Kóser szaloncukor

Annyi minden van, ami miatt szeretni lehetne a telet, ahhoz azonban szeretni kéne azt az „annyimindent” is. A síelést, a korcsolyázás, a fakutyázást, a lékhorgászást, a hógolyózást, a jéghokit, szóval dolgokat, amelyeket hidegben űz az ember, és okvetlenül hó vagy jég is szükséges hozzájuk. Egy alapjában véve otthonüllő, és máskülönben is mediterrán alapadottságú illető utálja a hideget és a vele járó különböző kellemetlen nyirkokat. Minekután viszont a tél egy Kárpát-medencei szerzet esetében az élet legalább egy negyedét teszi ki, kutatni vagyunk kénytelenek a tél, szemet gyönyörködtető és élvezetesnek nevezhető oldalait. A téli időszak ünnepei tűnnek erre talán a legalkalmasabbnak, és egy ünnepien feldíszített és gyertyákkal megtűzdelt karácsonyfa méltán hirdetheti az elébb nevezett kritériumokat együtt egy fényes hanukkiával. A hanuka, vagy karácsony gondolatrendszeréhez hasonlatos téli örömünnepek már mindig is léteztek. A pogányok téli napfordulós ünnepe az újjászületés reményében telt vigadalmakkal. A császári Róma vallási zürzavarában és az ideológiák versengésében, a keletről jött Sol Invictus, a legyőzhetetlen nap istene, Mithrász győzött átmeneti jelleggel. Az ő ünnepét ülték december 25-én állami külsőségek között, mindenki számára kötelező részvétellel. A korai keresztények politikai válasza a Mithrász-napra, Jesu születésnapja volt. Mikor a negyedik században a kereszténység államvallásá vált, az első niceai zsinat – 325-ben – hivatalosan is december 25-re tette Jesu születését, kasírozva így az immáron pogánnyá vált szaturnáliákat és az ugyanolyan politikai konkurensként visszás Mithrász-kultuszt. A „mértéktelen szerepvállalást és a zsidó túlreprezentációt” az új államvallás hitregéjében és adattárában szintén igen bosszantónak találta a zsinat, ezért az ünnepek pontos napjának kiszámítását a zsidó-naptártól elszakítva, az alexandriai naptár alapján határozták meg. Így került más napokra Húsvét és Karácsony ünnepe, Peszáhhoz és Hanukához viszonyítva. 

    A zsidó és a keresztény naptár ciklusos egybeeséseinek függvényében találkozik, vagy távolodik a két ünnep. Számomra elsősorban azok emlékezetesek melyek ugyanarra a hétre estek, és így a Hanuka közvetlen folytatása lett a Karácsony. Ezen időszak nyilvánvalóan a legközérthetőbb ünnepi jelképe a karácsonyfa, rajta a díszekkel és a mára már nélkülözhetetlen szaloncukrokkal. Ez nem volt mindig és nem is mindenhol így. Hogy ez a jelkép a mi Közép-Keleteurópánkban elterjedt, az az eleinte igencsak gyanakodó Habsburgoknak köszönhető. Na és persze, – mi sem természetesebb – a zsidóknak!

    A Habsburg-Monarchia Metternich-i államrendőrsége tesz először jelentést – 1814-ben – egy észlelt és gyanús karácsonyfás ünnepségről. A hírszerző írásos jelentése szerint a konvertált zsidó bankárcsalád, Arnsteinék bécsi szalonjában került egy ilyen furcsa fa felállításra, mely körül a jelenlévők gazdag ajándékesőben részesedtek. Ez, az 1800-as évek elei Bécs karácsonyesti szokásaitól merőben eltért és nyilván feltűnést keltett. A kutakodás eredményeként fény derült rá, hogy a család nagyasszonya, a berlinből származó Fanny von Arnstein hozta magával az új szertartást. Arnsteinék természetesen a karácsonyfa népszerűsítése által nem próbáltak kultúrpolitizálni, de az tény, hogy a titkos jelentés után csak két évvel már a bécsi udvar konzervatív karácsonyi légkörét is friss fenyőillat lengte körül. Károly főherceg svájci protestáns házból származó neje, Henriette lopta be az udvar szalonjaiba 1816. karácsonyán ezt az Észak-német protestáns szokást. Innen már nem volt megállás, hiába jelezte súlyos fenntartásait a katolikus egyház. Az új divat – ahogy panaszkodtak – alapjában véve pogány hagyomány, rombolja a vallásos tartalmakat és felveti, a szintén divatba jött gazdag ajándékok etikai problémáját. A gyertyákkal és cukorneműkkel teleaggatott fa nem helyettesítheti a bölcsőt és a jászlat, mint a karácsony üzenetét kifejező erős szimbólumot és a családi Szenteste központi jelképét. Szemérmesen nem szóltak arról a nem mellékes szempontról, hogy az erdőségek nagy része akkor még egyházi tulajdonban volt, és a nép éppenséggel ezeket irtotta határtalan lelkesedéssel, fedezendő karácsonyfa-szükségletét. A bizonytalanság mindazonáltal 1821-ben már eldőlt: a tudósítások szerint teljességgel lehetetlen volt Bécsben egy karácsonyfának alkalmas fenyőhöz jutni, hét évvel később már hivatalos fenyőkereskedő-faárus váltott ki iparengedélyt, és 1851-ben a Bécsi Burg előtti tér már egy kiterjedt fenyőerdővel vetekedett Karácsony előtt.

    A szokásos kis fáziskéséssel, ámde persze Magyarországra is megérkezett a karácsonyfa. A szó maga létezett már évszázadok óta, de az a földesúrnak karácsonyi adóként beszállított tüzelő neve volt. A szóban forgó karácsonyfa-állítás szokása Magyarországon elsősorban német ajkú városi lakosság körében terjedt el az 1900-as évek második felében, bár a szakirodalom állítása szerinti első „magyar” karácsonyfát, az első magyar óvoda alapítója, Brunswick Teréz állíttatta 1824-ben.

    De beszélek én itt, a pogány, zsidó és keresztény, német, osztrák és magyar karácsonyfáról, amikor az alapszakmám dekoratőr-kirakatrendező. A dísz a lényeg kérem! – attól lesz ünnepélyes egy fa, elsősorban a rajta himbálódzó színes szaloncukrok remélhető tömkelegétől. Nevezett cukorkák kultúrtörténete nem származtatható vissza a bibliai időkbe, mégis érdekfeszítő. Engem – javíthatatlan kételkedőt – kiváltképpen az érdekelt, hogy mitől lesz szalon egy cukor. Kézenfekvőnek tűnt a „szalon”, szalonkénti értése, tehát mint egy szoba, egy társalgó tér, ahol ugye célszerű felállítani a fát. A szalonspicc, mint ugyanehhez a lokalitáshoz köthető fogalom, mellette szól ennek az etimológiának, a szalontüdő viszont már némiképpen ellene. Más kérdés, hogy a „reálisan létező”, de már elmúlt szocializmus architektúrájában, főleg a panell-építészetben, a szalon nem igen jutott szerephez. A karácsonyfák túlnyomó többségükben egyszerűen a legnagyobb szobába kerültek. Így emlékszem vissza a Nagy Lajos király úti lakótelep összes karácsony körüli lakására. A Mikulás az egy pogány és ateista Télapó volt akkor, de a karácsonyfát valahogy bevállalta a Forradalmi Magyar Munkás-Paraszt kormány, lehet hogy éppen a pogány-népi gyökerei miatt. Megkövesedett szaloncukrokat találtam az öreg hölgy hagyatékában, kinek volt lakását lakom. Éppen olyanok ezek, mint azok, az ötvenes években. Biztos, hogy már akkor is voltak jobb szaloncukrok, de az én környezetemben és barátaimnál csak ez a legolcsóbb fajta lógott a fákon. Elég rémes volt, de persze zabáltuk… Utána szépen visszacsomagoltuk a papírt, hogy a fán „intakt” cukornak nézzenek ki. Az egész fát óvatosan végig kellett tapogatni, hogy ne kamu-szaloncukorral tegyük magunkat nevetség tárgyává. A beköszöntő fridzsider-kommunizmussal aztán kiderült, hogy az újabb osztálytársadalom felé haladunk. Lettek rossz olcsó szaloncukrok és lettek drága zselések, marcipánosok, rumos-meggyesek, kókuszosak, gesztenyések. Azóta meg… már minden van…

   Kedvenc Öko-boltomban nézegetem az ünnepi felhozatalt, hónom alatt az izraeli barátaimtól kapott zseniális almahámozó és szeletelőgép. Leteszem a pultra, amíg a szép dobozokat nyitogatom, benne bio-szaloncukrokkal. Még hogy Klorofill Szaloncukor zabpelyhes, málnás, és mesterséges aromától és színezéktől mentes karácsonyi desszertfalat. Mik vannak – beszélek magamban – paleolit szaloncukor? Xylittel édesítve, mandulamarcipán és kakaó… ezek az ősemberek tudtak élni! Huhh, 6000 forint egy kiló… ez libamáj-ár – mondom az almahámozógépem héber feliratát tanulmányozó eladónak. Igen – válaszol, a kicsit sértett fiatalember – de ez ellenőrzötten bijó, semmi tartósítószer nincs benne és magyar! – „És ha az úr tudni akarja, garantáltan kóser”.

 Surányi András