-től még egy sort nem olvastam, de a baráti, szilaj turáni nép, nagy kazah bölcs vezérének, a választásokon mindig 98%-ot elérő, hatalmas Nazarbejev elvtárs életírását magam is birtoklom. Maga a kazah írószövetség elnöke jött el közénk, hogy a Nagy Vezér könyvét bemutassa, egészen a jurtától a palotáig. Megható volt, ahogy a magyar államtitkár elcsukló hangon ecsetelte a megbonthatatlan 1500 éves kazah-magyar barátságot, és hogy ez a könyv utat mutat, hogy lehet a nemzetet az ólálkodó gaz földrablóktól megvédeni. Keleti nyitás, vagy mi… a Városligetet már amúgy is halálra ítélték, egy értelmetlen presztizsprojekt áldozataként. Mit számít, hogy kivágtak pár platánt, megstuccolták a fákat Kunanbajev körül, nehogy elkerülje a kazah irodalom magyar szerelmeseinek vigyázó szemeit.

    A futball-világbajnokságra Kazahsztán sem jutott ki, pedig Magyarország mellett ők is a férfias, becsületes, őszinte focit játsszák, nem a szemfényvesztős, magamutogató, góléhes giccsfocit. Nincs igazság, csak meleg van! Még hogy „dzö líving isz ízi”…

    Dafke, éljen a nyár!

 Surányi András írása