A magyarországi zsidók története
A magyarországi zsidók története a Magyarország területén élő zsidók történetét
öleli fel az ókortól a
napjainkig.
Magyarország területén
már az i. sz. 2-3. században a római Pannonia provinciában éltek zsidók.
A magyarországi zsidók története sok
ellentmondással van tele: a középkorban és
az korai újkorban viszonylagos biztonságban
éltek. A 19. században megkezdődött a zsidóság
tömeges asszimilációja, beolvadása a magyar
nemzetbe. Ennek jegyében világviszonylatban is egyedülálló
jelenségként megszületett a neológ zsidó
vallás. A 20. században azonban mégis Magyarország
volt az első a nyugat- és közép-európai országok közül, ahol
zsidóellenes törvényt léptettek életbe. A két világháború közötti időszak, ellentétben Európamás
országaival, újra biztonságot hozott a zsidó lakosságnak, bár 1938 és 1942 között született
három zsidótörvény. Az 1944. március 19-ei német
megszállás után érte el a magyarországi zsidóságot a holokauszt.
Míg a második világháború elején mintegy
800 000 tagjával Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége élt
Magyarországon, a háború után ez 200 000 körülire csökkent. A magyar
zsidóságnak kb. a 70%-át gyilkolták meg a háború alatt.
A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy
részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a
sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban
a üldöztetés elkerüléséhez. Őket a vallásuk,
származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből,
amelyhez már generációk óta tartoztak. Sokakra egész életükre
tudathasadásos állapotot kényszerítettek ezzel, ha túlélték a holokauszt
poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása,
hiszen valójában a mai magyar nemzet egyik építőkövéről van szó, amelyet csak
igen erőltetten lehet kiemelni a többi alkotóelem közül.
Magyarország területén
már az i. sz. 2-3. században a római Pannonia provinciában éltek zsidók.
Pannoniából három légiót szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette
szabadságharc (132-135) leveréséhez. A győztes csapatok zsidó rabszolgákat
hoztak magukkalAquincumba (ma Budapest északnyugati
része) és Savariába (a mai Szombathelyre). A
rabszolgaként idekerült embereken kívül Rómából zsidó
kereskedők is érkezhettek Pannoniába. A római táborok, városok környékén több
olyan feliratos emlék került elő, amely ezt bizonyítja, köztük a dunapentelei
emlékkő, amelyet "Cosimus, a vámállomás vezetője, a zsidó zsinagóga
elöljárója" állíttatott. Magyarország más részein, mint például Szombathelyen, Pécsett, Dombóváron, Siklóson, Eszéken stb. menóra-díszítésű
lámpások, gemmák és egyéb tárgyak kerültek elő, valamint más zsidó jelképeket
ábrázoló tárgyak is.
A zsidóság a középkorban
A honfoglaló
magyarok a zsidó vallású kazárok révén
szoros kapcsolatban álltak a zsidósággal. Az első hiteles tudósítás, amely Magyarországon lakó zsidókról szól,
a 10. századból származik: 955 körül közli Chászdái ibn Sáprut a
kazár királyhoz intézett levelében, hogy két Cordovában járt horvátországi zsidó
követ felajánlotta neki, hogy a «Hungrin» országában lakó zsidók közvetítésével
eljuttatja levelét Kazárországba. Ibrahim ibn Jakub a cordovai kalifa követe
973 után pedig azt írja, hogy Magyarországból zsidók is járnak Prágába kereskedelem
céljával.
A magyar államalapítás idejéből már írásos
dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Szent István (1000-1038), Szent László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) idején
Magyarország befogadta a csehés német területekről
betelepülő, néha menekülő zsidókat. Szent László azonban megtiltotta nekik a vegyes házasságot és keresztény szolgák
alkalmazását. Lakhelyüket nem választhatták meg szabadon hanem csak kijelölt
településeken lakhattak.
Zsidó szavunk szláv eredetű. A szlávok között már
igen régi időkben éltek zsidók, az elnevezést valószínűleg tőlük vették át a
kazárok, és az ő közvetítésükkel kerülhetett a magyarokhoz. Az első magyar
nyelvemlék, amelyben a zsidó szó előfordul, a 13. századi Ómagyar Mária-siralom (Sydou myth
thef turuentelen fyom merth hol byuntelen). A Sid, Sidó, Sidói, Sidókői,
Sidov régi magyar családnevek, viselőik valószínűleg a honfoglaló
magyarokkal bejött zsidó vallásúak leszármazottjai voltak. E neveket S betűvel
írták és ilyen formában fordulnak elő a régi okiratokban is. Valószínűleg az 1092-ig terjedő időszakban
keletkeztek, amikor a magyarság már felvette a kereszténységet és a keresztény
szokásokat. Ezek a nevek semmiféle negatív megkülönböztetést nem fejeztek ki,
mivel ekkoriban még a zsidó vallású magyarok teljes összeforrottságban éltek a
pogány és keresztény magyarokkal.
Míg a 12. században több
európai országban üldözték a zsidókat, addig Magyarországon az Árpád-házi királyok
alatt több-kevesebb megszorítással, de a korabeli európai viszonyoknál
biztonságosabb körülmények között élhettek. Kereskedelemmel, pénzügyletekkel
foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket,
szakértelmüket. A helyzetük a 13. század folyamán
valamelyest Magyarországon is romlott. Ekkor eltiltották őket bizonyos
gazdasági állások betöltésétől, és megkülönböztető jelet kellett viselniük. II. Endre az aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedővárosok)
követelésére ismételten megtiltotta a vegyes házasságot, majd az 1215-ös IV. lateráni zsinat határozatainak
megfelelően előírta a zsidó megkülönböztető jel viselését, és eltiltotta a
zsidókat az állami és közhivatalok viselésétől.
A tatárjárás után
alakul ki Budán a zsidónegyed a későbbi Szent György tér nyugati oldalán. Az
ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra.
Szolgálataikért II. Endre fia és utóda, IV. Béla 1251-ben visszavonta apja
zsidókkal szemben tett intézkedéseit. Ugyanebben az évben kiadta híres zsidó
kiváltságlevelét, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az
egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király
kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A
kiváltságlevél gyakorlatilag királyi védelem alá helyezte a zsidóságot.
Az első Magyarországon talált héber feliratú
sírkő Budáról származik, és Peszach, Péter
fia sírját jelölte 1278-ban.
Ezekben az időkben Budán kívül Sopronban, Kőszegen, Esztergomban, Székesfehérváron és másutt is jelentős
zsidó közösségek működtek. Sopronban és Budánzsinagógák is
működtek női imatermekkel (Frauenschul) és rituális fürdő
helyiségekkel. Ezek a zsinagógák, valamint az ott előkerült zsidó sírkövek ma
is láthatók a soproni Új
utcában.
Károly Róbert is védte a zsidókat,
azonban a fia, Nagy Lajos vallási buzgalmában
kikergette a zsidókat Magyarországról. Később visszavonta rendeletét. Luxemburgi Zsigmond ismét gyakran
védelmezte a zsidókat.
Az első ismertebb magyarországi zsidó tudós és rabbinikus író a 14. század végén
élt, Jichák Eizik Tirnau volt,
akinek egyetlen jelentős alkotása a héber nyelvű Széfer haminhagim (=
A szokások könyve, 1400 körül). Művében a vallási szokásokról, zsinagógai év
vallási szertartásairól és az imarendről írt.
A 15. században a
megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, kialakultak a "történelmi
hitközségek" (Buda, Esztergom, Sopron, Tata, Óbuda).
A század második felében Hunyadi Mátyás létrehozta a zsidó
prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. Élére Mendel Jakabot állította,
aki képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő
adók beszedését.
A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás
király uralkodásának idején volt. Egy névtelen erfurti lovag
elbeszélése szerint a zsidók ünnepélyesen felvonultak Mátyás király és Beatrix
1476-ben megtartott esküvői menetében: Buda várának bejáratánál a zsidók élén
agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben
tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral.
Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három
szál strucctollal. A leírás szerint Fekete (Schwartz) Mendel, fia Jakab és a
lovagok Dávid-pajzzsal díszített zászlóval jelentek meg az esküvői menetben. A
felvonulás leírásából következtetni lehet a magyarországi zsidók különleges
helyzetére, ugyanis a középkori keresztény Európában sehol nem készült
feljegyzés arról, hogy zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek
volna.
Mátyás király halála (1490) után a zsidók
helyzete bizonytalanabbá vált, teret kapott a zsidóüldözés. 1494-ban Nagyszombaton zsidókat
égettek el máglyán. Ezt az eseményt egy nagyszombati zsidó lakos, Jósua ben Hájim – aki
szemtanúja volt a nagyszombati zsidó közösség pusztulásának, majd Krakkóba menekült
– jegyezte fel egy gyászdalban. Mindezek ellenére a spanyol zsidó származású Szerencsés
(Fortunatus) Imre (eredeti neve Slomó ben Efrájim) II. Lajos király kincstárnoka volt.
Megjegyzések