A magyarországi zsidók története


A magyarországi zsidók története a Magyarország területén élő zsidók történetét öleli fel az ókortól a napjainkig.
Magyarország területén már az i. sz. 2-3. században a római Pannonia provinciában éltek zsidók. A magyarországi zsidók története sok ellentmondással van tele: a középkorban és az korai újkorban viszonylagos biztonságban éltek. A 19. században megkezdődött a zsidóság tömeges asszimilációja, beolvadása a magyar nemzetbe. Ennek jegyében világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A 20. században azonban mégis Magyarország volt az első a nyugat- és közép-európai országok közül, ahol zsidóellenes törvényt léptettek életbe.  A két világháború közötti időszak, ellentétben Európamás országaival, újra biztonságot hozott a zsidó lakosságnak, bár 1938 és 1942 között született három zsidótörvény. Az 1944március 19-ei német megszállás után érte el a magyarországi zsidóságot a holokauszt. Míg a második világháború elején mintegy 800 000 tagjával Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége élt Magyarországon, a háború után ez 200 000 körülire csökkent. A magyar zsidóságnak kb. a 70%-át gyilkolták meg a háború alatt.
A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban a üldöztetés elkerüléséhez. Őket a vallásuk, származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből, amelyhez már generációk óta tartoztak. Sokakra egész életükre tudathasadásos állapotot kényszerítettek ezzel, ha túlélték a holokauszt poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása, hiszen valójában a mai magyar nemzet egyik építőkövéről van szó, amelyet csak igen erőltetten lehet kiemelni a többi alkotóelem közül.
Magyarország területén már az i. sz. 2-3. században a római Pannonia provinciában éltek zsidók. Pannoniából három légiót szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette szabadságharc (132-135) leveréséhez. A győztes csapatok zsidó rabszolgákat hoztak magukkalAquincumba (ma Budapest északnyugati része) és Savariába (a mai Szombathelyre). A rabszolgaként idekerült embereken kívül Rómából zsidó kereskedők is érkezhettek Pannoniába. A római táborok, városok környékén több olyan feliratos emlék került elő, amely ezt bizonyítja, köztük a dunapentelei emlékkő, amelyet "Cosimus, a vámállomás vezetője, a zsidó zsinagóga elöljárója" állíttatott. Magyarország más részein, mint például SzombathelyenPécsettDombóváronSiklósonEszéken stb. menóra-díszítésű lámpások, gemmák és egyéb tárgyak kerültek elő, valamint más zsidó jelképeket ábrázoló tárgyak is.
A zsidóság a középkorban
honfoglaló magyarok a zsidó vallású kazárok révén szoros kapcsolatban álltak a zsidósággal. Az első hiteles tudósítás, amely Magyarországon lakó zsidókról szól, a 10. századból származik: 955 körül közli Chászdái ibn Sáprut a kazár királyhoz intézett levelében, hogy két Cordovában járt horvátországi zsidó követ felajánlotta neki, hogy a «Hungrin» országában lakó zsidók közvetítésével eljuttatja levelét Kazárországba. Ibrahim ibn Jakub a cordovai kalifa követe 973 után pedig azt írja, hogy Magyarországból zsidók is járnak Prágába kereskedelem céljával.

A magyar államalapítás idejéből már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Szent István (1000-1038), Szent László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) idején Magyarország befogadta a csehés német területekről betelepülő, néha menekülő zsidókat. Szent László azonban megtiltotta nekik a vegyes házasságot és keresztény szolgák alkalmazását. Lakhelyüket nem választhatták meg szabadon hanem csak kijelölt településeken lakhattak.
Zsidó szavunk szláv eredetű. A szlávok között már igen régi időkben éltek zsidók, az elnevezést valószínűleg tőlük vették át a kazárok, és az ő közvetítésükkel kerülhetett a magyarokhoz. Az első magyar nyelvemlék, amelyben a zsidó szó előfordul, a 13. századi Ómagyar Mária-siralom (Sydou myth thef turuentelen fyom merth hol byuntelen). A Sid, Sidó, Sidói, Sidókői, Sidov régi magyar családnevek, viselőik valószínűleg a honfoglaló magyarokkal bejött zsidó vallásúak leszármazottjai voltak. E neveket S betűvel írták és ilyen formában fordulnak elő a régi okiratokban is. Valószínűleg az 1092-ig terjedő időszakban keletkeztek, amikor a magyarság már felvette a kereszténységet és a keresztény szokásokat. Ezek a nevek semmiféle negatív megkülönböztetést nem fejeztek ki, mivel ekkoriban még a zsidó vallású magyarok teljes összeforrottságban éltek a pogány és keresztény magyarokkal.
Míg a 12. században több európai országban üldözték a zsidókat, addig Magyarországon az Árpád-házi királyok alatt több-kevesebb megszorítással, de a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek. Kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket. A helyzetük a 13. század folyamán valamelyest Magyarországon is romlott. Ekkor eltiltották őket bizonyos gazdasági állások betöltésétől, és megkülönböztető jelet kellett viselniük. II. Endre az aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedővárosok) követelésére ismételten megtiltotta a vegyes házasságot, majd az 1215-ös IV. lateráni zsinat határozatainak megfelelően előírta a zsidó megkülönböztető jel viselését, és eltiltotta a zsidókat az állami és közhivatalok viselésétől.
tatárjárás után alakul ki Budán a zsidónegyed a későbbi Szent György tér nyugati oldalán. Az ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra. Szolgálataikért II. Endre fia és utóda, IV. Béla 1251-ben visszavonta apja zsidókkal szemben tett intézkedéseit. Ugyanebben az évben kiadta híres zsidó kiváltságlevelét, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A kiváltságlevél gyakorlatilag királyi védelem alá helyezte a zsidóságot.
Az első Magyarországon talált héber feliratú sírkő Budáról származik, és Peszach, Péter fia sírját jelölte 1278-ban. Ezekben az időkben Budán kívül SopronbanKőszegenEsztergombanSzékesfehérváron és másutt is jelentős zsidó közösségek működtek. Sopronban és Budánzsinagógák is működtek női imatermekkel (Frauenschul) és rituális fürdő helyiségekkel. Ezek a zsinagógák, valamint az ott előkerült zsidó sírkövek ma is láthatók a soproni Új utcában.
Károly Róbert is védte a zsidókat, azonban a fia, Nagy Lajos vallási buzgalmában kikergette a zsidókat Magyarországról. Később visszavonta rendeletét. Luxemburgi Zsigmond ismét gyakran védelmezte a zsidókat.
Az első ismertebb magyarországi zsidó tudós és rabbinikus író a 14. század végén élt, Jichák Eizik Tirnau volt, akinek egyetlen jelentős alkotása a héber nyelvű Széfer haminhagim (= A szokások könyve, 1400 körül). Művében a vallási szokásokról, zsinagógai év vallási szertartásairól és az imarendről írt.

15. században a megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, kialakultak a "történelmi hitközségek" (Buda, Esztergom, Sopron, TataÓbuda). A század második felében Hunyadi Mátyás létrehozta a zsidó prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. Élére Mendel Jakabot állította, aki képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő adók beszedését.
A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás király uralkodásának idején volt. Egy névtelen erfurti lovag elbeszélése szerint a zsidók ünnepélyesen felvonultak Mátyás király és Beatrix 1476-ben megtartott esküvői menetében: Buda várának bejáratánál a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal. A leírás szerint Fekete (Schwartz) Mendel, fia Jakab és a lovagok Dávid-pajzzsal díszített zászlóval jelentek meg az esküvői menetben. A felvonulás leírásából következtetni lehet a magyarországi zsidók különleges helyzetére, ugyanis a középkori keresztény Európában sehol nem készült feljegyzés arról, hogy zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek volna.
Mátyás király halála (1490) után a zsidók helyzete bizonytalanabbá vált, teret kapott a zsidóüldözés. 1494-ban Nagyszombaton zsidókat égettek el máglyán. Ezt az eseményt egy nagyszombati zsidó lakos, Jósua ben Hájim – aki szemtanúja volt a nagyszombati zsidó közösség pusztulásának, majd Krakkóba menekült – jegyezte fel egy gyászdalban. Mindezek ellenére a spanyol zsidó származású Szerencsés (Fortunatus) Imre (eredeti neve Slomó ben EfrájimII. Lajos király kincstárnoka volt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések